Cassandra

Két nap telt el, amióta Aemond elment. Ellynnel próbáltam kibékülni, de ő hozzám se szól. Annyit változott az egész, hogy most már kijön a szobájából, egy asztalnál eszünk, de ennek az ára, hogy nem szól hozzám, rám se néz. Nem kéne bántania, mert nem én tehetek Aemond döntéséről, de mégis hibásnak érzem magam. Próbáltam vele kedves lenni, próbáltam neki elmagyarázni, hogy nem én akartam ezt, de végig se hallgatja. Nekem is úgy kéne hozzá állnom, ahogy ő áll hozzám, de képtelen vagyok rá, mégis a testvéremről van szó, akire mindig számíthattam. Hihetetlen, hogy egy váratlan döntés mire nem képes, egyik pillanatról a másikra kifordította a húgomat magából. Ha nem mostanában, de később remélem észhez tér, és belátja, hogy hülyén viselkedett egy olyan dolog miatt, amiről nem is én tehetek. Én várni  fogom, tartson ez bármeddig, de én többet nem könyörgök a bocsánatkéréséért, majd ő lép, ha akar.

- Cassandra, nem eszel? - kérdezte apám, amikor látta, hogy már egy ideje csak turkálom az ételt a tányéromon a villámmal.

- Nem vagyok éhes. - ráztam meg a fejem. 

- Cassandra biztos meg akarja tartani az alakját a hercegnek. - szólalt meg Ellyn gúnyosan. Felé kaptam a fejem, és hitetlenkedve néztem rá. Sosem hívott még Cassandrának, neki mindig is Cass voltam. Meddig fajulnak még a dolgok, hogy most már azt sem érdemlem meg, hogy Cassnek hívjon? 

- Attól nem félek, hogy nem marad meg. - vágtam vissza, mire Ellyn arcán megjelent a meglepettség. Eddig sosem vágtam neki vissza, úgyhogy ez most váratlanul érte. 

- Lányok, fejezzétek be! - szólt ránk apánk, én pedig leraktam a villám, és felálltam az asztaltól.

- Amúgy sem voltam éhes, úgyhogy megyek is. További jó étvágyat! - biccentettem, majd mindenkit otthagytam az asztalnál.

Becsaptam magam mögött a szobám ajtaját, és azzal a lendülettel minden dolgot lesöpörtem az asztalomról, ami nagy csörömpöléssel ért földet. A szobámban hatalmas lett a kupi, főleg az után, amikor az öklöm találkozott a tükörrel és mindent üvegszilánk borított. A kezemet is elvágta, de ez érdekelt a legkevésbé. Az idegességtől zihálva túrtam bele a hajamba, amikor kopogtattak az ajtómon.

- Igen? - nyitottam ki résnyire az ajtót.

- Kisasszony, leveled érkezett. - mutatta fel a papírtekercset a szolgálólány. 

- Köszönöm! - vettem ki a kezéből azt, majd gyorsan be is csuktam az ajtót. Leültem az ágyamra, és feltörtem a pecsétet, majd olvasni kezdtem a levelet.

,,Cassandra,

Szeretném, ha holnap eljönnél hozzánk Királyvárba, hogy megismerhessen a családom. Holnap reggel repülnék el érted, estefelé pedig hazahoználak. Anyám és apám kérése volt, úgyhogy nehogy azt hidd, hogy én ragaszkodtam hozzá. De viszont én is örülnék, ha elfogadnád a meghívást! 

Aemond"

Most erre mit mondjak? Miért pont holnap? Vagy miért pont az utolsó pillanatban szól? Ha most netán nem tudnék elmenni, akkor a levelem lehet nem érne már oda. El tudok menni, csak ezt most azért mondtam, ha fennállna az, hogy mégsem. Atyámnak is kéne szólnom, hogy holnap elmennék itthonról, mert még a végén azt gondolja, hogy a herceg csak úgy megjelent, aki minden szó nélkül el akar vinni.

De először is a kezemmel kéne csinálnom valamit, mert elég rendesen vérzik. Ha atyám meglátná ezt, akkor biztos a szobámba zárna egy egész évre. Bár az most lehet nem is volna annyira rettenetes, lehet sokkal jobban járnék, ha be lennék zárva, minthogy elmenjek innen.

- Cassandra kisasszony beszélne veled, nagyuram. - mondta az őr, atyám szobájának ajtajában állva.

- Jöjjön be. - hallottam atyám hangját. Én pedig beléptem az ajtón. 

- Atyám. - álltam meg előtte, kezemet pedig a hátam mögé tettem.

- Cassandra, valami gond van? - kérdezte atyám.

- Nem, atyám, semmi. Csak arra szerettelek volna kérni, hogy... - kezdtem, de végül elhallgattam. - arra szerettelek volna kérni, hogy holnap engedj el itthonról. - mondtam ki végül.

- Hová mennél? - vonta fel a szemöldökét. 

- Aemond hercegtől az imént kaptam egy levelet, hogy meghívott egy napra Királyvárba, hogy a családja megismerhessen. Holnap reggel jönne értem, estefelé pedig hazahozna. - mondtam, atyám pedig elmosolyodott. 

- Rendben, menj csak! - egyezett bele nagy örömmel.

- Köszönöm, atyám! - bólintottam, majd kimentem a szobából. 

- Szóval most már a herceg ő maga jön el érted. - szólalt meg a hátam mögött Ellyn, én pedig egyből megfordultam a tengelyem körül. 

- Tudod, hallgatózni nem szép dolog. - csóváltam a fejem. - A másik, hogy nem tartozik rád. 

- Valóban nem, de nem álltam ki. - húzta el a száját a lány. 

- Na látod, éppen ez a baj... - sóhajtottam. - Te soha semmit nem állsz ki. 

- Ez nem igaz! - válaszolt határozottan. 

- Dehogynem. - bólogattam, miközben közelebb léptem egy lépéssel. 

- Mondj, amit akarsz, úgysincs igazad. - nevetett, bennem pedig egyre jobban kezdett forrni a vér.

- Persze, nekem sosincs. - nevettem én is el magam. De én mondjuk azon nevettem, hogy Ellyn milyen nagyra tartja magát. - Csak neked, igaz? Akkor nagyon nagyra tartod magad. - komolyodtam el egy pillanat alatt.

- Ezt nem mondtam egy szóval sem. - rázta meg a fejét. 

- Mégis azt mondod, hogy hazudok. - léptem még egy lépést közelebb, a húgom pedig egyel hátrébb. - Ha én hazudok, akkor kinek van itt igaza? - vontam fel a szemöldököm.

- Azt mondtam, hogy most nincs igazad. Ne forgasd ki a szavaimat, Cassandra! - húzta ki magát.

- Ez vicces. Miért forgatnám ki a szavaidat? - kulcsoltam össze magam előtt a kezeimet. Ellyn már szólásra nyitotta volna a száját, amikor közbeszóltam - De tudod mit, nem is érdekel a válaszod. - néztem végig rajta lenézően, majd sarkon fordultam, és elmentem. 

Nehéz volt így bánnom a húgommal és sajnáltam is emiatt, hogy így viselkedtem vele, de nem tűrhetem már el, hogy ő is így bánjon velem. Azzal, ha most hagytam volna magam, akkor azt mutattam volna, hogy gyenge vagyok, ami egyáltalán nem jellemző rám. Egyszerűen csak nem akarom őt bántani, se megsérteni, de azt sem hagyhatom most már, hogy a húgom így bánjon velem. Mégis hogy nézne ki az, hogy a kisebbik elbánik a nagyobbal? Ebből nem engedek tovább.