Chris szemszög:

A telefonom csörgésbe lendült. Szüntelenül.
-Mi a franc van már?-néztem rá idegesen. Scott neve virított rajta de nem akartam most senkivel se beszélni. Visszarakva az asztalra a telefont fordultam meg a kanapén. Üzenetek sora érkezett hirtelen ami újra az őrületbe tudott volna kergetni.

Scott:
Brooklyn Twitterjét láttad?

Chris:
Nem.

Scott:
Nézd meg azonnal! Brooklyn elment!

A szememből az álmosság hirtelen pattant ki ahogy azonnal a Twittert megnyitottam. Azonnal feldobta.

Elolvastam. Újra és újra. Brooklyn elhagyta a várost. Úgy hogy alkalmam sem volt beszélni vele. Hogy megmagyarázzam a történéseket. A szívem így is ezer darabjaira hullott mikor elhagyott de tudva hogy lehet soha többé nem látom...végtelen darabjaira törte szét a szívem.

Scott:
Mit csináljunk?

Chris:
Elvesztettem. Végleg.
És mindez az én hibám.

Scott:
Suzanneval nem tudsz beszélni?
Vagy az apjával?
Ő vele jóba voltál nem?

Chris:
Jó éjszakát Scott.

Nem akartam többé beszélni senkivel. Egyedül akartam lenni. Én és az összetört szívem.
Egy fél óra telhetett el mikor a telefonom újra csörgésbe kezdett.
Ahogy felpillantottam Brooklyn édesapja nevét láttam.

Michael:
Szia Chris.

Chris:
Szia, Michael.

Michael:
Chris, láttad...?

Chris:
Igen...Scott hívott.
Elvesztettem őt...

Michael:
Suzanne nem tudhatja,
hogy beszélek veled.

Chris:
Brooklyn...jól van?
Biztos szörnyen fájhat a feje,
az időjárás miatt.
Bevette a gyógyszereit? Evett rendesen...?

Michael:
Chris...

Chris:
Nem tudok másra
gondolni csak rá.
Én...nem tudom
mihez kezdjek nélküle.

Michael:
Brooklyn kérte,
hogy figyeljek rád.
Tudja...hogy neked se
könnyű most.

Chris:
Brooklyn...beszélt rólam?

Michael:
Adj neki időt Chris. Most össze van törve. De én hiszek bennetek.
A szavai egy apró megnyugvást adtak.

Chris:
Látsz még számunkra...
boldogságot?

Michael:
Ti nektek együtt kell lennetek.
Csak ne hagyd el magad. Visszatér...ebben biztos vagyok.

Chris:
Te se tudod hova ment...?

Michael:
Senkinek se mondta.

Chris:
Értem...

Miután leraktuk a telefont, ezernyi érzelem és gondolat cikázott bennem. A tudat hogy még ilyenkor is rám gondol, megdobogtatta a szívem, de egyben fájdalmat is okozott. Hisz nekem is ő minden gondolatom de én képgelen vagyok rá vigyázni. Ő pedig azonnal az édesapját kérte meg arra hogy figyeljen rám.

És amit tehettem...hogy vártam. Vártam hátha visszatér hozzám.