Sziasztok! 

Nos, igen egy olyan dologra adtam a fejemet, amiről azt gondoltam, hogy lehetetlen lesz. Fanfictiont írtam! Úgy-úgy mégpedig egy Jujutsu Kaisen fanfictiont. Tudom, hogy ez valószínűleg sokaknak nem lesz érdekes, vagy tudom is én, és igen nehéz úgy elolvasni a történetet, hogy közben nincs elő tudásunk, de hát ilyen ez. Muszáj volt megírnom és mikor végeztem vele, úgy éreztem, hogy basszus ez nekem tetszik és szívesen megosztanám másokkal. 

Aki ismeri a sztorit az valószínűleg csomó olyan infót talál benne, ami nem canon. Gojo-nak nem volt húga, fogalmam sincs hogy Kento-nak mi a háttérsztorija, de valahogy ez nem nagyon érdekelt miközben írtam. 

Szeretem őket, teljes szívemből. Ez a ship páros éltet! És most, hogy már vagy három éve olvasom türelmesen a róluk megírt történeteket, úgy gondoltam csatlakozom újból a fanfiction író gárdába ezzel a rövidnek nem nevezhető novellával! 

A fordítások eléggé gagyik, írás közben folyamatosan cringeltem magamon, mert mégis ki fordítja le ezeket magyarra? Én per pillanat, mert még nem voltam felkészülve arra, hogy angolul kezdjek neki. A magyar írás még mindig az első számomra, de azért nagyon írnék angolul is, de azt még nem most! 

Nos igen, számítsatok, érzelmekre, belső monológokra, szerelemre is mert rá vagyok kattanva a romantikára. 

Köszi előre is bárki aki elolvassta ezt az ide firkantott szösszenetet. 

Mindenkit ölelek! Kyra🤍

Kento gyakran kapta magát azon, hogy a felettük járó fiú fehér tincseit figyelte. Elképzelte milyen lehet az érintésük. Vajon puha vagy inkább durvább szerkezetű volt a haja? Vajon közelről is ugyanannyira vakítónak tűntek, vagy csak távolról emlékeztették a fiút a szűz, érintetlen hegycsúcsokra. Gojo is olyan volt egy kicsit, mint az érintetlen hó a Fuji-hegy tetején. Elérhetetlen volt és végtelen. Csak távolról lehetett megcsodálni, közelebb kerülni hozzá már túlságosan veszélyes volt.

Sokat figyelte a felettük járó hármast. Geto kissé görnyedt tartását, vékony vágású szemeit, amelyek folyton Gojo felé vándoroltak, mintha ő is azon töprengett volna naphosszakat, hogy hogyan születhetett egy olyan valaki, mint Gojo közéjük? Hogy szívhattak vele egy levegőt? Kibogozhatatlan egyenlet volt, amit még a legintelligensebb ember se lett volna képes megoldani. Ieiri fesztelenebb volt náluk, bár Kentoban gyakran felmerült az a gondolat, hogy talán az ő tartása se volt olyan laza, mint azt elsőre gondolta. Mintha beleragadt volna egy szerepbe, amit akarva-akaratlanul se tudott volna lerántani magáról.

De ez így volt a legtöbbjükkel. Fiatalok voltak, mégis vér tapadt a kezeikhez. Fájdalomról és a szenvedésről tanultak, átkokat láttak minden sarokban. Láthatatlan angyalokként védték a védteleneket és mégsem érezhették soha se azt a felszabadító érzést, hogy befejeztek egy feladatot, hogy büszkék lehetnek az eredményeikre. Sosem volt vége, olyan volt akár egy folyton forgó mókuskerék. Ha tíz embert meg is mentettek, százat elveszítettek. Így Kento nem haragudhatott arra, hogy a diákok nem adták önmagukat. Olyan fiatalok voltak, mégis benne ragadtak egy rothadó világba, ahonnét nem is láttak már kiutat. Túl sokat tudtak már ahhoz, hogy fesztelenül maguk mögött feledhessék ezt a helyet.

A hármas utolsó alakja, maga Gojo Satoru volt. A Gojo-klán legfiatalabb sarja, a Hat szemek és a Határtalan technika legifjabb hordozója. Olyan elérhetetlen volt, mint amilyennek tűnt. Az árnyéka mindig ott volt másokon, Gojo szerette a közelséget, hiszen mindig futott a barátai után, ott sompolygott a sarkukban, de hogy valóban megérintése őket? Nem. Közel tartotta magát másokhoz, de a valódi érintések sosem érték el a bőrét. Csak egy illúzió volt az ölelése, az ujjai mások hajában és a csipkelődése. Közel érezte magához mindenki, de ha bárki valóban utána akart volna nyúlni nem kapott volna másba, mint abba a végtelen atomtömegbe kettejük között.

Egy nagyon sóhajtva terült el a frissen zöldellő fűszálak között és engedte, hogy egy ritka meleg napsugár az arcára olvadjon. Most ebben a pillanatban nem kellett gondolkodnia, nem voltak kötelességei. Befejezte a házi feladatát, túl volt a kötelező napi edzésén, és még a küldetéseit is befejezte a hétre. Ilyen érzés volt a pihenés? Hogy bírták mások elengedni magukat? Folyton feszültek voltak az izmai, mintha bármelyik pillanatban arra számított volna, hogy megnyílik felette az ég és támadásba kell lendülnie. Ha lehunyta a szemeit nem látott mást csak vérző testeket, leszakadt végtagokat és rútabbnál-rútabb átkokat. Elengedhette magát abban a tudatban, hogy ebben a pillanatban is egy ember a segítségéért kiáltott? Hosszasan töprengett azon, hogyan szakíthatná magát ezer darabra, csakhogy ezer emberen is segíteni tudjon. Hol volt a határ a segítségnyújtásban és önmaga tiszteletében? Olyan kevesek voltak. Emberek voltak egyáltalán vagy holtig roncsolt robotok?

– Kento! – egy lelkes hang csapta meg a füleit. Lomhán tárta fel a szemeit, de azonnal le is hunyta őket, a kellemes meleg kicsípte a szemét. Yu egy hatalmas mosollyal állta a napfény útját és kinyújtva felé a kezét engedte, hogy Kento egyszerűen csak magába szívja a másik testéből áradó meleget. Yu kezei puhák voltak, mintha a tenyere sose érintett volna fegyvert. – Hallottad a híreket?

– Milyen híreket?

– A Kiotói gimnáziumból diákok érkeznek ide!

– Most? – pattant ki a szeme hirtelen. Ijedten rántotta fel magát, majd megtörölve a melegítő nadrágját összehúzta a szemeit.

– Hétfőtől. Yaga-sensei azt mondta, hogy fontos megismernünk más varázslókat is, így jövőhéttől kezdve kettesével fogunk helyet cserélni a többi diákkal! Nem izgalmas? – csapta össze a tenyereit, majd válaszra sem várva tovább futott a cseresznye alatt ücsörgő hármashoz. Kento még hallotta a felharsanó lelkesedést, de nem figyelt túlságosan a részletekre, megfordult és visszaindult a szobájába.

Mégis mi volt neki a pihenés? Fáradt volt, fájtak az izmai és semmi kedve nem volt egy új helyhez és új arcokhoz. Nem szerette volna elhagyni a szobáját, nem szeretett volna ismerkedni! Nem szeretett volna itt lenni. Kelletlenül húzta el a száját, de mielőtt még behúzta volna maga után az ajtót valamilyen ok folytán megfordult. A cseresznyék irányába fordította a tekintetét. Nem láthatta Gojo szemeit, hiszen a fiú mindig magán hordta a fekete lencséket, de az volt az érzése, hogy a fiú őt figyelte. Érezte, hogy felgyorsult a szívverése, hatalmas erővel pumpálta a vérét a szíve, mintha egy maratont futott volna le csak azért, hogy végül megérezze a félreismerhetetlen pírt az orcáján. Biztos volt benne, hogy vöröslött a füle, de szerencsére a szőke tincsei eltakarták azt a fiatal fiú elől. Túl messze volt, hogy láthasson bármit is. Nyugtatta meg magát, de egy idő után mégis elfordult tőlük és a garbója nyakába rejtette az arcát. Behúzta maga mögött az ajtót és három mély lélegzettel szerette volna helyreállítani a szívverését.

