Annyira idegesít, hogy Aemond csak úgy otthagyott az anyám sírjánál. Egyszerűen képtelen vagyok megbékélni a gondolattal, mégis mi lehetett az oka, hogy elrohant - azon kívül, hogy elmondtam az igazságot. Azért annyi igazán lehetett volna benne, hogy valamit mond rá, nehogy már annyit se érdemeljek meg. Vagy talán az ilyen nehéz dolog lenne, legalább egyetlenegy szót kimondani? Úgy látszik igen. De most ha törik, ha szakad, én most kifaggatom - Alicent és Aemond még nem utaztak vissza Királyvárba - és addig nem hagyom békén, amíg egy normális és érthető magyarázatot nem nyög ki nekem.

- Aemond... - szólítottam meg a szőke fiút, mire ő ijedten szembe fordult velem. - Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni!

- Nem ijesztettél meg, csak nem számítottam rá. - vonta meg a vállát.

- Indultok? - kérdeztem, miközben hátra tettem a kezeimet.

- Szerintem igen. - bólintott. - Vagyis nemsokára. - tette hozzá.

- Örülök, hogy itt voltatok! - mondtam ki az őszintét. - Viszont egyet nem értek...

- Mégpedig? - vonta fel a szemöldökét Aemond.

- Mondtam valami olyasmit anyám sírjánál, hogy csak úgy otthagytál? - kérdeztem kíváncsiskodva, mire ő sóhajtott.

- Figyelj, én nem így akartam reagálni arra, amit mondtál, érted? Csak meglepődtem és... - kereste a szavakat. - és nem tudtam, hogy hogyan reagálhatnék rá. - tárta szét a karját.

- Hát eléggé rosszul esett, hogy szó nélkül otthagytál, én meg azt sem tudtam, hogy mi olyat mondhattam. - forgattam meg a szemem. - De egyébként miért lepődtél meg?

- Azért, mert Floris esküvőjén azt mondtad, hogy nem jelentett neked semmit, most meg így váratlanul benyögöd, hogy igenis jelentett. - nézett rám értetlenül.

- Nem vagyok tisztába az érzéseimmel! Nekem nem olyan könnyű kifejezni magam, mint másoknak! - ráztam meg a fejem.

- Ezzel mire akarsz kilyukadni? - kérdezte összeráncolt szemöldökkel.

- Arra, hogy... - kezdtem, de egyből befogtam a szám, amikor rájöttem, hogy mit akarok kimondani.

- Hogy...? - vonta fel a szemöldökét türelmetlenül.

- Nem mondom ki, mert úgyis csak megbánom. - csóváltam a fejem.

- Cassandra, mondd ki, ha már belekezdtél! - lépett hozzám közelebb.

- Nem fogok megint az érzéseimről beszélni, mert akkor valami olyat mondok, amit lehet nem akartam, utána meg szidom magam érte. - sóhajtottam.

- Akkor minek kezdtél bele, ha most meg nem akarod elmondani? - kérdezte felháborodottan, szét tárt karokkal.

- Nem tudom! - feleltem, miközben megemeltem egy kicsit a hangom. - Nem tudom... - suttogtam, majd éreztem, hogy megint elszorul a torkom.

- Hercegem, kisasszony, elnézéseteket kérem, hogy megzavarom a beszélgetéseteket, de az édesanyád vár már, hogy indulhassatok. - jelent meg egy szolgálólány, majd miután átadta az üzenetet, elsietett.

- Jössz? - kérdezte Aemond, miközben megindult a vár felé.

- Megyek. - mondtam egy kissé hidegen, és követni kezdtem a félszemű fiút.

Alicent már a csarnokban várta a fiát, hogy indulhassanak. Viszont a királyné nem unatkozott, amíg várnia kellett, mert nagyon jól feltalálta magát atyám társaságában. Igazából örülök, hogy Alicent királyné és atyám ilyen jól kijönnek egymással, mert az azt jelenti, hogy szorosodik Királyvár és Viharvég között a kapcsolat és a bizalom.

- Nahát! Kettesben, kettesben? - mosolygott ránk Alicent.

- Csak beszélgettünk, anyám. - mondta Aemond, miközben az édesanyja mellé lépett. - Indulhatunk?

- Természetesen. - bólintott az asszony, majd megsimogatta a fia hátát. - Nagyon szépen köszönjük a vendéglátást és azt is, hogy egy kicsit megismerhettem Viharvéget! - fordult atyám felé Alicent királyné.

