Cassandra

Reggel arra keltem, hogy valaki cirógatja az arcomat. Próbáltam kinyitni a szemem, hogy lássam kiről van szó, de a hirtelen világosság ezt nem engedte. De igazából nem is kellett kinyitnom a szemem ahhoz, hogy tudjam kiről van szó, mert egyedül csak egy emberrel osztozom ezen az ágyon hónapok óta.

Végül sikerült kinyitnom a szemem, és szembe találtam magam egy gyémánt kék szemmel és egy csillogó zafírral.
Komásan elmosolyodtam, miközben élveztem Aemond lágy simogatását. Én is végig simítottam az ujjammal az arca vonalán, majd az orrán, az ajkain és végül a hegen is, amire a fiú behunyta a szemét.

- Annyira szeretem az arcod nézni. - csodáltam minden egyes pontot az arcán. - Főleg azt a zafírt a szemed helyén.

- Mit szeretsz annyira benne? - kérdezte kellemesen lágy hangon, mire kirázott a hideg.

- Nem tudom. - vontam meg a vállam. - Az tesz téged azzá, aki vagy. Én így szerettelek meg.

- Ha megvolna a másik szemem, akkor is szeretnél? - vonta fel a szemöldökét, miközben érdeklődve várta a válaszomat.

Hogy szeretném-e akkor is? Igen. Akkor is ugyanígy szeretném, mert ez, hogy most van-e neki másik szeme vagy nincs, az nem változtat a dolgokon, mert attól még ugyanaz az ember, és már ugyanaz is marad.
Viszont én már nem tudnám Aemondot elképzelni mind a két szemével. Játszadoztam már a dologgal, hogy milyen volna, ha megvolna neki a másik is, de egyszerűen képtelen lennék hozzá szokni, mert én már megszoktam, hogy csak egy van neki belőle.

- Hm? Akkor is szeretnél? - kérdezte újból, mivel elég sokáig hallgattam.

- Igen, akkor is szeretnélek. - bólintottam. - Az, hogy egy szemed van vagy kettő, nem változtat a dolgokon, attól még ugyanaz az ember vagy, akit megszerettem. - vezettem végig az ujjaim a haján, ami mindig olyan selymes és puha. Aemond közelebb hajolt az arcomhoz, de amikor megcsókolt volna, megállt.

- Megcsókolhatlak? - kérdezte suttogva.

- Máskor nem kérdezed meg. - ráztam meg a fejem. - De egyébként igen, megcsókolhatsz. - bólintottam rá, mire a félszemű fiú egyből rátapasztotta az ajkait az enyémekre. Aemond fölém támaszkodott, és szenvedélyesen a hajamba túrt. Feltűrte a hálóruhám, onnantól kezdve tudtam, hogy nekem itt végem van.

★𐂂★

Aemond reggeli után újból meg akart próbálkozni a ló betörésével. Egyszerűen addig nem nyugszik, amíg tényleg meg nem szelídül. De már hetek teltek el, rengetegszer próbálta már mindenki - ahogy ő is -, és nem látja be, hogy ez a csődör lehetetlenség. Rengetegen törték össze magukat, csodálom is, hogy Aemondnak még nem esett komolyabb baja - ami remélem nem is fog megtörténni.

Viszont arról még mindig nem tud, hogy én is megpróbáltam a múltkor. Lehet egy kicsikét leordította volna a fejem, ha megtudta volna. Biztos mondta volna, hogy ,,Nem tudod mire vállalkoztál... Agyon tiporhatott volna... Tudod, mekkora bajod eshetett volna?". Én pedig ezt el akartam kerülni, ezért nem is mondtam el neki - és nem is fogom -, jobb, ha titokban marad.

- Nem akarok okoskodni, de próbáld meg rövidebb szárra fogni! - kiabáltam neki a kifutó másik oldaláról. Most jöttem rá, hogy azért tudja kitépni a gyeplőt a kezünkből, mert eddig túl lazán fogtuk és ez lehetett a baj.

- Nem akarom... megtépni... a száját. - próbált normálisan végig mondani egy mondatot, de a ló ahogy ugrált, az nem engedte.

- Nem fogod, de másképp ki fogja tépni a szárat a kezedből. - mondtam, azzal Aemond újból leesett. És vajon miért? Az állat újból kitépte a fiú kezéből az irányítást és ezzel a földhöz vágta.