Ilyen érzés lett volna a szerelem? Vagy miért vágtázott ennyire a szíve, ha olykor, alkalomadtán elkapta Gojo tekintetét? Miért rebesget a szíve, miért vöröslik az arca miért érzi azt a hálátlan reményt, ami még mindig felszökik a szívébe, ha meglátja a fiút? Dühhel és haraggal próbálta elnyomni a bimbózó csírát, nyers kezekkel kitépni a gyökereit, és száraz földre hajítani, csakhogy maguk a friss hajtások is elszáradjanak a forrongó nap alatt.

A harag nem ért semmit, annál inkább kevesebbet a düh. Gojo-t valahogy nem volt képes kiszakítani a bordái közül, mintha az az apró kis mag mindig is benne ült volna, és Gojo kéklő, víz szemei öntözték volna egy hosszú hajtású virággá. A remény pusztító volt, jobban kedvelte volna azt a taszító gyászt, ami megülepedett volna benne. Azzal tudott volna mit kezdeni, átdolgozni, elfogadni, együtt élni vele. Na de a remény? A remény undorító volt és könyörtelen. Nem érdekelte a valóság, hamis delúziókba vezette az elméjét és fájdalmasabb volt bármelyik másik érzésnél. Milyen érzés is lehet a fellegekből újból a földön találni magadat? Milyen lehet a halandó élet egy angyalnak, aki látta a mennyországot? Könyörtelen.

Az élet már korán arra tanította Kento-t, hogy a remény a gyengeség jele. Amikor az édesanyja megbetegedett, Kento reménykedett. Orvostól orvoshoz futott, a mezőkön dolgozott, ásott, főzött, gondoskodott a húgáról, de mégis miért? Az anyja haldoklott, senki se tudta volna kigyógyítani, benne mégis élt a remény. Ha többet, ha jobban dolgozik, talán tud egy jobb orvost szerezni. Látta magát, ahogy az anyja felépül, hogy újból iskolába járhatott, hogy nem kellett többé a bőrén éreznie az ostor forró nyelét. De a remény egy beteg játékszer, talán olyan volt, mint a drog. Hamis valóságot festett elé, az ember belebetegszik, annyira vágyik rá, és végül valamilyen ok folytán a valóság ketté töri ezt a képet, és meg kell az embernek tanulnia együtt élnie a fájdalommal. Az anyja meghalt, és rövidesen követte őt a húga is. Kento állami gondozásba került. Újból járhatott iskolába, de mindez már nem volt az igazi. Nem volt hova hazamennie, nem volt kihez odabújnia, egyedül maradt.

Aztán pedig megjelentek az átkok. Senki sem értette először miről beszél, így mikor rájött, hogy a többiek nem látják azt, amit ő, hirtelen nem beszélt többet róluk. Úgy ment el a szörnyetegek mellett, mintha ő maga se látta volna őket. Reménykedett, hogy egynap majd magukra hagyják őt, hogy mindez megint csak egy szörnyű rémálom része. De nem így történt. Kento 13 éves volt, mikor először látta, hogy ezek a szörnyetegek ölnek. Egy hajléktalan testét rágta. Görnyedt volt és feslett, nem volt emberi alakja, de az arca valahogy mégis emberinek tűnt. Vérvörös ajkakkal, és sírásra álló szemekkel. Nem szólt, csak sírt, és sírt miközben a szájában tartotta az ember elrágott kezét. Kento figyelte ezt a nőt. Nőnek nevezte, mert ahogy később megtudta, ez a szörnyeteg egy nő fájdalmát és szenvedését testesítette meg. Foszlott karjaival felé vánszorgott, és Kento csak figyelte a reszkető lépéseket, a gurgulázó hangot és a csepegő vércseppeket. Sírt és sírt, nem hagyta abba, de minden lépés mintha neki fájt volna.

Aztán a szörnyeteg hirtelen összerogyott, a fejszerű testrész a levegőbe repült, őt pedig egy erős kar húzta vissza. Akkor ismerkedett meg a Jujutsu világával. A megmentője egy nő volt, Sayuri-sama. Hosszú fekete haja volt, két fonatba kötötte őket. Szürke szemei voltak, furcsán pislogott, mint ahogy kiderült vak volt. Mégis tudta, hogy ott volt. Megérintette az arcát a meleg tenyerével, és egy halvány mosollyal vonta a mellkasára. Sayuri-sama két év múlva életét vesztette.

Kento végigsírta az éjszakát, utána pedig megtiltotta magának, hogy valaha megszeressen még valakit. A szeretet reményt hordozott magával és Kento gyűlölte a reményt.

A mai napig sokat gondolt Sayuri-samara. A nő meleg házára, a folyton sercegő kandallóra, a pici kis genkan-ra a háza elején. Ő tanította meg mindenre, ott élt a saját otthonában és minden szenvedését követően újból tudott egy picinyke szeretetet érezni. Elfogadta az öleléseket, a törődést és a gondoskodást, felnyitotta a szívét, csakhogy egy éjszakán arra kelljen fel, hogy az egyetlen ember, akit még szeretett meghalt? Mit ért a remény egy jobb világban, ha az a jobb világ nem létezett?

A Jujutsu Szakközépiskola nem volt újdonság számára. Mire idekerült már ismerte, hogy működött a Jujutsu világa. De furcsák voltak a gyerekek. Nem volt hozzászokva, hogy olyan idősek vegyék körbe őt, mint ő. Hogy mosoly volt az arcukon és az a mosoly nem feltétlenül volt hamis, hogy játszottak, hogy megengedhették maguknak, hogy fiatalok legyenek.

Kento különcnek érezte magát közöttük. Neki nem hajlott mosolyra a szája, ő nem vágyott viccekre és csínyekre. Nem akarta megtapasztalni milyen az első szerelem, milyen érzés csókolózni és milyen érzés lefeküdni valakivel. Nem akart beszélgetni, pletykálni, kapcsolódni. Nem akarta megosztani az érzéseit, valakihez támogatásért menni, segítséget kérni. Nem akart már semmit, mert minden, amit akart azt elvették tőle. Nem akart, mert az akarat reményt szült, Kento pedig gyűlölte a reményt.

De a Remény nem gyűlölte Kento-t. Megkörnyékezte őt, és az addigra összeszűkölt szemekbe olykor-olykor becsordult egy-egy fénycsóva. Meleg volt az érintésük, kellemes és jó. De ha túl sokáig érezte magán a napsugarakat, újból lehunyta a szemét. A sötétséget jól ismerte, de a világosság megrémisztette.

Yu világos volt. Türelmes és barátságos. Életvidám és boldog. Ő szeretett beszélgetni, kapcsolódni, történeteket mesélni és megbízni másokban. Szeretett odabújni a barátaihoz, elmondani az érzéseit és játszani. Mintha mindaz, ami belőle hiányzott megjelent volna a fiúban. Yu mosolya kellemes volt, Kento szeretett mellette lenni. Nem volt fojtogató mégis új. De ez az új nem volt rossz. Kento szemei lassan nyíltak fel, mintha megengedte volna magának azt, hogy újból érezze a szeretetet és a törődést. Viszont a szeretettel együtt jött a remény.

Kento pedig gyűlölte a reményt.

– Elhiszed ezt? Kisorsolják a nevünket! – nevette el magát Yu. Hétfőn az egész gimnázium összegyűlt a csarnokban. Nem voltak sokan, sőt csak kilencen, mivel Katsuki beteget jelentett, így az igazgató megengedte neki, hogy kimaradjon a sorsolásból. Kento irigyelte a fiút. – Szerinted van arra esély, hogy együtt menjünk?

– Semmi – vonta meg a vállát. – Inkább ne is reménykedj.

– Reménykedni mindig lehet, Kento – nevette el magát a fiú, majd vissza is fordította a figyelmét az igazgatóra. – Az is igaz, hogyha, ha valamelyik senpai-val mennénk többet tanulnánk! Képzeld el milyen lenne, ha Ieiri-senpai-val mehetnék! Talán megismerhetném jobban a technikáját!

