Rég aludtam már ilyen jót. Kipihent voltam, felfrissült és boldog. Boldog voltam, mert nem voltam már veszélyben, viszont attól még aggódtam a következmények miatt. Csak most, hogy tudom itt nem érhet már baj, az egy kicsit feltölt. Ráadásul itt van Alicent és Helaena is, így nem kell értük aggódnom, egyedül csak Aemondért, de ez éppen elég.

Az étkezőben ültünk, és a reggelinket fogyasztottuk. Sokat beszélgettünk közben, ami már nagyon hiányzott. Ha még Aegon és Aemond is itt volnának, akkor tényleg azt mondhatnám, hogy teljes a család, mert mindenki itt volna, aki fontos az életemben.

- Cassandra kisasszony, vár valaki a csarnokban. - jött ide a szolgálólány, mire nekem felcsillantak a szemeim, és amilyen gyorsan csak tudtam, felálltam az asztaltól.

Siettem a csarnok felé, ahogy a lábaim bírták, mert azért ekkora hassal nem olyan egyszerű ezt a cselekvést végre hajtani, de mégis úgy éreztem, hogy szárnyalok. Amikor pedig megláttam a félszemű hercegemet a helyiségben, ő kitárta a karjait, én pedig belevetettem magam. Olyan fura volt újra az illatát érezni, a karjaiban lenni, látni őt annyi idő után. Ahogy végig néztem rajta újból és újból, nem akartam betelni vele, egyszerűen nem.

Aemond páncélt viselt, ami kormos és véres volt - ezzel összepiszkította a ruhám, de ez volt az, ami a legkevésbé érdekelt -, haja be volt fonva, ami sötétszürke volt a kosztól és szintén a koromtól, ahogy az arca is. A Hódító koronája pedig továbbra is a feje tetején virított.

- Istenem, édes istenem! - temettem az arcom a nyakába, miközben szorosan öleltem őt magamhoz. - Ha tudnád mennyire hiányoztál!

- Te is nagyon hiányoztál nekem! - vette a keze közé az arcom, majd kisimította a tincseimet az arcomból, és egy csókot nyomott az ajkaimra.

- Soha ne menj el! - ráztam meg a fejem könnyes szemekkel.

- Most már itt maradok veled, amíg nem lesz szükség rám. De úgy is visszajönnék, ha el kéne mennem. - érintette össze a homlokát az enyémmel.

- Nagyon szeretlek! Hallod? Sose felejtsd el! - csókolgattam az arcát.

- Én is nagyon szeretlek! De te se felejtsd el! - nézett rám szigorúságot játszva, mire én megráztam a fejem.

- Gyere, menjünk be az étkezőbe. Biztos a többiek is nagyon örülni fognak neked, főleg édesanyád. - fogtam meg a kezét, és húzni kezdtem a helyiség felé.

Alicent amikor meglátta a fiát, a karjaiba vetette magát, és sírva fakadt. Még Helaena is megölelte öccsét, aki most már lassan kezdett feloldódni Jaehaerys halálából. A lány már nem tolt el senkit magától, sőt, inkább egyre többet kereste a társaságunkat is. Ráadásul egészen jól kijött Ellynnel is, aminek nagyon örültem.

A köszöntés után segítettem Aemondról lefejteni a páncélzatát, majd az alatta lévő ruházatot, ami attól védte, hogy a páncél ne sértse fel a bőrét. A félszemű fiú beszállt a kádba, és azonnal a víz alá merült, hogy a hajáról valamennyire leszedje a koszt és könnyebb legyen megmosni. Odatérdeltem a kád mellé, elvettem a szivacsot a kisasztalról, és belemártottam a vízbe, majd elkezdtem megtisztítani Aemond bőrét a ráragadt kosztól, koromtól és vértől.

- Szerelmem, kérdezhetek valamit? - szólaltam meg egy hosszas csend után.

- Persze. - nézett rám érdeklődve.

- Hogy sikerült elintézned, hogy minden észrevétel nélkül kiszabaduljunk Királyvárból. - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.

- Amikor megkaptam a hírt anyámtól, hogy fogságba estetek, akkor nagyon kiborultam. Háromszorosan éreztem magam ostobának abban a pillanatban, ezért egyből bosszút akartam állni, le akartam rohanni Királyvárat. Ser Cristonnak sikerült lebeszélnie erről, közben pedig felajánlotta a tervét. Én gyáva ötletnek tartottam az ötletét, és azt javasoltam, hogy váljunk két felé, ő elindul dél felé és egyesül az öcsémmel, meg a Hightower csapattal, én pedig a saját harcomat vívom. Így is tettünk, de aztán rájöttem, hogy ez mégsem lesz olyan egyszerű egyedül, ezért megkerestem őket, és beleegyeztem a tervbe, mert én egyedül nem tudtam volna, hogy mikor hozlak ki titeket onnan, ilyen veszélynek pedig nem tehettelek volna ki titeket, mert ki tudja, hogy az a szajha mit csinál veletek. - sóhajtott, és lesütötte a szemét.

- Hálás vagyok, hogy inkább a gyáva megoldást választottad azért, hogy minket épségben kiszabadíts! - adtam egy puszit az arcára, erre Aemond pedig behunyta a szemét.

