Jungkook nehezebben bírta a magántanulósdit, mint várta. Nem szimpatizált új tanáraival, mindegyiket unalmasnak és nagyképűnek találta. De legjobban az akasztotta ki, hogy nem találkozhatott Jiminnel és a barátaival, sőt, még a Jeon villa falait sem hagyhatta el. Miután véget értek a rendkívül izgalmas órái, nem tudott magával mit kezdeni. Tanulni semmi pénzért nem tanult volna, nővérével pedig nem ápoltak olyan szoros kapcsolatot, hogy közös programokat szervezzenek. Xion ugyan ott volt neki, de nem akart a nap huszonnégy órájában rajta lógni. Így hát jóformán el sem hagyta a szobáját, csak szükség esetén. A napjai monotonokká váltak, meg sem tudta különböztetni a hétfőt a szombattól.

- Gyere le a nappaliba, apád beszélni szeretne veled – dugta be Xion a fejét Jungkook szobájába, miután engedélyt kapott rá.

- Baj van? – pattant ki azonnal az ágyból a fekete hajú, de a sofőrje nem válaszolt neki, csak lesietett a földszintre.

Jungkook azonnal befeszítette az izmait, amikor megpillantotta az apját, aki az egyik vajszínű kanapé közepén ülve várta őt. Úgy érezte, mintha nem is az ősével készülne most beszélni, hanem egy bíróval vagy minimum egy rendőrtiszttel. Nyelt egy hatalmasat, majd leült az egyik fotelbe, ami srégen helyezkedett el a bőrkanapéval.

- Igen? – szólalt meg Jungkook, miután megunta, hogy az apja csak fürkészi az arcát, de nem kezdeményez beszélgetést.

- Xion, ne ácsorogj már ott, gyere, nyugodtan ülj le mellém! – paskolta meg balja mellett a kanapét, ahova az említett hamarosan helyet is foglalt. – Nos, szeretnék neked néhány dolgot elmondani. Előre leszögezem, hogy először hallgass végig, aztán beszélj majd csak.

- Rendben – bólintott Jungkook.

Elkapta a hányinger és szédülni kezdett, ugyanis megérezte, hogy valami komoly dologról van szó. Amikor általában kettesben beszélgetnek, még Xion sem lehet ott, apja most viszont odahívta közéjük. Ebből arra lehetett csak következtetni, hogy ez a beszélgetés nem megszokott lesz.

- Még hónap elején beszéltem Jiminnel – kezdett bele mondandójába Jaeho.

Jungkook ökölbe szorította a kezeit, csupán már attól, hogy meghallotta barátja nevét. Amikor a hónap elején rákérdezett apjánál arra, hogy beszélt-e az elsőévessel, nemet mondott. Ezek szerint, akkor hazudott neki, azóta pedig már ki tudja, miben sántikál.

- Végül nem tanácsoltam el, hanem beszélgettem vele. Normálisan és higgadtan, mielőtt olyat feltételeznél rólam, amit el sem követtem. Csak meg akartam hallgatni az ő nézőpontját, mert Xion ezt tanácsolta. Adtam neki egy esélyt, de olyan sok mindenen nem sikerült változtatnia, hiába próbált. – mondta Jaeho szemrebbenés nélkül. – Arra jutottam, hogy felteszek neked egy nagyon egyszerű kérdést. A válaszodból pedig egyértelmű lesz, hogy mit kell tennem.

Jungkookban jelenleg rengeteg érzés kavargott. Félt, izgult, kíváncsi volt, örült és egyben szomorú is volt. Ha nem ült volna, akkor végtagjai már biztosan feladták volna a szolgálatot és a szőnyegre esett volna. Most viszont csak mozdulatlanul ücsörgött és fülelt. Vajon mit fog tőle kérdezni? Egyértelmű lesz a válasz, vagy sokat kell majd rajta gondolkodnia?

- A család vagy a szerelem fontosabb neked? – tette fel végül azt a bizonyos kérdést Jaeho, amire a legőszintébb választ várta.