Kento megengedett magának egy halvány mosolyt.

– Tőle valóban sokat lehetne tanulni.

– Na és mit szólnál Gojo-senpaihoz? – kacagott fel a fiú. Kento félrenyelte a nyálát és köhécselve fordult el a fiú kutakodó szemei elől. Érezte, hogy kivöröslött az arca. Buta érzések! – Nem reménykedsz egy picit sem Kento-kun? – húzta el a magánhangzókat a fiú.

– Elég volt!

– Tiszta piros vagy – ölelte át Yu egy bocsánatkérő mosollyal az ajkai szegletében. – Ha te nem is, én majd reménykedem benne.

Kento nem szólt többet, összekuporodott és csendben figyelte, hogyan telítette meg kilenc gyerek zsivaja a termet. A hármas pontosan előttük ült, Geto lazán a tenyereire támaszkodva, Shoko törökülésben és balról, a falnak dőlve kinyújtott lábakkal ott ült Gojo. Kento a térdeire fektette az állát és elrejtve az arcát az összekulcsolt kezei mögül csendben figyelte a fiút. Mosolygott, kilátszottak a fogai ahogy kacagva teljes testsúlyát Shoko-ra támasztotta. Kento szerette a fiú mosolyát, hiszen a mosolya volt az, amit először látott a fiúból. Milyen érzés lehetett ilyen közel lenni hozzá? Érezni a bizalmát? Yu azt mondta, hogy a hármas még abban a privilégiumban is részesült, hogy megérinthették Gojo bőrét. Vajon az olyan meleg volt mint Yu bőre vagy egy kicsit hűvösebb, mint az övé? Vajon tényleg olyan fénylően kékek voltak a szemei, mint az égbolt és nemcsak kápráztak a szemei, amikor rájuk esett távolról a pillantása? Kento kíváncsi volt arra, hogy a fiú milyen parfümöt használt. Talán vanília? Vagy esetleg valami más őrjítően édes illatot fújt a bőrére? Mindig volt nála egy kis édesség, Kento ebből következtetett arra, hogy talán az édes illatokat preferálta.

Elmélyülten figyelte őt. Sokszor töprengett el azon, hogy mégis mi tetszett meg benne neki? Kento ezelőtt nem talált másokat vonzónak, ugyan tagadhatatlan, hogy neki is volt két szeme és látott már szép embereket, de Gojo nem csak egyszerűen szép volt. Vonzalmat érzett, pedig ezelőtt sosem tapasztalt hasonlót. Nem gondolt szerelemre, nem gondolt barátságokra, és amint bekerült ebbe a gimnáziumba mintha a fejetetejére fordították volna az életét.

Yu hű maradt hozzá, türelmes volt vele, mígnem fel nem nyíltak egy picit a szemei és beengedte abba a sötét világba azt az aprócska fénycsóvát, ami úgy döntött, hogy kivár mellette. Hálás volt a fiúnak, és mélyen, titkon még magának sem volt mersze bevallani, de szerette a fiút. Fontos volt neki, és törődött vele. Gojo viszont más volt. Ő nem várta meg őt, hogy is tehette volna, mikor az egész élete rohanásból állt? Talán a mozgó kavalkádban még csak meg sem látta, fel se figyelt erre az apró, értéktelen részletre. Gojo világában ő egy szürke porszem volt, de mi volt Gojo Kento világában? A Nap, amit még vakon se tudna figyelmen kívül hagyni, hiszen érezte annak fojtogató melegét? Zavartan kapta le a szemeit.

– Idenéznek! – sipította Yu. Kento tudta, hogy idenéztek, érezte a bőrébe égő pillantást. – Integess vissza, goromba vagy velük!

Kento kelletlenül felemelte a kezét és intett egyet a társaságnak. Szándékosan kerülte el a falnak támaszkodó fiú tekintetét, nem volt kedve megint megküzdenie az arcába szökő pírral.

– Hékás! – harsant fel egy hang. Kento ismerte ezt a hangot, csak azt nem értette, hogy ez a hang miért szólt felé. Ijedten összehúzta magát. Minden bizonnyal Yu-t szólította meg. – Nanamin! – Megfagyott a vér az ereiben. Yu szemei hatalmasra nyíltak és kuncogva húzta ki magát. Kento szíve a torkában dübörgött és mire összeszedte a bátorságát, hogy visszanézzen a fiúra, Gojo már előtte térdelt. Vigyorogva mutatta fel a zsebéből kicsúszott kulcscsomóját. – Jobban kéne figyelned a cuccaidra, nehogy a végén a fejedet is magad mögött felejtsd. – Kinyúlt a tenyeréért és kitárva az addig ökölbe szorított ujjai, gyengéden bele ejtette a kulcsokat. Kento fel sem figyelt a fém hűs érintésre, hiszen mindvégig magán érezte azt a hőt, amit Gojo teste árasztott magából. Egészen olyan érzése volt, mintha a fiú bőre az övét érintette volna. De az nem lehet, te idióta! Gojo sosem engedné le azt a láthatatlan végtelenséget maga körül, csak azért, hogy magán érezhesse az érintését, nem igaz? – Hé, Nanamin – súgta halkabban. A szemüvege lejjebb csúszott az orrán feltárva azokat a kéklő szemeket, amelyeket addig kizárólag távolról csodált. Lassan az orrába kúszott egy kellemes fenyves, hűs illat. Gojo parfümje lett volna az? – Ne bámulj mindig olyan feltűnően. – Gyengéden az orrára bökött, majd vissza is kúszott a barátaihoz egy tagadhatatlan mosollyal az ajkain. Gojo talán már meg is feledkezett róla, de Kento gondolatai még mindig a fiúból áradó kellemes fenyves illat körül andalogtak. Elnyíltak az ajkai és lehunyva a szemét imádkozott azért, hogy megnyílhasson alatta a föld és elnyelje a lángok alatt égő testét. Gojo tudta, hogy figyeli őt? Hiszen Kento ügyelt arra, hogy sose legyen túlságosan feltűnő! Szégyen itatta át a tagjait. Apróra húzta össze a testét, de mielőtt még belecsöppenhetett volna egy sötét spirálba, Yu ujjai megtalálták az ő ökölbe szorított kezét és gyengéden az ölébe fektette azokat.

Miért volt az, hogy Yu közelében még a sötétség se tűnt többé olyan pusztítónak? Gyengéden a vállának döntötte a fejét és lassan magába szívta a fiú édes öblítőjének az illatát. Levendula lehetett az?

– Ugye, hogy nem volt olyan vészes? – motyogta egy csendes mosollyal. Kento megrázta a fejét és sután a feljebb járó fiú irányába pillantott. – Nem harap ő!

– Nem? – nevette el halkan magát Kento. Gojo feléjük döntötte a fejét, de a fiú továbbra se tudta eldönteni, hogy őket figyelte-e vagy más terelte el a figyelmét? Lenyelte a torkában megülő gombócot és elnézett róla. Ha rajtakapták már nincs mit titkolnia, nem igaz? Gojo tudhatta az érzéseit? Voltak egyáltalán érzései? Fuldoklott, de most nem kellett egyedül kiúsznia a partra. Yu fogta a kezét és mielőtt még túl sötét lett volna a körülötte bolyongó, szurkos homály kirántotta onnét és elárasztotta a saját fullasztó világosságával.

– Nem csak te bámulod őt, hanem ő is téged, másképp, hogy kapott volna rajta?

– Ne beszélj hülyeségeket, Yu.

– Ez az igazság! Csak mert folyton a napszemüvegét hordja, ezért nem látod! – makacsolta meg magát. – Most is erre néz.

– Téged néz.

– Ühüm, persze. Akármitől alszol jól Kento.

Yaga-sensei három kemény tapssal vonta magára a figyelmüket. Kento kihúzta magát, de nem eresztette el Yu ujjait.

