Jimin és Jungkook néma csendben sétált egymás mellett, miközben a dobogós helyet elért diákokat követték. Először hajókázni mennek, de kisbusz viszi el a nyerteseket a kijelölt helyre, ahol majd vízre szállhatnak. Egyikőjük sem kérdezte meg a másikat, hogy esetleg egymás mellé ülnek-e majd a buszon, mert nyilvánvaló volt. Jimin bemászott az ablak melletti ülésre, Jungkook pedig szó nélkül helyet foglalt mellette. Mindketten azon agyaltak, hogy mégis hogyan törhetnék meg a kettejük közé beállt kínos csendet, de egyiknek sem volt semmi ötlete. Végül Jimin volt az, aki lépett, mert elővette táskájának legkisebb zsebéből a fülhallgatóját, egyiket jobb fülébe dugta, másikat a mellette ülő felé nyújtotta.

- Akarsz zenét hallgatni? – kérdezte az idősebbet, mire ő természetesen bólintott egyet és már be is tette bal fülébe Jimin fülhallgatójának másik felét. – Nincs sok számom, de gondolom, úgy sem utazunk olyan sokat, szóval talán nem fogod őket unalmasnak találni.

- Majd meglátjuk – mosolyodott el Jungkook. Magában viszont azon gondolkozott, hogy Jimin vajon emlékszik-e olyan számokra, amiket még kiskorukban közösen énekelve és táncolva hallgattak.

Jiminnek jóformán angol számai voltak a telefonján, de pár koreai is megtalálható volt a lejátszási listán. Legelőször Gnash – I hate you, i love you című számát indította el, mert idefele menet is jó sokszor meghallgatta. Már régebben is tetszett neki ez a dal, de csak a héten töltötte le telefonjára. Teljes mértékben egyet tudott érteni a szám szövegével, főleg, miután Jungkook olyan csúnyán elutasította. Egyszerre utálta, ugyanakkor szerette is a fiút, ezért is lett ez a kedvence a napokban.

Jungkook behunyta a szemeit és úgy hallgatta a számot. Tisztában volt azzal az apró rejtett üzenettel, amit Jimin szánt neki. Annyiszor megbánta már a hétfőn történteket, és hiába szeretett volna tőle most azonnal bocsánatot kérni, úgy érezte, meg kell várnia az estét. Akkor majd nyugodtan el tudnak kettesben vonulni, anélkül, hogy kiabálnának körülöttük és esetlegesen csipsszel dobálnák őket. Sóhajtott egy nagyot, majd a mellette ülőre pillantott, aki az ablakon bámult kifele. Alsó ajkát harapdálta, szíve pedig azonnal hevesen kezdett verni, amint megérezte magán az igazgató fiának égő tekintetét. Tisztában volt azzal, hogy őt nézni, még sem mert felé fordulni. Túl közel vannak most egymáshoz, így semmi jó nem sülne ki abból, ha farkasszem alakulna ki kettejük között.

- Ez egy szomorú szám – szólalt meg Jungkook, mert jobb ötlete sajnos nem volt. – Nincsen vidámabb zenéd?

- Mostanában nem igazán voltam vidám hangulatomban – motyogta Jimin, majd kezébe vette a telefonját és a számai között kezdett kutatni „vidámabb" zene után.

Jungkook olyan gyorsan kapta ki a rózsaszín hajú kezéből a telefont, hogy esélye sem lett volna ellenkezni. Meg amúgy is kíváncsi volt, hogy melyik zenéjét választja ki. Vajon Jungkook is üzen majd neki valamit, vagy csak random rábök majd az egyikre? A fekete hajúnak több szám is ismerős volt Jimin lejátszási listájáról, de az egyik mégis különleges volt számára.

- Nem is tudtam, hogy ismered ezt a számot – mondta, azzal rá is nyomott Luke Christopher – Lot to learn című számára, amit még iskolakezdéskor hallgatott rongyosra.