A gimnazista először meglepődött, mert egyáltalán nem ilyesfajta kérdést várt. Utána eltűnődött, bár legbelül egyértelmű volt számára a válasz. Család... Mit is fejez ki pontosan ez a hatalmas jelentéssel bíró szó? Normális esetben a szeretetet, a törődést, az otthont és csupa pozitív dolgokat, de Jungkooknál ez teljesen máshogy van. Neki nem ilyen vidám és meghatározó dolgok jutnak eszébe az apjáról és a nővéréről. Amikor az anyja még a családjuk része volt, akkor más jelentéssel bírt a család szó. De miután hárman maradtak, minden megváltozott. Jungkook nem áll közel a nővéréhez és nem ápol szoros kapcsolatot az édesapjával sem. Az igazat megvallva, Xiont közelebb érzi magához, mint az állítólagos hozzátartozóit. Emiatt pedig egyértelmű, hogy jelen esetben a szerelmet akarja választani, bár Jimin nem csak ezt a pozíciót töltötte be az életében. Feltettek neki egy roppant egyszerű kérdést, ő még sem mer őszinte választ adni. Ha nem a családot választja, akkor Jaeho biztosan dühös lesz, kikel magából és az sem kizárt, hogy kezet emel rá. Most mégis mi tévő legyen? Hazudjon? Csak ez sem tűnik sokkal jobb megoldásnak.

- Ne gondolkozz, hanem válaszolj. Őszintén. Neked a család vagy a szerelem a fontosabb? – sürgette fiát a férfi.

Jungkook nyelt egy hatalmasat, majd Xionra pillantott, hogy feltölthesse magát egy kis erővel. Az ősz hajú sofőr viszont érzéstelen arccal ült Jeon igazgató mellett, még akkor sem reagált sehogyan sem, amikor Jungkook segítség kérően rápillantott. Így hát sóhajtott egyet, majd őszintén válaszolt apja kérdésre.

- A szerelem.

Jaeho először reagálni sem tudott a fia által adott válaszra. Mindenre számított, csak erre nem. Meg sem fordult a fejében, hogy Jungkook azt a csóró, rózsaszín hajú buzi gyereket választja majd a híres-neves Jeon családdal szemben. Ha nem ült volna, akkor most biztosan megszédül, de szerencséje volt, így csak arca fehéredett el, mintha szellemet látott volna. Nem gondolkodott, csak cselekedett. Ezért is kevert le egy akkorát a fekete hajúnak, hogy az egész alkarja is belesajdult.

- Akkor mégis mit keresel a házamban? – kiáltott fel Jaeho. – Azt kérdeztem mit keresel a házamban, te disznó! – ragadta meg Jungkook pólóját, majd úgy húzta közelebb magához.

- Jaeho... – nyúlt oda óvatosan az igazgatóhoz Xion, mert látta, hogyha így folytatódnak az események, Jungkook többet is kapni fog. – Engedd el, semmi értelme az erőszaknak.

- Képes a családja helyett egy rózsaszín hajú kisfiút választani, akit alig ismer hónapok óta? Hogy a faszba tudnék ezek után nyugodt maradni? – förmedt rá az ősz hajú férfire. – Arany életet biztosítottam neked, mindent a segged alá raktam, semmiben nem volt hiányod és akkor ez a köszönet? Hátat fordítasz nekem és a nővérednek? – sziszegte most már Jungkooknak, aki sokkos állapotban bámult apja szemeibe. – Egy órát kapsz, hogy összepakold a cuccaidat és eltakarodj innen. Ha nem, akkor én fogom egyesével kidobálni innen a dolgaidat. Leszarom, hogy hova mész, felőlem egy híd alatt is elélhetsz, engem innentől kezdve nem érdekelsz. Értetted? – zilálta, azzal lökött egyet a fekete hajún, aki tehetetlenül a fehér bőrfotelnek esett.

Jaeho elhagyta a nappalit, Xion pedig utána rohant, hátha le tudja valahogyan nyugtatni az igazgatót. Most csak a harag beszélt belőle, biztosan nem lenne szíve kirakni a fiát az utcára. Jungkook még csak tizennyolc éves. Mégis hogyan boldogulhatna egyik pillanatról a másikra? A gimnazista mozdulatlanul bámult maga elé, ugyanis hosszú percekig sokkos állapotban volt még. Az apja által mondottak visszhangoztak a fejében, egyszerűen nem hagyták nyugodni.

- Gratulálok! – lépett oda öccséhez Soeun tapsolva. – Te aztán értesz ahhoz, hogy hogyan bassz el mindent egyetlen szóval – nevette el magát. – Hogy lehetsz ekkora idióta? Meg volt mindened, te mégis azt a srácot választod? Csak gratulálni tudok, de komolyan.