– Örülök, hogy mind össze tudtunk itt gyűlni, ezen a kivételes alkalmon! Ahogy hallhattátok már a hírekből, egy különleges programban vehettek ebben az évben részt. Mivel fontosnak tartjuk, hogy a lehető legjobb oktatásban részesüljetek, az elkövetkező négy hétben egy-egy csapat diák látogatja majd meg a Kiotói testvériskolánkat! Úgy ahogy onnét is érkeznek majd ide diákok! Ahogy láthatjátok, a párokat, vagy egy esetben triót nem ti fogjátok kiválasztani magatoknak. A nagyobb ütemű fejlődés érdekében, próbáltunk titeket úgy összepárosítani, hogy ne csak a testvériskolánk oktatóitól, hanem egymástól is eltanulhassátok azt, ami belőletek még hiányzik ahhoz, hogy belecseppenhessetek a nagy világba. – Yaga-sensei hangja mély volt, Kento csendben figyelte a férfit, aki kihúzva erős vállait folyton diákról-diákra nézett. Yu és Kento nem egészítette ki egymást, a technikájuk egészen hasonló volt. Yu vállai kicsit összeestek.

– Ennyit arról, hogy együtt megyünk?

Kento halvány mosollyal rázta meg a fejét.

– Engem mégis ki tudna kiegészíteni? – harsant fel a jobbjukról egy hang.

– Oh, Satoru, ne legyél ennyire elszállva magadtól! – morrant rá Ieiri.

Ki tudná őt kiegészíteni? Egyértelműen a közelharc volt az ő erőssége, az átok fegyverével, kizárólag akkor tudott lesújtani, ha valakihez elég közel jutott. Kento technikája mit sem ért távolról. Yaga-sensei többször is elmondta, hogy csak a felső testét védi harc közben, védtelenül hagyva a lábait. Talán egy olyan diákkal kerül párba, aki képes lesz segíteni őt a védekezésben? Támadni könnyebb volt, megvédeni magát viszont nehezebb. Talán Geto-senpai? Vagy Shoko-senpai? Talán az egyik harmadévessel? Katsuki-senpai, Yuri-senpai és Hina-senpai hasonlóan hozzá inkább a közelharcot preferálták. Mindannyiuk átok fegyvert használt, viszont hozzá képest a harmadévesek már sokkal jobban védekeztek. Sora-senpai viszont kitűnő harcos volt, mind közel mind távolra menően.

Yaga-sensei türelmesen olvasta a névsort. Yu-t Hina-senpai-jal párosították. Egymás után hangzottak el a nevek. Kento türelmesen várt, bár a bordái közé lassacskán egy kellemetlen érzés költözött. Mindazt, akit elképzelt magának lassan mással párosítottak össze, és mikor nem maradt más diák csak a jobbján falnak dőlt alak, Kento érezte, hogy a szíve már a torkában verdesett. Nem lehet igaz! Mégis mit tudna ő adni a nagy Gojo Satorunak? Mit tanulhatna tőle az, aki már az égboltok között szárnyalt?

– Nanami Kento és Gojo Satoru! – Kento érezte az orcának oldalába vájódó tekintetet. Érezte Yu szorítását a tenyere körül, de mit ért mindez, ha minden hang és érzet beleolvadt egy lassan fodrozódó homályba? – Most, hogy a párok megszülettek, egyesével szeretnélek majd titeket az irodámba hívni, hogy elmagyarázzam miért is alakítottuk így a párokat. Rendben?

– Elhiszed ezt Kento! – nevette el magát izgatottan Yu. – Egy hétig össze lesztek zárva! – Elsápadt. – Hé, hé, minden rendben! Hiszen ezt akartuk nem? Tőle bármit eltanulhatsz!

– Nem mehetek, Yu! Vele nem – rázta meg kétségbeesetten a fejét, de addigra a diák sereg már elindult az irodák felé és csak egy együttérző grimasz lehetett a fiú válasza. Hina-senpai elrabolta tőle Yu-t és mire észbekaphatott volna Gojo Satoru már kellettlenül ott állt mellette.

– Gojo-senpai – hörögte halkan. Gojo lassan felemelte a fejét, mintha csak a szavak után figyelt volna fel Kento létezésére.

– Minden rendben, kohai? Kicsit mintha sápadt lennél, ne kísérjelek az orvosi rendelőbe? – gyengéd volt a hangja. Kento hatalmasat nyelve rázta meg a fejét.

– Jól vagyok! – kiáltotta türelmetlenül. Tördelte a kezeit és mindenhova nézett csak azokba a kék szemekbe nem. Mégis mit kellett volna tennie? Hogyan szakíthatta volna meg ezt a sorscsapást? – Nem kellene Yaga-sensei irodájába mennünk?

Csendben tették meg a rövid utat. Kento küszködve próbált lélegezni, de mintha minden csepp oxigént elszívtak volna a tüdejéből. Gojo közelsége részegítő volt, egyrészt a belőle sugárzó átokerő miatt, másrészt a teste melege miatt. Forró volt csak a közelében tartózkodni, mintha maga a nap költözött volna a testébe. Lazán a falnak dőlt és hagyta, hogy az őket körbeölelő zsivaj helyettük beszéljen.

Miért rémisztette meg ennyire a másik közelsége? Mitől rettegett annyira, hogy még lélegezni is újra kellett tanulnia? Olyan félelmetes lett volna szembenéznie a saját érzéseivel? Miért félt annyira a sebezhetőségtől? Kento nem ilyen volt korábban. Egy nyitott szívű fiúként ismerte magát, aki sosem rettegett attól, hogy megmutassa mi rejtőzött a szíve mélyén. Gyengéd volt és szerette a testikontaktust. Szerette, ha megölelték, ha a bőrét cirógatták és nem félt ezt az igényét kimutatni. Mikor változott meg ennyire? Amikor elvesztette az anyját, vagy éppen a húga halálát követően? Vagy lehet, hogy Sayuri-sama elvesztése volt az utolsó cérna, ami elvágta őt mindattól, ami ő valójában volt? Kento jól elvolt eddig a sötétségben, hiszen mindaddig míg nem látott mást a szurkos feketeségnél nem veszíthetett el semmit, nem igaz? De a fény túl erős volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyhassa azt. Tudta nélkül engedte be a világosságot és mire észbekaphatott volna újból szeretni kezdett. Rátalált Yu-ra, akarva-akaratlanul bukott bele a saját elhatározásába és végül újból megkörnyékezte a szívét a remény. Hiszen ha szerettél valakit remélted, hogy együtt tudtok maradni. Kento reménykedett, hogy Yu tovább él majd, mint ő. Remény.

Remény.

Remélte azt is, hogy Gojo Satoru felfigyel rá? Reménykedett abban, hogy a fiú talán érdeklődni fog iránta? Ezért gyűlölte a reményt. Mégis, hogy gondolhatta azt, hogy remélhette azt, hogy egy olyan alak, mint Gojo Satoru pont iránta érdeklődik majd? Nyílt titok volt, hogy a legerősebb duó, talán több volt, mint barátság. A vonzalom egyértelmű volt Gojo oldaláról, de hogy Geto viszonozta volna ezeket az érzéseket? Kento már nem volt benne biztos. Egy furcsa szeretet hálózott közöttük, amit Gojo talán összekevert a szerelemmel. Egy olyan mély szeretet, amit Geto nem tudott szerelemnek hinni.

Yaga-sensei irodája csendes volt. A polcokon játékok hevertek, míg a férfi az asztalra feszítette a tenyereit. Hullámzott körülöttük az átokerő.

– Foglaljatok helyet.

– Sensei én nem értem mit akar ezzel a párosítással, az egyetlen értelem válasz Suguru lett volna!

– Satoru-san, kérlek.

– Mit tanulhatnék én tőle? – tárta szét a kezét értetlenül.

Talán az volt a legfájóbb pont, hogy Kento is így gondolta. Nem volt semmi, amit ő adni tudott volna. Nem volt benne semmi különleges, ami felért volna Gojo szintjére. Gojo nem volt dühös, értetlen volt és összezavarodott. Semmit sem látott benne, ami érdeklődésre méltó lett volna. Kento csendesen lehajtotta a fejét és tovább figyelte a körmeit.