Jimin akkor sem árulta volna el, hogy tulajdonképpen ezt a dalt Jungkooktól ismeri, ha megfenyegették volna. Még az iskolakezdés első hetében hallotta a fekete hajútól ezt a számot. Egyik délután várt az iskola előtt lévő buszmegállóban, amikor is elsétált előtte Jungkook és a társasága, ezt a bizonyos zenét hallgatva. Pont az volt a téma, hogy mi a szám címe, az igazgató fia pedig elárulta Dongjunak és Beomnak, hogy ki az előadó és mi a hozzátartozó cím. Jimin azonnal felírta a telefonja jegyzetébe, aztán amint wifi közelbe jutott, rá is keresett, illetve le is töltötte mobiljára. Azóta pedig rengeteget hallgatta ő is, mert mindig a fekete hajú fiú jutott eszébe róla.

- Nagyon szeretem ezt a számot – mondta Jimin, miközben eleresztett egy apró mosolyt, ugyanis előtörtek belőle az olyan messzinek tűnő emlékek.

- Annyira tudok azonosulni a szövegével – mondta Jungkook, majd halkan énekelni kezdte a szám refrénjét.

Jimin nem bírta ki tovább, muszáj volt a mellette ülőre pillantania, mert biztos volt abban, hogy kívülről tudja a szám szövegét. Igaza is volt, Jungkooknak még a gyorsabb részek sem okoztak gondot. Igyekezett végig a rózsaszín hajú szemeibe nézni, mert a szövegnek egy részét valóban komolyan gondolta. Szerette volna, ha Jimin lenne a válasza az összes kérdésére. Kár, hogy nem tudja rendesen kifejezni magát, csak zeneszámokkal próbál meg kommunikálni a mellette ülővel. Mondjuk ő is pontosan ezt csinálta, szóval talán még sem gondolja annyira szánalmasnak a fiatalabb őt.

Végül csak elkerülhetetlen volt a farkasszem. Hasonlóan megszűnt körülöttük minden, teljesen megfeledkeztek arról, hogy egy buszon ülnek több diák és tanár társaságában. Az viszont annál inkább lekötötte őket, hogy elvesszenek a másik tekintetében, miközben a kimondatlan szavak tengerében úszkáltak. Jimin megszorította az ülésének kartámláját, amikor megérezte Jungkook kezét az övére simulni. Nem késlekedett, azonnal összekulcsolta az ujjaikat és eleresztett egy apró, ugyanakkor elégedett mosolyt. Jimin teljes sokkban ült az ablak mellett, miközben azon volt, hogy megpróbálja rendezni vonásait. Mellkasa olyan gyorsan emelkedett és süllyedt, hogy attól félt, mindjárt légszomja lesz. Fogait összeszorította, majd ő volt az, aki először megszakította a kialakult szemkontaktust. Az összekulcsolt ujjaikra pillantott, mert nem igazán tudta felfogni a történteket.

- Nem baj? – kérdezte Jungkook, mire a rózsaszín hajú azonnal rávágta, hogy nem. – Később mindent elmagyarázok, ígérem.

- A következő számot én kapcsolom – motyogta Jimin, azzal kivette a fekete hajú kezéből a telefont és újabb szám után kezdett kutatni.

Jungkook megkönnyebbült, és hatalmas kő esett le a szívéről, amiért Jimin nem utasította el. Félt megtenni az első lépést, viszont most nyilvánvalóvá vált, hogyha haragudott is rá a rózsaszín hajú, már megbékélt. Simán elránthatta volna a kezét, simán elutasíthatta volna, de nem tette. Még akkor is nemlegesen válaszolt, amikor megkérdezte tőle, engedje-e el a kezét. Kicsit felbátorodott, de még mindig úgy volt vele, hogy nem fog kapkodni, mert van még majdnem két napja. Ennyi idő elég lesz neki arra, hogy mindent tisztázzon a Jiminnel, és kitaláljon valamit a továbbiakra nézve.