- Egyáltalán nem volt meg mindenem – nyerte vissza hangját Jungkook. – Az csak egy dolog, hogy mindent megkaptam, amit akartam, de sosem volt szerető családom.

- Apa a lelkét is kidolgozta azért, hogy nekünk mindenünk meglegyen. Hogy lehetsz ennyire hálátlan?

- Nem miattunk dolgozta ki a belét, hanem csak is saját maga miatt. Azért, hogy minél többen ismerjék és minél több helyen elismerjék. – tápászkodott fel a fotelből Jungkook, majd megindult az emeletre vezető lépcsők felé. Csakhogy Soeun megragadta öccsének karját és megállította, mert még bőven volt mondanivalója, amiket mindenképpen el akart mondani.

- Persze, hagyj el te is, ahogyan anya is tette! – szorította egyre erősebben Jungkook karját. – Hagyj itt te is a szarban...

- Nincs más választásom, Soeun. Jimin fontos nekem, nem veszíthetem el, ezért muszáj elmennem innen. Ha kell, akkor majd élek egy padon az egyik parkban, nem érdekel. De nem tűröm tovább apa irányításmániáját, ahogyan neked sem kellene. Mindketten felnőtt emberek vagyunk, akik egyedül is képesek döntést hozni.

- Ez akkor sem így megy. Nem tűnhetsz el egyik pillanatról a másikra, Jungkook. – nyelt egy hatalmasat a fekete hajú lány.

Az elmúlt tizennyolc év alatt ez volt a második alkalom, amikor Jungkook őszinte érzelmet látott a nővérén. Utoljára akkor esett ennyire kétségbe és tört össze, amikor az édesanyjuk elhagyta őket. Most, amikor Jungkooknak is mennie kell, ismét felszakadtak a sebei. Ha az elmúlt években nem hidegülnek el ennyire egymástól, akkor jelen pillanatban nem hámozta volna le ilyen könnyedén nővérének apró ujjait magáról. De pillanatnyilag úgy érezte, hogy Jimin fontosabb neki, mint a saját testvére. A rózsaszín hajú több jó és szép emléket okozott neki az elmúlt hónapok alatt, mint amit Soeunnek sikerült az elmúlt tizennyolc év alatt. Ez pedig lényegében le is írta a kettejük kapcsolatának mélységét.

- De, pontosan ezt fogom tenni – bólintotta Jungkook, majd ellépett a nővérétől. – Remélem, hogy hamarosan te is kiszabadulsz ebből a börtönből.

- Akkor baszódj meg anyával együtt – zokogott fel Soeun, azzal elsietett a szobájába. Olyan hangosan csapta be maga után az ajtaját, hogy azt a ház másik felében is hallani lehetett.

Jungkook felsietett a szobájába és kirángatta a gardróbjából a leghátulra száműzött utazótáskáját és bőröndjét. Nem tervezett sok mindent magával vinni, csak a nélkülözhetetlen holmijait. Miközben csomagolt a két előhalászott poggyászába, könnyei patakokban folytak. Egyszerre könnyebbült meg, amiért végre kiszabadul innen, viszont ugyanakkor rettegett is. Tizennyolc évesen, egyedül mégis mihez fog kezdeni? Hova fog menni? Menjen egyelőre Jiminhez, aztán majd közösen kitalálnak valamit? Az apja legalább pénzt ad neki, ha már csak úgy kitette a szűrét? Rengeteg kérdés kavargott benne, miközben remegő kezekkel pakolta laptopját és annak töltőjét a bőröndjébe.

Miután végzett, nem várakozott, azonnal visszament a nappaliba, ahol szerencséjére csak Xionnal találta szembe magát. Az ősz hajú biccentett egyet, hogy kövesse Jungkook, majd megindult a mélygarázs felé. Egyikük sem szólt egy szót sem, de mindketten tisztában voltak azzal, hogy mi következik most. Xion elviszi őt valahova, ahol majd könnyes búcsút vesznek egymástól és ennyi. Lehet soha többet nem fogják egymást látni ezek után. Jungkooknak ismét gombóc nőtt a torkában, ugyanis Xion elvesztésétől majdnem annyira rettegett, mint Jimin elvesztésétől.