– Satoru! – harsant fel Yaga-sensei, mire a mellette ülő fiú is elhallgatott. Elterült az ülésen és unottan felvonta a szemöldökét. – Pont azért kerültetek egy csoportba, mert még egyikőtök se látja mit tanulhatna a másiktól. A technikátok különböző, össze sem hasonlítható, de ez az össze nem illés az, ami arra inspirált engem, hogy egyberakjalak titeket. Kento sztoikus, az erőssége a közelharc, támadni tud, de védekezni? Mintha akarata se lenne arra, hogy védje a saját testét. – Kento összeszorította az ujjait. – De te, Satoru, a védekezés a technikádban van. Képes vagy óvni magadat, az akaratodtól függetlenül. Érted már mire akarok kilyukadni?

– Egyértelmű, hogy sok mindent tudna tőlem tanulni, de mit adhat nekem ő? – szúrta közbe a fiú. Kento szíve összezsugorodott.

– Türelmet. Higgadtságot. A harc nem csak a bátorságról és a gyorsaságról szól. Az élet nem a rohanásban rejlik, nem győzhetünk mindig puszta erővel. A tervezés is egy erősség, egy olyan erő, ami még benned nincs meg, Satoru. Igaz, hogy a legerősebbek egyike vagy, hogy a véredben van mindaz, ami a győzelemhez kell, de a fizikai erő képes legyűrni az érzelmeket? Ha valaki nem erővel, hanem manipulációval, érzelmi zsarolással próbálkozna, mit tennél? – Csend telepedett az irodára. Satoru a körmeit piszkálgatta. – Üres fejjel nekirohannál, érinthetetlen vagy kívülről, de belülről is megvan benned ez az erő?

– És ki erre a tökéletes jelölted, Namanin? Aki még arra is képtelen, hogy megvédje önmagát?

– Satoru!

– Véresen jön vissza minden küldetésről, még a saját testét se tudja megóvni, mert nem szeretné! Érezni lehet a belőle kiszűrődő átokerőt, mert olyan rohadtul gyűlöli a saját létezését, hogy képes lenne arra, hogy egy átkot varázsoljon ide az asztalra! Ő, pont ő lenne képes engem higgadtságra és türelemre tanítani? – morrant fel dühösen. Kento összerándult. Felnézett a tanárjára, aki egy halvány szimpátiával üdvözölte a tekintetét. Yaga-sensei tudta min ment keresztül, hogy kiket vesztett el az úton. Elfogadta vajon őt? Vagy csak szánalmat érzett a botladozó létezése iránt?

– Satoru, viselkedj! A felét sem tudod annak amiről beszélsz!

– Mert azt hiszi csak ő szenvedett ebben a világban! – kiáltotta most már színtisztán érződő dühhel. Kento torkán ragadt a lélegzete. – Kérdem, én Yaga-sensei! Csak ő veszített el a szeretteit, csak ő nőtt fel szegénységben, csak őt érte bántás közöttünk? Pont közöttünk érzi magát annyira különlegesnek, miközben más sem látszik az arcán, csak a szánalmas szenvedése!

– Satoru!

– Nem hiszem azt, hogy csak nekem rossz itt – súgta halkan. Könnyek gyűltek a szemeibe. Látta maga előtt az anyja beteg arcát, a húga összeroskadó alakját, az átkokat, akik mindig ott motoszkáltak az álmaiban, a fáradhatatlan rohanást, amit ez az élet megkívánt tőlük. Satoru felmorrant, de Kento alig figyelt rá. A veszteségeket számolta. Vajon a gyászt mennyiségben mérik? Mikor érezheti magát feljogosultnak arra az ember, hogy feladja a küzdelmet? Mikor veszíthet annyit az életéből, hogy azt mondja jogosan, hogy ennyi? Hogy ne gondolják önzőnek vagy gyengének. Hogy elfogadják azt, amit érez. A szenvedését másokéhoz hasonlítani? Hogy kényszerítheti erre őt, pont Gojo Satoru? Harag éledt fel a mellkasában. Addig nem ismert harag. – Nem tudod, min mentem keresztül! Nem tudod milyen volt az életem, kit veszítettem el! – kiáltotta összeszorítva az ujjait. A körmei a húsába vájtak és mielőtt felismerhette volna a vasas vére szagát, addigra már nedves volt a tenyere a vérétől. – Hogy merészelsz így beszélni rólam, mikor nem is ismersz?

– Varázsló vagy de úgy viselkedsz mint egy ember! Szórod magad után az átkokat – köpte felé a fiú. – Mit sem látsz abból, amit valóban teszel! Nincs itt helyed. Olyanok, akik csak a saját halálukig számolják a perceket, nem emberek!

– Elég volt...

– Mit tudhatsz te a szenvedésről, mikor egész életedben arany tálcán hordták eléd az ételt? Mit tudhatsz arról milyen elveszíteni valakit, mikor csak a 100 éves nagymamád halt meg valaha?

Talán amikor elsötétült előtte a világ fel sem fogta először miért. Gyorsan történt minden, az egyik pillanatban még könnyeit nyelve zúdította a haragját a másikra, a másikban, pedig Gojo végtelen ereje hatására bicsaklott hátra a feje. Talán erre a sötétségre várt mindig, amit nem saját maga okozott magának. Talán erre várt egész életében, hogy megtapasztalja milyen a gondtalan lebegés, milyen elengednie magát.

A többire nem emlékezett.

Utólag pletykálták el neki, hogy Gojo-t egy hétre felfüggesztették. Kento így kénytelen volt egymaga meglátogatni a testvériskolájukat. A torka még így is lüktetett néha a fantom fájdalomtól. Gojo hihetetlen erővel támadott rá, és ha Yaga-sensei időben nem kapott volna észbe, talán Kento már itt sem lenne az élők sorában.

Gojo nem nézett többé rá, és lassan Kento is elfelejtette rajta tartani a figyelmét. Még mindig ugyanolyan szép volt, de ez szépség innentől kezdve inkább csak megrémisztette. Ha elhaladtak egymás mellett a folyosón, Kento torka összeszorult, mintha a másik vasmarka még mindig ott lenne a torka körül. Sosem értette meg, Gojo miért gyűlölte őt ennyire kétségbeesetten. De a saját szavai se hagyták békében. Ha voltak magányos éjszakái csak a plafont bámulta. Szégyellte magát a szavaiért. Nem tudta Gojo-nak miben volt része és miben nem, hamis rágalmakat engedett rá, a szívébe vájta a körmeit, mégha csak védekezésből is. Bántották egymást, pedig nem is ismerték a másikat.

Nem tudott aludni. Rángtak az izmai és még mindig látta maga előtt azt az átkot, amit Yu-val a délután folyamán végeztek ki. Egy hörgő lény volt, rút és koszos. Emlékeztette őt arra a nőre, akit először látott azon az ominózus éjszakán. Hiszen úgy tűnt ez az átok se szeretett volna gyilkolni, a teste viszont nem engedett neki mást. Hatalmas volt és nagy, fodrozódott rajta valami zsír szerű anyag, de a szemei sírtak. Könyörögtek azért, hogy vessenek véget a szenvedésének, így mikor Kento bárdja a húsába vájta magát, mintha megkönnyebbülten sóhajtott volna fel. Mégis mi szülhette ezt az átkot? Honnan szabadulhatott fel, ha nem a puszta szenvedéstől? Kento Gojo szavaira gondolt. Ugyan egy varázsló nem szabadíthatott átkokat a világra, mégis elgondolkodott azon, hogy ő érzései voltak-e olyan intenzívek, hogy egy ilyen szörnyeteget eresszen a világba?

Lomhán kelt fel az ágyából. Megigazította a szőke tincseit és belebújva a papucsába a konyhájukba cammogott. Sötét volt, de azt a rútan hullámzó átokerőt talán még csukott szemmel is megérezte volna. Gojo volt az. Csendben ült az asztal tövében, abban a szurkos, fekete sötétségben. Az ujjaival a fehér csészéje peremét piszkálgatta, mélyen elmerült a gondolatai között, olyannyira, hogy Kento létezésére is csak egy pillanattal később figyelt fel.