- Bármikor szívesen látunk titeket! - szólaltam meg, mielőtt atyám szólásra nyithatta volna a száját. - És ezt nem kell köszönni, ez a minimum! - mosolyogtam rá Alicentre.

- Akkor a lovagi tornán találkozunk! - biccentett a királyné, majd Aemonddal az oldalán távoztak a csarnokból. Miután kiléptek az ajtón, elengedtem egy megkönnyebbült, de egyben mégis szomorú sóhajt, majd a szobám felé vettem az irányt.

- Cassandra! - szólított meg atyám, mire visszafordultam. - Észrevettem, hogy eléggé visszafogottabb lettél a herceggel... Talán nem jöttök ki jól? Régen sokat beszéltetek, amikor itt volt.

- Hiszen most is beszéltünk. - mondtam értetlenül.

- Ezt úgy értem, hogy nekem úgy tűnt fel, mintha régebben jobban meglettetek volna egymás társaságában, most pedig...

- Semmi nem történt, atyám. - vágtam a szavába, amit nem nagyon szeret, de most nem úgy tűnt, mint akit nagyon érdekli, hogy belevágtak a mondandójába.

- Hát rendben. - bólintott, majd az utamra engedett.

Valóban nagy lehet a "gond" köztem és Aemond között, ha már atyámnak is feltűnt. És az, hogy ez most feltűnt neki, az azt is jelenti, hogy figyel minket, hiszen tudja, hogy sokat beszélgettünk és nagyon jól elvoltunk egymás társaságában, nem úgy, mint most. Hogy őszinte is legyek, sokkal jobb is volt akkor, amikor nem éreztem iránta semmit, jobban el tudtuk viselni egymást, ráadásul annyi dologról beszélgettünk. Most pedig... Inkább ne is említsük, mert csak jobban elkeseredek. Lehet hogyha nem szeretek bele, akkor még most is minden jól alakulna. Mert azóta, amióta érzéseim vannak iránta, nem is tudjuk úgy eljátszani ezt a kedveljük egymást dolgot, mint az elején. De hát ez van... Én már úgy vagyok vele, hogy mindent az időre hagyok, az majd megoldja, ha meg akarja.

Este, már fürdés után befeküdtem Ellyn mellé az ágyba, mint régen. Nyakunkig betakaróztunk, miközben felvettük a kis kifli-nagy kifli alakot, hogy egymáshoz bújhassunk. Hiányzott már ez, úgyhogy nagyon jól esett a szívemnek, hogy végre olyanok vagyunk, mint a veszekedésünk előtt.

- Cass? - suttogta a sötétbe Ellyn.

- Hmm? - hümmögtem vissza neki.

- Szerinted atyánk kiakadna, ha közölném vele, hogy megismertem egy kedves fiút? - kérdezte, mire nekem tágra nyíltak a szemeim. Még jó, hogy ez a sötétben nem látszódott.

- Kit? - kíváncsiskodtam, felvont szemöldökkel.

- William Lannister. - mondta elégedetten, mire azt hittem leesek az ágyról.

- Egy Lannistert? - kérdeztem vissza hitetlenkedve.

- Igen. Most miért? - fordult felém.

- Semmi, csak meglepődtem. - nyeltem egy nagyot. - És mégis hogy találtatok egymásra az esküvőn? - kérdeztem.

- Felkért táncolni, én pedig elfogadtam. - felelte elpirulva. - Úgy kezdtünk el beszélgetni, utána pedig nagyon jól megvoltunk egymás társaságában.

- Értem. - bólintottam. - Pedig hogy őszinte legyek, nekem nem is tűnt fel, hogy voltak az esküvőn Lannisterek is. - kuncogtam.

- Nem csodálom. Majdnem az egész estét a parton töltötted. - vonta fel a szemöldökét sokat tudóan.

- Ezt honnan tudod? - tátottam el a számat.

- Ugyan, mindenki tudja, aki az esküvőn volt. - vonta meg a vállát.

- Te szentséges isten! - szörnyűlködtem.

Még a végén Ellynre is rátalál a szerelem. Jó is volna, ha tényleg így lenne és elfelejtené Aemondot.
Még neki is simán mennek a dolgok, nekik nem fura, hogy lehet kialakul köztük valami. Ez esetben Aemond és én olyanok vagyunk egymás számára, mint két idegen. Bárcsak nekünk is ilyen könnyen mennének a dolgok. Bár ha Aemond így reagált, meg ilyeneket mondott, abból nem az jött le, hogy ő is érezne irántam akármit is.