- Tessék – nyújtotta át a sofőr Jungkooknak a telefonját, amit az apja hetekkel ezelőtt elvett tőle.

A fekete hajúra viszont semmilyen hatással nem volt az eszköz, csak megvonta vállait és az ölébe ejtette. Simán írhatott volna Jiminnek, felkereshette volna a barátait, akikről hetek óta semmit sem tud, de jelenleg a kormány mögött ülőre tudott csak koncentrálni. Ugye nem most találkoznak utoljára?

- Hova megyünk? – kérdezte Jungkook könnyeivel küszködve.

- Elviszlek a seongnami nyaralótokba – mondta Xion. – Apád belement abba, hogy egyelőre ott lakj, amíg nem találsz magadnak munkát.

Jungkook nem válaszolt semmit, csak bólintott egyet. Ha most kinyitotta volna a száját, biztosan elsírta volna magát. Nem akart gyengének mutatkozni, bár Xion az egyike azon embereknek, akik a legjobban ismerik őt. Most még sem akarta elsírni magát, hiába tart jelenleg mindentől is. Seongnam Szöultól alig fél órára van csak autóval, így túl hamar odaértek. A gimnazista minél több időt akart sofőrjével tölteni, mielőtt még egyedül marad. A nyaraló a megszokott Jeon színvonallal rendelkezett. Két emeletes villa, az udvarán hatalmas úszómedencével, valamint több hálószobával és fürdővel. Jungkooknak egy kis porfészek is elég lett volna, de mivel máshova jelenleg nem tud menni, így kénytelen volt elfogadni apja ajánlatát.

- Itt a lakáskulcs, a biztonság kedvéért magamnál tartok majd egy pótkulcsot, ha elhagynád – mondta Xion, miután lepakolta Jungkook utazótáskáját a nappaliba.

- Rendben – bólintott a fekete hajú. – Akkor... most el is mész?

- Menjek? – kérdezte az ősz hajú, mire a gimnazista hevesen rázni kezdte a fejét. – Nem terveztem azonnal lelépni, ne aggódj.

- Jó – könnyebbült meg Jungkook.

Beállt kettejük közé a kínos csend. A fekete hajú Xiont bámulta, miközben próbálta megfogalmazni magában a kérdéseit. Az idősebb pedig azon volt, hogy valamilyen módszert találjon Jungkook lenyugtatására. Esze ágában sem volt magára hagyni a tizennyolc éves fiút, de ezt egyelőre még nem akarta közölni vele.

- És most mi lesz? – kérdezte Xion a fiatalabbtól. – Mi lesz ezután?

- Nem tudom – vonta meg a vállait Jungkook. – Ugye... ugye nem hagysz el?

- Úgy ismersz? – eresztett el egy apró mosolyt az ősz hajú. – Nem hagylak magadra, Jungkook. Szerinted akkor elhoztalak volna ide? Veszekedtem volna apáddal ezért a nyaralóért, a telefonodért és egy kis pénzért?

- Nem – motyogta Jungkook.

- Akkor meg? Még akkor sem hagynálak magadra, ha azért könyörögnél. Tudod, megígértem anyádnak, hogy a végletekig melletted leszek, ehhez pedig tartom magam. – tette Xion a fekete hajú vállára a kezét, majd gyengéden megszorongatta azt.

- Akkor elmegyünk vásárolni? Nem akarok éhen és szomjan halni.

- Menjünk – bólintott Xion, azzal meg is indult a nyaraló előtt hagyott kocsi felé.

Jungkook is megengedett magának egy visszafogottabb mosolyt, ugyanis megkönnyebbült. Ezek szerint Xionnak esze ágában sem volt magára hagyni őt. Itt lesz neki és ugyanúgy számíthat rá, mint ezelőtt. Kicsit lenyugodott, de teljes mértékben még ez a remek hír sem tudta szétfoszlatni kétségeit. Alapból nem szeretett egyedül lenni, most viszont rákényszerül arra, hogy egyedül éljen mindössze tizennyolc évesen. De nem bánta meg egyáltalán, hogy az igazat mondta az apjának és a nővérének, nem pedig a hazudozást választotta. A hármuk kapcsolata egyáltalán nem volt már egészséges, sőt mondhatni már-már mérgezőnek is bizonyult. Végre kiszabadult az oroszlánbarlangból, ahol tizennyolc évet kellett eltöltenie. Most először érezte magát igazán szabadnak.