Most nem volt rajta a szemüvege, nem volt mi ellen védje a szemeit, és Kento a sötétnek hála csak egy halovány sziluettet látott a fiúból. Megfordulhatott volna, gyáva módon visszakergethették volna a saját félelmei a szobájába, de valamiért mégsem engedett ezeknek az érzéseknek. Mélyet sóhajtva csoszogott a mosdókagylóhoz és csordultig töltve az üveg poharát leheveredett az egyik üresen kongó székre, nem olyan messze a fiútól. Gojo csendben volt, de Kento végig magán érezte a másik tekintetét.

Emlékezett még az ütésére, vagy olyan jelentéktelen volt Kento létezése az ő életében, hogy már meg is feledkezett róla? Hangtalanul kortyolt egyet a vizéből és a szavait kereste. Volt egy elraktározott beszéde, amit már réges-rég el kellett volna mondania a fiúnak, de valahányszor rávetültek a szemei, egy gyilkos rémület rántotta össze a tagjait. Most volt itt az alkalom!

– Gojo-san? – a fakó csendben még a halk suttogása is egy kiáltással ért fel. A bukóra hagyott ablakon keresztül beszűrődött a gimnázium csendje, csupán a távolban ciripelő tücskök hangja zavarta meg a lélegzetvételük ritmikus szerenádját. Kento egy újabb mély levegőt vett és lenézett a saját elfehéredő ujjaira. Erősen szorította az üveg poharát, de ügyelt arra, hogy távol tartsa a tenyereitől az átokerejét. Hevesen vágtázott a szíve, türelmetlenül rángatóztak a lábai, de Kento nem vonulhatott már vissza, így hát egyszerűen lehunyta a szemeit és elrejtőzött egy pillanatra a világ elől. – Én csak bocsánatot szerettem volna kérni a korábbi szavaimért – súgta gyengéden. – Nem volt jogom hazugságokkal és rágalmakkal vádolni téged. Nem ismerhetem az életedet és mégha belátásom is lenne mind abba, nincs jogom hazug kijelentésekkel élnem. Nem lett volna szabad azt mondanom, amit mondtam. Nemcsak téged, hanem a veszteségeidet is bántalmaztam. Szégyellem magamat a szavaimért. Felelősséget kell vállalnom a tetteimért, és szerettem volna kifejezni az őszinte bocsánatomat!

Miután befejezte nem tárta fel a szemeit. Vett egy újabb kortyot a vizéből, majd miután a csend már túlságosan fullasztónak tűnt egyszerűen felállt az asztal mellől. Kento megtette azt, amit tehetett. Nem semmisíthette meg a korábbi tetteit, de vezekelhetett értük, innentől már nem állt rajta semmi.

– Miért állítod be magadat úgy, mintha csak te hibáztál volna? Nem mondtam éppen én rosszabb és szörnyűbb dolgokat? Nem nekem kellett volna ezzel jönnöm? Hiszen meg is ölhettelek volna – súgta bele az éjszakába Gojo. – Sosem, sosem akartalak bántani.

Akkor mégis miért mondtad azt amit? Miért, ha nem színtiszta gyűlöletből?

Gojo felnézett rá, Kento ugyan nem láthatta a szemeit, mégis érezte a bőrére olvadó tekintetet. Mit láthatott belőle Gojo? Mit tártak fel előtte a szemei, talán valami olyat, amit még Kento sem tudhatott önmagáról?

– Volt egyszer egy húgom – töltötte be a csendet Gojo hangja. Kento nem mozdult, félt, hogy egyetlen rezdülése is elég lesz ahhoz, hogy kiszakítsa a fiút a sötétség békességéből. – Seiko-csan. Alig volt bármilyen átokereje. Látta az átkokat, küzdött ellenük a maga módján, de mit ért volna bármit is az a klánomnak? Csakis engem láttak, Seiko-csan csak egy hiba volt, egy láthatatlan kudarc, amiről egyszerűen nem vettek tudomást, elrejtették őt a világ szeme elől. Tudod mit gyűlöltem legjobban az egészben, Nanamin? Hogy én se vettem őt észre – súgta megtört hangon. Villódzott az átokereje, de Kento nem rettent vissza, csak nézte a fiú összeesett sziluettjét. – Ott volt mint egy láthatatlan árnyék, szeretett engem és felnézett rám. Velem dicsekedett a barátainak és mindig-mindig elmondta, hogy egyszer olyanná akar válni mit én. Erős és legyőzhetetlen, hogy mindenki tisztelje és szeresse őt. Csak nevettem rajta, mert tudtam azt, amit ő nem tudhatott. Nem volt benne semmi tehetség, semmi villanás, amit tovább lehetett volna fejleszteni. – Gúnyosan nevetve döntötte hátra a fejét, felfedve hosszú, karcsú nyakát. – Ebben a világban viszont nincs helye az optimizmusnak, mind az a remény, ami segítette őt abban, hogy túlélje a gyerekkorát, mire felnőtt megszűnt létezni. Végignéztem, Nanamin. Végignéztem, ahogyan az a ragyogó kislány fényét vesztette, ahogy a kibaszott mosolya, ami mindig ott volt a száján megsemmisül. Gyűlölte a varázslókat, az átkokat, az átokerőt. Gyűlölte önmagát, mert nem volt meg benne az, amit mindig is szeretett volna. Elhitte azt, amit mindenki elhitetett vele. Azt hitte nincs értéke. Támadott, de nem védekezett. Véres volt, de azt hitte vezekelnie kell, azt hitte ő tehetett arról, hogy nem volt elég átokereje. Míg végül bele nem halt ebbe a láthatatlan küzdelembe. 14 éves volt, Nanamin. Egy 14 éves gyerekkel ezt tette a saját családja, el tudod ezt hinni? Ő vágta fel a saját ereit, mert nem tudott anélkül a tükörbe nézni, hogy ne érezze magát egy kudarcnak! És tudod, miért gyűlöllek téged? Mert látom benned azt, amit benne is! Semmibe veszed magad, gyűlölöd magad, vezekelsz olyan bűnökért, amelyeket nem is te követtél el! És ha rád nézek a saját kudarcomat látom – csuklott el a hangja. – Nem voltam ott Seiko-nak. Végignéztem a saját kishúgom szenvedését, anélkül, hogy egy ujjamat is megmozdítottam volna.

– Hogy haragudhatsz rám azért, hogy gyűlölöm magam, mikor te sem érzel másképp? Olyan dolgokért hibáztatod, magad amiket nem te követtél el! – súgta halkan. – Te ölted meg Seiko-csant? Te vágtad fel az ereit?

– Én nem segítettem neki! – üvöltötte.

Kento összerezzent.

– Kért valaha segítséget?

– Látnom kellett volna!

– Gyerek voltál te is, Gojo-san.

– Láttam mit tettek vele, de nem tettem semmit ellene!

– Gyerek voltál te is, Gojo-san. Kérdezted valaha is azt, hogy miért nem segítettél neki?

Hörögve huppant vissza a székre. Kento hallotta a szipogását, a könnyei koppanását az asztallapon.

– Féltem.

– Mitől féltél, Gojo-san?

– Féltem, hogyha felhívom rá a figyelmet, csak még nagyobb kárt okozok. Féltem ha közel kerülök hozzá elveszik tőlem. Én-én megpróbáltam, Nanamin. Magamra hívtam fel a figyelmet, azt akartam ne bántsák többé, hogy csak velem foglalkozzanak és engem szidjanak, ne őt! – Most már egyenesen kapkodta a levegőt. Kento az asztallapra helyezve a poharát kettő lépéssel szüntette meg a kettejük között feszülő távolságot. Hűvös tenyerét a fiút körbeölelő végtelenségre fektette.

– Akkor hát segítettél neki, nem igaz? Úgy, ahogy akkor jónak láttad. Gyerek voltál, te is, nem tudtál jobbat tenni.

– Mindig tudnék többet.

– Miért nem hiszed el, hogy nem? Abban a pillanatban nem azért nem tetted meg azt, amit szerettél volna, mert lusta voltál, hanem azért mert képtelen voltál rá. Féltél, Gojo-san. Egy gyerek nem félhet? Miért vagy olyan szigorú egy gyerekkel? – Gojo összekuporodott. – Seiko-csan mit gondolna a helyedben? Haragudna rád?

– Sose lenne képes rá.

– Akkor itt az idő, hogy te is megbocsáts magadnak.

