- Éljen soká Aegon! - kiáltotta örvendve a nép.

De az öröm amilyen hamar jött, olyan hamar is szállt el, amikor egy váratlan dolog történt. Egy robbanás, amit hatalmas porfelhő követett. Csak aztán mindenki tisztába lett azzal, hogy ez nem akármilyen robbanás volt, mert ezt egy sárkány okozta, ami kitört a föld alól.

Az emberek akárhányan voltak, annyifelé szaladtak. Mindenki kiabált, menekült, ahogy csak tudott, de volt, aki nem úszta meg élve. Valaki a sárkány áldozatául esett, vagy éppen eltiporta vagy letarolta a farkával.

- Nyissátok ki a kapukat! - kiáltotta Otto, amikor észrevette, hogy az őrök be akarták csukni őket. Csakhogy az őrök ezt nem hallották a hatalmas hangzavarban. - Nyissátok ki a kapukat! - ismételte, de mindhiába.

A por kezdett eltűnni, így a sárkány megmutatta magát és lovasát is. A hatalmas, vörös pikkelyekkel borított fenevad villogó sárga szemekkel méregetett minket, akárcsak az, akié a sárkány volt. Rhaenys Targaryen, a Tengeri Kígyó felesége.

A vörös fenevad közelebb lépett hozzánk, mire Alicent egyből Aegon védelmére sietett, Ser Criston pedig Helaenáéra. Aemond teljes testével védett, miközben a szemét nem vette le a sárkányról. Amikor pedig a fenevad kitátotta a száját, a félszemű fiú szorosan odahúzott magához, én pedig befogtam a fülem, hogy tompítsam egy kicsit a fülsüketítő üvöltést.

Miután az állat elhallgatott, lovasa, Rhaenys még egy utolsó pillantást vetett ránk, majd megfordult, és szárnyakra kapva éppen sikerült neki kirepülni a becsukódni készülő kapun.

- Mi volt ez? - kérdeztem megszeppenve, levegőért kapkodva.

- Most már nincs semmi baj! - suttogta Aemond, miközben a hajamat simogatta. - Visszamegyünk a várba, ott megiszol egy jó teát, amitől majd sikerül megnyugodnod.

- Egy pillanatra azt hittem, hogy meg fogunk halni... - szorítottam magamhoz a fiút, mint akit soha nem akarok már elengedni.

Amikor visszaértünk a várba, ott egy kicsit lepihentem, mellette pedig teát iszogattam, amit Aemond javasolt. Valóban sikerült egy kicsit megnyugodnom tőle, de még így is a történtek hatása alatt voltam.
Utána pedig át is kellett öltöznöm feketébe, mert végső nyugalomra engedjük a volt királyunk, Békés Viserys lelkét.

A temetés nemes valyr nyelven szólt, amiből szokásosan nem értettem semmit. Ezért csak álltam a férjem mellett, és hallgattam, ahogy a férfi beszél és beszél. Végül amikor elhallgatott, akkor Aegon lépett előre, és sárkánya felé fordította a fejét.

- Dracarys! - kiáltotta Aegon, mire Sunfyre felkapta a fejét, majd felégette a máglyát, amin Viserys király holtteste feküdt.

Alicentből kitörtek a könnyek, amikor látta, hogy volt férjéből lassan már hamvak lesznek. Egyből elléptem Aemond mellől, és az anyósomhoz siettem, hogy szorosan a karjaimba zárhassam őt. Alicent pedig úgy szorított, miközben zokogott, hogy képes lett volna abban a szent minutumban összeroppantani.

A temetés után Aegon egyből magához hívatott minket a kistanács termébe - Aemond, Alicent, Otto Hightower, Jasper Wylde nagyúr és én. A fiú Ser Tyland Lannistert is hívatta, de ő nem jelent meg.

- Nos... - szólalt fel Aegon, a király. - Szeretnék jó király lenni, ezért a segítségeteket szeretném kérni, hogy ne hozzak rossz döntéseket. A hír biztos el fog jutni nővéremhez, Rhaenyrához, hogy engem királlyá koronáztak, ezért ő biztos fel fog lázadni. Ezért szeretném, ha megosztanátok velem az ötleteiteket, hogy mit javasolnátok.

- Meg kéne próbálnunk szövetségeseket gyűjteni. - javasoltam. - Tudom, hogy nehéz lesz, de meg kell próbálnunk. - erre többen is rábólintottak.

- Kik azok, akik biztosan mellettünk állnak? - kérdezte Aegon.

- Óváros - terített le az asztalra egy térképet Aemond, miközben bábúkat pakolt le rá. -, Casterly-hegy biztos. - támaszkodott az asztalra.