- Inkább így, minthogy valami bajotok essen. - mosolygott, én pedig ugyanígy tettem.

Aemond fürdése után úgy éreztem, hogy visszakaptam a férjemet. Most még csodálatosabb illat áradt belőle, a haja újra fehér-aranyban csillogott, ami olyan selymes volt, mint azelőtt. Az újonnan megtisztított Hódító rubinkoronáját pedig a fejére húzta.

A társalgóban ültünk mindannyian, miközben hallgattuk Aemond beszámolóját a harcairól, Harrenhalról, hogy Daemon már nem volt ott, amikor odaértek, mert ugye akkor foglalták el Királyvárat és a kalandokról, amiket átélt az út során.
Ezt a szolgálólány hirtelen, ijedt berohanása zavarta meg.

- Borros nagyúr, ezt látnod kell! - kapkodta a szolgálólány a levegőt, mire mindenki összenézett mindenkivel, és egyszerre sietni kezdtünk a nagycsarnok felé.

A nagycsarnokban egy váratlan személy toppant be, amire mindenki lélegzete elállt. Aegon volt az, ráadásul szörnyen festett. Szakadt volt a ruhája, koszos volt és alig állt a lábán. De nem a részegségtől volt, hanem kimerültségtől. Ott volt mellette Jaehaera is, akin szintén szakadt ruha volt és rajta is több rétegen állt a kosz.

- Anyám... - nyögte ki nehezen Aegon, azzal össze is esett a csarnok közepén.

Alicent a fiához szaladt, Helaena pedig Jaehaerához. Aemond egyből a bátyja segítségére sietett, és felvette őt a nyakába, majd sietve az egyik vendégszoba felé vitte. Ott lerakta az ágyra, és elkezdte levenni róla a szakadt pólót és cipőit.

- Hívjátok a mestereket, lángol a homloka a láztól. - kiabálta Aemond kétségbeesetten, miközben igyekezett minél hamarabb megszabadítani a bátyját a ruháitól.

Én egyből siettem is a mestereknek szólni, hogy Aegonnak sürgősen szüksége van a segítségre, mielőtt még meghal. Ki tudja, hogy milyen korságot szedett össze ez idő alatt, amit bújdosással töltött.

Miután a mestereket elvezettem a szobáig, ahol Aegon feküdt, már nem mentem be, hanem egyből siettem megnézni Jaehaerát, hogy neki nem-e esett baja. De ahogy láttam, ő teljesen jól volt, csupán csak fürdésre volt szüksége és ételre. Na meg persze az anyjára, akibe úgy csimpaszkodott, hogy az istenért sem lehetett volna most leszedni, ha le akartuk volna.

- Hol van Maelor, Jaehaera? - kérdezte Helaena a lányát. - Őt hol hagytátok?

- Jött a rossz bácsi és elvitte tőlünk. - mondta, mire Helaenával ijedten összenéztünk.

- Mit csinált vele a rossz bácsi? Hová vitte? - kérdezgette tovább, de Jaehaera már nem válaszolt, csak a kád vizében ülve játszott.

- Helaena, ne aggódj, megkeressük Maelort. - siettem megnyugtatni a lányt, mielőtt megint magába zuhanna. - Megkérdezzük Aegont is, ha felébredt. Egy hat éves kislány nem tud szó szerint elmesélni mindent, ami történt. - simítottam végig a karján.

- Megnéznéd nekem, hogy hogy van? - kérdezte sóhajtva, mire bólintottam, és elindultam a szoba felé.

Amikor halkan benyitottam a szobába, láttam, hogy Aemond ott ül egy széken Aegon ágya fölött, miközben figyeli bátyját. Annyira bámulta őt, hogy észre sem vette, hogy ott állok mellette, csak akkor, amikor kisimítottam a haját a nyakából. Erre rám kapta a fejét, majd nagyot sóhajtott, és a hasamnak döntötte a fejét.

- Hogy van? - kérdeztem, miközben én is a mozdulatlan királyt néztem.

- A mesterek azt mondták, hogy a kimerültségtől van, de egyébként semmi súlyos betegsége nincs, hála istennek. - mondta megkönnyebbülten, én közben a haját piszkáltam.

- Mikor ébred fel? - érdeklődtem.

- Majd csak holnap valószínűleg. - húzta el a száját.

- Aemond... - nyeltem egy nagyot, ő pedig felemelte rám a tekintetét. - Jaehaera azt mondja, hogy egy rossz bácsi elvitte tőlük Maelort.

- Hogyan? - pattant fel a székből, mire én egyből csitítani kezdtem. - Mit mondott még?

- Csak ennyit. - vontam meg a vállam, miközben aggódva néztem rá Aemondra.

- Helaena most kezdett jobban lenni Jaehaerys halála óta, azt a fájdalmat már nem tudná feldolgozni. - rázta meg a fejét.

- Azért kell Aegont megkérdeznünk, ha felkelt. - sóhajtottam, mire a félszemű fiú bólintott.

Aemondnak igaza van. Helaena nem tudná azt a csapást elviselni, ha a másik fiát is el kéne veszítenie, abba tényleg beleőrülne. Az istenekre mondom, kérlek, ne engedjétek, hogy annak az ártatlan gyermeknek baja essen. Kíméld meg az életét, hiszen semmi rosszat nem tett.