– Mondod ezt te, Nanami?

Vajon Kento megbocsátott valaha magának?

. . .

Kento rég megbocsátott magának. Több vér tapadt már a kezeihez, mint azt valaha képzelte volna. Hallotta még a segítségért kiáltó hangokat, az ujjakat, amelyek a bőrébe vájták magukat, csakhogy őt lerántva kikászálódjanak a futóhomokból, de már nem hallgatott rájuk. Lerázta magáról az érintéseket és megigazítva az orra hegyére simuló szemüvegét tovább ment. Ez volt a munkája. Nem az élete. Nem engedhette meg többé, hogy a hangok bekúszanak a lakásába, hogy ne hagyják éjjelente aludni. Durván húzta be maga mögött az ajtaját, majd meglazítva a nyakkendőjét és az asztalra csúsztatva a szemüvegét hagyta, hogy a vállai összeessenek.

Nem mindig ment ilyen könnyen. Voltak alkalmak, amikor a hangok túl hangosak voltak. Üvöltöttek a gondolatai között, látta a csonka végtagokat és az élettelen szemeket maga előtt. Olyankor lehunyta a szemeit és hagyta, hogy elárasszák a gondolatait. Jól döntött, hogy visszatért a Jujutsu világába? Vagy hagynia kellett volna az egészet és folytatni az életét brókerként? Megérte volna? Talán a hangok akkor voltak a leghangosabbak, amikor egyértelműen menekült előlük. Nem volt éjszaka, hogy ne fojtotta volna a rettegését alkoholba. Szédült, részeg volt. Yu ketté tépett testére gondolt. Arra az ijedt tekintetre, ami még az arcára olvadt az utolsó pillanatban. Megbánás volt az? Vagy inkább csak egy gyermek félelme? Figyelte, ahogy az alsó testét elrágta az átok, és Kento felkészült arra, hogy vele is ugyanez történik majd, hogy a szörny éles fogai majd az ő bőrét is átszúrják, kicsalogatva belőle a fodrozódó, bíborvörös vérét. Az Univerzum viszont nem ezt a sorsot szánta neki. Egy halk pukkanás, majd a szörny tocsogó belei a falra kenődtek. Puha ujjak olvadtak az arcára, de Kento nem látott és nem hallott semmit maga körül. Nem emlékezett a történtekre.

Egy ideig gyűlölte magát. Nem látott többet ki a sötétségből, a napjai egyszínűvé olvadtak, és amikor Geto Suguru is elfordult tőlük, Kento azt hitte ez lesz az utolsó cérna, amit elvághatnak tőle. Mikortól is jogosult fel valaki arra, hogy feladja? Kento azt hitte innentől meghozhatja a döntést az élete felett, hogy ennyi szenvedés, még a legerősebbet is kiszakítja a burkából. Így is történt. Gojo Satoru ragyogó szemei elszürkültek, de a fiú nem a magányt választotta, hiszen azon az éjszakán mégis az ő ajtaja előtt kuporgott. Talán ez volt az a pillanat, hogy Kento többet nem gondolt a saját halálára. Talán ez volt a fordulópont, amikor végleg engedte, hogy felnyíljanak az addigra fájdalmasan összepréselt szemei.

Érettségi után mégis elhagyta a Jujutsu világát, csak azért, hogy négy év múlva visszatérjen. Kento addigra megtanult látni. Beengedte a fényt és meggyászolta mind azt a veszteséget, amit mindvégig a hátán cipelt. Elengedte őket.

Kento megbocsátott magának. Elfogadta a saját gyengeségét. Nem tud mindenkit megmenteni, nem tud mindenhol ott lenni, de megteheti a tőle telhető legtöbbet. Segíthet, menthet meg rászorulókat, de ebben a küzdelemben nem vesztheti el önmagát. Ragaszkodott a munkaidejéhez. Nem szerette a túlórát. Időt akart hagyni arra, hogy forró víz alatt puhuljanak meg az izmai, hogy lemoshassa magáról a vért és a gennyt. Tiszta kezekkel akart nekivágni a vacsorájának, könyvet olvasni, filmeket nézni, takarítani. Életet szeretett volna élni a munkája mellett.

Egy precíz pukkanás, és Kento máris megérezte azt az ismerős, fodrozódó kék erőt. Satoru egy fáradt mosollyal rúgta le magáról a cipőjét majd amint találkozott a tekintetük Kento egy halvány mosollyal tárta szét a karjait, amibe a férfi gondolkodás nélkül olvadt bele. Az ismerős, puha fürtök csiklandozták a bőrét, érezte a nyakán a hűs leheletét. Nem mozdult. Magába itta a másikból csordogáló szeretetett.

– Túlóra? – mormogta Satoru a nyakhajlatába.

– Muszáj volt még egy kört tennem az iskola területén.

– Meglett mindenki? – puha ujjakkal cirógatta a nyakhajlatát. Kento beleborzongott, majd fáradtan megrázta a fejét.

– Egy lány nem. Minden bizonnyal túl későn értem oda, és addigra a lányt már...

Satoru közelebb húzta magához és egy gyengéd puszit hintett a bőrére.

– Nem a te hibád.

Mindig ezt mondták egymásnak. Bárki is tért haza egy töredezett mosollyal a másik mindig a bőrére írta a szavakat. Nem a te hibád. Mindketten tudták, hogy lehetett volna másképp, de a múltat nem lehetett átírni. Kento nem tudott egy órával hamarabb érkezni, nem haragudhatott magára olyan dolgokért, amelyeket nem láthatott előre.

– Megfürödtél már?

Kento megrázta a fejét. Satoru hümmögve vált le róla, majd összekulcsolva a kezeiket maga után húzta a fürdőbe.

– Yuuta-kun legyőzhetetlen a mezőn – váltott témát a férfi. A fürdőbe érve behúzta maga mögött az ajtót, majd neki támaszkodva egy éles mosollyal mérte fel Kentot.

– Az átokereje páratlan – értett egyet. Elkezdte kigombolni az ingjét, de Satoru gyors ujjai azonnal felváltották az övéit.

– Hadd segítsek.

– Maki-kun is lenyűgöző.

– Ugye? Emlékeztet valakire a múltamból.

Kento ujjai a tarkójánál pihenő ezüstös hegre tévedtek. Egyetlen egy ember volt képes sebet ejteni Gojo Satoru-n. Többször is szemügyre vette a sebeket. Már megfakultak, alig látszódtak a férfi fehér bőrén, de az ujjai még érzékelték a hegeket.

– Erős gyerekek, csak azt kívánom bárcsak ne kellene őket is kitenni annak, amin átmentünk mi is. Inumaki-kun sebzetten tért vissza egy küldetésről. Yuuta-kun sírva fakadt, Panda-kun és Maki-kun...

– Toge-kun él, Satoru.

– Mi áron?

Kento közelebb hajolt hozzá és egy halvány csókkal üdvözölte a száját. Satoru teljes testsúlyával ránehezedett.

Ha valaha is gyűlölte a reményt, manapság már minden sejtjét a remény éltette. Talán meggyengítette, talán nem volt olyan rendíthetetlen és érzéketlen, de ez a gyengeség erősebb volt bármilyen fizikai erőnlétnél. Ráhangolódott mások érzelmeire, enyhíteni próbálta őket. Engedte, hogy az ő szíve is összeszoruljon. Egy érzelmet meg kellett élni ahhoz, hogy el tudja engedni. Magához ölelte Satoru reszkető testét és csak szorította. Ölelte és gyengéd szavakat súgott a bőrébe.

Rájött az évek során arra, hogy a remény nem feltétlenül gyengeség. Kento remélhette a szerettei egészségét, hogy lássa az arcukon a mosolyt, hogy egy küldetésen után épen térjenek vissza és ez nem tett őt gyengévé. És mit jelentett igazán a gyengeség? Talán éppen gyengének lenni volt a legerősebb dolog. Utat engedni az érzelmeknek, megélni őket, és majd elengedni, hogy újból ki tudjuk húzni magunkat és szembe nézni a nappal. Felismerni azt, hogy a sugarak érintése kellemes volt és meleg.