- Nem szoktam feladni, de most már tényleg kezd elegem lenni. - sétált ki hozzám, majd a közeli vizes vödörben megmosta az arcát és a tarkóját.

- Megpróbálhatom én is? - kérdeztem, de igazából hiába, mert úgyis tudtam rá a választ. A félszemű fiú erre felkapta a fejét, és szigorú pillantásokkal jutalmazott meg.

- Nem! - rázta meg a fejét. - Szó sem lehet róla! - mondta határozottan, ellenkezést nem tűrő hangon.

- Ne már! Csak egyszer! - tettem neki össze a kezem könyörögve, és boci szemekkel néztem rá. - Megígérem, ha nem sikerül, akkor többet nem próbálom.

- Cass... - sóhajtott, majd kezébe vette az én kezeimet. - Miért akarod összetörni magad? - kérdezte hitetlenkedve.

- Kérlek! - pislogtam neki egy párat, mire Aemond megforgatta a szemét.

- De ha meghalsz vagy egy hajad szála is meggörbül... - kezdte, de én egy csókkal elhallgattattam.

- Nem fog. - ráztam meg a fejem elégedetten, majd kikaptam a férjem kezéből a kesztyűket - ami egy kicsit nagy volt az én kezemre -, és bebújtam a lécek között.

A ló amikor meglátott, prüszkölt egyet és közben a patájával kaparni kezdte a port. A lovászok egyből be akartak jönni, hogy megfogják, de én leintettem őket. Nem akartam hirtelenkedni, de főleg azt nem, hogy lefogják, mert akkor erőszakoskodni kell az állattal, amit most szerettem volna elkerülni. Meg akartam őrizni a nyugalmat, úgy akartam a közelébe férkőzni.

Lassú léptekkel megindultam a ló felé, miközben a kezem lassan felemeltem. A csődör hátrált egy pár lépést, majd egy kicsit felágaskodott, majd megrázta a fejét.
Én nem hátráltam meg, ugyanúgy lépkedtem felé, de közben ügyeltem arra, hogy ne legyen semmi hirtelenkedés.

Majd mire a ló közelébe értem, addigra már ő sem nyugtalankodott. Nem kapart, nem prüszkölt és nem rázta a fejét. Egyhelyben állt, és figyelte, hogy a kezem szépen lassan nyújtom felé. De mire hozzá értem volna, egy kicsit megrántotta a fejét hátrafelé, de végül engedte, hogy megérintsem.

- Nyugalom! - simítottam végig az orrán, majd a fején, miközben próbáltam észrevétlenül oldalazni a nyereg felé. Közben végig húztam a kezem a ló nyakán, majd a szügyén - a lovak mellkasa.

Mikor beleraktam volna a lábamat a kengyelbe, egy kicsit felnyerített, de nem ugrált, nyugton maradt.
Aztán felszálltam a nyeregbe, de a ló ugyanúgy mozdulatlan maradt.
Itt rápillantottam Aemondra, aki meglepetten figyelte a történteket.
Egy kicsit megsarkaltam a ló oldalát, amire ő egy kicsit makacskodva, de elindult lépésben.

Egyszer-kétszer megpróbált a csődör bakolni, de nem engedtem neki. Végig határozott voltam vele, hogy tudja, én vagyok a főnök, én irányítok. Valószínűleg, hogy már az elejétől fogva így kellett volna kezelni. Nem szabadott volna hirtelenkedni, hanem szépen lassan a közelébe férkőzni és utána a többit. Egyből kezesebb volt, hogy így álltam hozzá, úgyhogy ez igazán eszembe juthatott volna előbb is.

- Nahát, ez mégis mi volt? - tárta szét a karját Aemond, amikor odaértem hozzá. - Semmi bakolás, semmi nyugtalanság...

- Már az elejétől kezdve így kellett volna hozzá állnunk. - csóváltam a fejem. - Néha teljesen megfeledkezünk arról, hogy az állatok is ugyanúgy érző lények és oda kell figyelnünk arra, hogy mi jó nekik. - sóhajtottam, majd a lóra néztem, akit éppen vezettek vissza az istállóba.

- De az az egy biztos, hogy ez a te lovad lesz. - bólogatott elismerten. - Csak te tudod így kezelni, ráadásul csak neked engedi, hogy a közelébe férkőzz.

- Örülnék, ha én kezelhetném továbbra is. - mosolyogtam, Aemond pedig bele is egyezett.