Jungkook még akkor is csak nehezen engedte el Jimin kezét, amikor megérkeztek a folyóhoz, ahol majd hajókázni fognak. Legszívesebben egész nap kézen fogva sétált volna az elsőévessel, de sajnos nem voltak olyan helyzetben, hogy megtehessék. Ezért be kellett érniük annyival, hogy egymás mellett sétálhattak és ülhettek egész nap. Most már koránt sem volt annyira kínos a csend közöttük, a közös buszozás valahogyan sikeresen lerombolta a felépített falakat. Igaz, még most is voltak apróbb, több perces szünetek a párbeszédeik között, de érezhető volt, hogy megváltozott a hangulat kettejük között. Ezt Dongju is azonnal kiszúrta, ezért is döntött úgy, hogy nem lesz harmadik kerék, hagyja Jungkookot és Jimint kettesben lenni.

A nap nagyon gyorsan eltelt. Jimint és Jungkookot még akkor sem lehetett volna szétválasztani, ha minden diák és tanár összefogott volna ellenük. Egymás mellé ültek a hajón, egymás mellett sétáltak a vízesés mögött. Külső szemlélőként akár egy párnak is hihették volna őket, mert olyan természetesen viselkedtek egymással. Pár óra alatt sikerült teljesen összehangolódniuk, mintha már ezer éve ismernék egymást. Ez mondjuk lényegében így is volt, de ebből Jimin semmire sem emlékszik, csak is Jungkook az, aki tud az emlékeire hagyatkozni.

- Jól érezted magad? – kérdezte Jungkook Jimintől, amikor már a kisbuszban ültek és a kemping felé tartottak.

- Igen, nagyon jól. És te?

- Én is – mosolyodott el a fekete hajú. – Visszaszívom, még sem unalmas ez a kirándulás. Sikerült izgalmassá tenned.

Jimin elpirult az apró bók hallatán és zavartan lesütötte a szemeit, mire a mellette ülő vigyora kétszer hatalmasabb és büszkébb lett, mint volt. Alapjáraton aranyosnak találta a rózsaszín hajút, amikor viszont elpirult vagy zavarba jött, az volt Jungkook számára a világ legédesebb dolga. Késztetést érzett arra, hogy elérje, a fiatalabb arcát mindig piros pír lepje.

- Pedig nem is vagyok annyira izgalmas ember – motyogta Jimin, mert nem akarta a harmadikos fiút válasz nélkül hagyni.

- Szerintem az vagy. Én tényleg nagyon jól éreztem magam veled. – mondta, azzal most már egy kicsit nagyobb bátorsággal kulcsolta össze az ujjaikat. – Imádom, hogy ilyen aprók az ujjaid. Mindig eszembe juttatják, hogy mennyire törékeny is vagy valójában.

- Mostantól készüljek fel arra, hogy folyton ilyeneket fogsz mondani nekem? – motyogta Jimin, miközben a mellette ülőre sandított, aki bólintott egy hatalmasat.

- Persze, csak, ha nem zavar. Nem akarok az agyadra menni, vagy ilyesmi.

- Nem arról van szó, csak most egy kissé össze vagyok zavarodva – vallotta be őszintén az érzéseit Jimin.

- Tudom – biccentett egyet Jungkook. – Ezért is szeretnék veled kicsit később is beszélni. Majd ott mindent elmagyarázok, rendben?

- Ugye nem csak szórakozol velem? – kérdezte Jimin kicsit pánikva esve. – Ugye nem fogsz megint elutasítani?

- Nem, nem foglak – válaszolta Jungkook. – Minden egyes szavamat, illetve cselekedetemet komolyan gondoltam, mióta itt vagyunk. Csak tudod, ez az egész nem ilyen egyszerű. Ezt majd elmagyarázom, ha kettesben leszünk. Addig is kérlek, bízz bennem, oké? Nem lennék képes még egyszer ártani neked. – szorította meg gyengéden az elsős ujjait, mire ő bólintott egy aprót.

Nem arról van itt szó, hogy nem bízik Jungkookban. Csupán fél az esetleges pofára eséstől. Már így is nagyon sokat szenvedett, nem akar még mélyebbre kerülni. De most azt mondta neki a fekete hajú, hogy később mindent elmagyaráz neki, ezért bíznia kell benne. Ha szeptember óta képes volt várni, nem fog nehezére esni még két órát várni. Már csak abban kellett reménykednie, hogy nem sétált bele semmiféle csapdába sem, azzal, hogy megbízott Jungkooban és kérdés nélkül hitt a szavainak.