Kentonak is évekbe telt mire megértette, hogy a sugarak fénye nem bántani szerette volna. Persze, először még a leggyengédebb érintés is fájdalmas volt, csupán amiatt mert nem volt hozzájuk szokva. Satoru se akarta őt sose megbántani, csak még ő se látott ki teljesen a ködből. Kapálózott és ezekkel a heves mozdulatokkal másokat is megsebezhetett.

Szeretettel és odaadással szorította azt a férfit, aki minden fájdalom után is megtanította látni. Megtanította feltárni a szemeit és magába inni a világ fényeit, hiszen annyi szépséget rejtegetett magában a környezet, hogy bújhatott el annyi ideig mindez elől? Gyengéden cirógatta a fejbőrét. Satoru egész teste ránehezedett.

Ha tehette volna naphosszakat csak az ölelésében maradt volna. Magába itta volna a férfiból áradó kellemes illatot. Nem volt olyan nap, hogy Satoru ne nyúlt volna a kölnijéért. Hűs szantálfa és fenyves illata volt, tökéletesen illett a férfi kék, jeges szemeihez. Két keze közé szorította Satoru arcát. Vajon elhitte volna azt gimnazistaként, hogy majd egyszer a saját tenyerei között tarthatja Gojo Satoru arcát? Anno nem látott mást a férfiból, mint amit ő láttatni engedett. Kék szemek sötét lencsék mögé rejtve, durva szavak tüskeként szúrták meg a közelébe tévedőket. Kihúzott háttal járt, de mégis gyűlölte a lépéseit. Kento akkor még nem látta a félelmet, és az izmaiban megbúvó fájdalmat. De az évek során megismerte Satoru-t. Most már tudta, hogy mit rejtettek a kacér szavak. Ismerte minden mosolyát. Jobbra-balra flörtölt, volt egy vigyora, amit mindig magán hordott, mint egy páncél. Senki sem törhette azt át. Volt egy büszke mosolya, amit a diákoknak tartogatott. Mindig büszkén mesélt a diákok teljesítményéről, és mindenét feladta volna azért, hogy mind megkaphassák azt az életet, amit elvettek tőlük. Volt egy félmosolya a barátainak. Habár az ki is fulladt Shoko-ban. És, amikor ketten voltak Satoru megengedte magának, hogy ne mosolyogjon. De Kento így is eleget látta a mosolyát, hiszen talán neki tartogatta a legszebbet. Egy meleg, szeretetteljes mosolyt, ami talán nem volt annyira széles mint az összes többi, de annál is többet jelentett.

Miután megfürödtek és megvacsoráztak, Satoru Kento mellkasára fektette a fejét és mélyen magába szívta a levegőt. Bukóra hagyta az ablakot, csakhogy az éjszaka előtt még kiszellőztethessen. Fél kézzel a legújabb kötetét tartotta, míg a másikkal Satoru tincsei között matatott. A férfi igazán szerette, ha a fülét cirógatták, olyankor elnyúltak és elnehezedtek az izmai és egy elégedett mosollyal bújt közelebb hozzá.

– Találtam egy új cukrászdát! Igazi ínyencségeket lehet ott kapni! Hoztam kettő csomag daifuki-t Megumi-csannak és... - Tsumiki-csannak. Kento egy hallgatag csókot hagyott a férfi bőrén.

– Ez igazán rendes volt tőled, Satoru. És mit mondott Megumi-kun?

A fiú éppen az egyik barátjánál töltötte az estéjét. Kento már hiányolta a folytonos matatást a nappaliból.

– Sokáig nézte a két csomagot, mintha neki is ugyanaz járt volna a fejében. Nem mondja el, de szenved Kento. Nem tudom, hogy tehetnék többet...

– Megumi-kun szeret téged, csak még nem tudja ezt megfelelően kifejezni. Tökéletesen kiegészítették egymást, nem igaz? Megumi-kun és Tsumiki-csan.

– Mintha így teremtették őket. Párban.

Kento elnevette magát, majd óvatosan behajtva a regényét, szembe fordult a férfival.

– Meg fogjuk menteni, Tsumiki-t is – búgta halkan. Satoru lehunyta a szemeit, mintha valóban magába szerette volna inni Kento hangját. – Mindig találunk megoldást. Minden rendben lesz.

– Legyen úgy! – nevette el halkan magát. Egy ekkora férfi mégis képes volt egészen kicsire összehúznia magát az oldalán. – Visszahozom őt.

– Persze, hogy visszahozod. Megumi-kun mit is mondott, hányra kellene érte menni? – nézett fel a plafonra. Satoru hümmögött valamit, de Kento egy szót se értett belőle. Meghúzta a férfi tincseit, aki csak drámaian felkiáltott, majd egy gyilkos pillantást vetve felé kinyúlt az éjjeliszekrény irányába. – Satoru?

– 12? Nem túl késő az?

– Fiatal.

– De 12 mégiscsak túlzás! – morrant fel és már hevesen pötyögni kezdett volna, de Kento még időben kapott a telefonja után és egy vigyorral borította a férfit a matracra. Fölé magasodott és összedörgölve az orraikat, hagyta, hogy Satoru erős kezei a nyaka köré fonódjanak. – Miért nőnek fel ilyen hamar?

– Hány éves is voltál, amikor örökbe fogadtad?

– 18! Elmered hinni! Hiszen ennek már kilenc éve! Öregszem, Kento! Már a hajam is őszül – nyúlt el az ágyon.

– Koravén.

– Hogy mondtad?

Kent elnevette magát, de Satoru időben kapott utána.

– Koravén? Még te mondod! Egyetlen menet után kipurcansz!

– Satoru! – vetette hátra a fejét kacagva. Dulakodva estek a paplanok közé, és végül mégis csak az erősebb nyert. Mindkét karját a feje mellé szegezve egyenesen a derekára nehezedett az egész testsúlyával. Egy ismerős vigyort villantott felé.

– Kettőnk közül nem én vagyok a vén ember!

– Hányszor kell arra emlékeztetnem téged, hogy idősebb vagy nálam? – korholta le a férfit, de ő mit sem törődött vele.

– A kort lélekben mérik, kit érdekelnek a számok! Az én lelkem alig múlt el 20! A tied pedig már 14 évesen is a 60-at súrolta.

– Azért ez elég túlzás!

Satoru gyerekesen kinyújtotta rá a nyelvét, de Kento már meg sem hallotta a szavakat, végig arra a lüktető zörgésre figyelt a dobhártyájában.

Bum-bum-bum.

A szíve verdesett ilyen kitartóan. Egy halvány mosoly költözött az ajkaira és a mutató ujjával kitűrt egy tincset Satoru arca elől. A férfi megtorpant a mozdulataiban, mintha ő is érezte volna azt a láthatatlan súlyt, ami rájuk nehezedett a hálószobában. Ilyen érzés volt szeretni? Kento sokáig nem merte elképzelni milyen is lehetett a szerelem. Csodálatos? Fájdalmas? Kínzó?

Egyik sem, de mégis mindegyik egyszerre. Fojtogató, de ugyanakkor gyengéd. Hogy is írhatta volna le ezt az érzést? A szerelmet csak érezni lehetett.

Egy apró mosolyra húzta az ajkait. Satoru vissza mosolygott rá. Összefűzték az ujjaikat és hallgatták egymás lélegzetvételét, miközben végig a másik szemeit figyelték. Szerelem. Gyengít, de erősít. Végtelen és kitartó. Kento tudta, bármi is történjen velük ezektől az érzelmektől sosem lesz képes megválni. Mindig lesz egy kis zug a szíve mélyén, ami csak Satoru-jé lesz. Egy olyan űr, amit soha senki más nem lesz képes kitölteni.

Duruzsolt körülöttük az éjszaka. Hallotta a szél susogását, a távolról beszűrődő autók zúgását, Satoru szívének a szavait a sajátján.

Kento már nem gyűlölte többé a reményt. Hogyan is vethette volna meg, mikor ebben a szent pillanatban is reménykedett abban, hogy ez a pillanat örökké tart. Hogy a szerelmük majd velük együtt öregszik meg, hogy egyikük se fogja túlélni a másikat, ha mégis akkor az Satoru lesz.

Reménnyel telve szerette a férfit.