- Ahogy mi is. Viharvég szintén melletted fog állni, ebben biztos vagyok. - jelentettem ki határozottan. - Csak el kell mondanunk atyámnak, hogy milyen helyzetben vagyunk.

- Rendben. - bólintott a király. - Akkor küldjünk levelet Óvárosba, Casterly-hegyre és Viharvégbe!

- Ami azt illeti, nekem már meg van az a személy, aki elvihetné az üzenetet Viharvégbe. - néztem rá Aemondra. - Aemondot bármikor szívesen látják ott és ő a legalkalmasabb erre, hogy elmondja a helyzetünket.

- Akkor, öcsém, rád hárul az a feladat, hogy holnap az első dolgod az lesz, hogy átadd az üzenetet Viharvég urának. - nézett rá Aegon az öccsére, mire a félszemű fiú bólintott.

- Elküldhetnénk valakit Deresbe is. - szólalt meg Wylde nagyúr, mire felhorkantottam. - Talán valami szórakoztatót mondtam, Cassandra hercegnő?

- Ne haragudjon a szemtelenségemért, Wylde nagyúr, de maga már hallott olyanról, hogy egyetlen egy északi is dél oldalán állt volna? - vontam fel a szemöldököm.

- Nos én... - kezdte, de én közbe is szóltam.

- Mert én életem során eddig még nem tapasztaltam ilyet, ráadásul a történelemben sem szerepel ilyesmi, hogy egy Stark segített volna a Targaryeneknek...

- Cass! - szólt rám Aemond, mire rákaptam a tekintetem. - Elég! - mondta higgadtan, de a hangja így is nagy nyomásként ért.

- Bármennyire is tiszteletlen volt ez Cassandrától, mégis igaza van. - bólintott Otto. - Feleslegesen küldenénk el hírvivőt, mert Deres ura úgysem egyezne bele.

- És a flottáinkkal mi van? Hol van a hajómester? Valaki keresse meg és hívja ide Ser Tyland Lannistert! - csattant fel Aegon. A szolgálólány már szaladt is a keresett férfiért. Percek elteltével pedig már vele jött vissza.

- Bocsáss meg, felség, amiért késtem! - hajtotta le a fejét Ser Tyland.

- Hány hajónk van, ami harcra képes? - tért rá a lényegre a király.

- Hány hajó is...? - gondolkodott el a hajómester. - Öt-hat körülbelül.

- Csak? - akadt ki Aegon, mire a férfi bólintott. - A Tengeri Kígyó flottája egy csapással letarolja a miénket, szóval a tengeri harctól elbúcsúzhatunk, mert azt elbuktuk.

- Itt vannak a sárkányaink is. - dobta fel az ötletet Aemond. - A hajók fából vannak, a fa pedig gyúlékony.

- Ha mi sárkányokkal állunk szembe, akkor Sárkánykő is azzal fog, akik túlerőben vannak velük. Gondolkozz, fiam! - mondta a Segítő, mire a félszemű fiú felsóhajtott.

- Ebből akkora háború lesz... - csóválta a fejét a király. - Látod, anyám, én megmondtam, hogy nem nekem kellett volna királynak lennem.

- És én arról mit tehetek, hogy atyádnak ez volt a kérése? - tárta szét a karját Alicent.

- Milyen érdekes, hogy pont az utolsó pillanatban gondolta meg magát. - felelte gúnyosan Aegon. - Rhaenyra, a Birodalom öröme, akiért annyi mindent megtett, hogy ő lehessen a trónörökös, erre a halálos ágyán kinyögi, hogy engem koronázzatok meg... Ugyan már, anyám! - állt fel a székből.

- Akkor lett volna háború, ha Rhaenyra kerül a vastrónra. Egy nő. Viszont téged a nép elfogadott, ő nála fellázadtak volna, mert nő nem foglalhatja el a helyét a trónon. - állt fel Alicent is.

- Akkor sem vagyok alkalmas a koronára! Miért ilyen nehéz elfogadni ezt? - csapott az asztalra a fiú, és idegesen kicsörtetett a teremből.

Láttam, ahogy az asszony szemében könnyek gyűlnek, miközben figyelte, ahogy a legidősebb fia idegesen kicsapja az ajtót, és elkanyarodik jobbra. Szegény Alicentnek is adott ám nehézséget a sors. Eddig Viserys király nevében próbálta rendben tartani a birodalmat, aztán a halála után nagy nehezen elintézte a férje utolsó kérését, hogy Aegon legyen a király, most pedig ezt kapja cserébe. Ezt a fájdalmat kapja azért, amiért állandóan a jót próbálta kihozni minden rosszból.