Ferenc víg mars-léptekben haladt a Füvészkert irányába. Az úrikisasszony gyöngéd illatát még magában hordozta a kis selyemszövet, csak a jobb keze bánta ezt a bocsánatos ütközetet. Az első adandó alkalommal leöblögette, és jóddal kezeltette Szebenics-doktor tudományával. Fejét csóválta az öreg Szebenics, ahogy meghallotta, miféle módon jutott hozzá ehhez a katonasebhez.

– Katonadolog! De bátyja, ha látta volna, hogy milyen az a lyány! – Ferenc sóhajtozott. Az öreg meg somolygott a bajsza alatt. Ferenc már kezdett felnőni, ha egy lyány így megbolondította, hogy hagyja megharaptatni a kacsóját.

– Indulj, Gyuriék ott várnak a kertben. Nyomás játszani! Addig élvezd ki a gyerekkort, amíg lehet – terelte ki a gyereket, majd útnak is eresztette becsomagolt pogácsával. Sosem engedett el gyereket úgy a patikájából, hogy ne látta volna el elemózsiával. Tápláltság kulcs az egészséghez, ha van mit enni, ott egészség is fejlődik, vallotta a vén patikus.

Szerette a gyerekeket is.

Ferenc lelkesen integetett neki, aztán inaszakadtából futott is vissza. Szerencsére Szebenicsék nem laktak messze a fő rikkancshelytől.

Azt a kis zászlót berakta az inge alá. A kisasszony képe lebegett egyre a szem előtt. De szép is az a Boka-leányzó, és hogy milyen vicces arca van, amikor dühös! Ezerszer is felmérgesítené, csak rá nézzen, és ne másra. Rossz taktika, de a gyermeki elme sok butaságot kigondol, mire megtapasztalja, hogy van jobb módszer is attól.

Pestre lassan telepedett rá az alkony. Persze, hisz ahogy tavaszodott, úgy nyúltak a nappalok is, és bár még korai volt, azért biztonság kedvéért már délután négy-öt óra tájban elkezdték a lámpásokkal kivilágítani az utakat, hogy hazataláljon, aki ily kései órán még dolgát végezte.

– Na végre! – rikkantották a fiúk. – Mi az? Mi történt?

Nagy pusmogás, susmorgás támadt közöttük.

S a Ferenc észre sem vette, hogy akadt egy igencsak nesztelen macska-árnyéka.

– Megszereztem. Elhoztam a zászlójukat – nevetett kajánul a vörösinges ezér. – Igazi selyem.

– Az már valami. Nekik még telik olyanra is.

– No, mutasd! – követelte a kisebb Pásztor. A nagyobb Feri kézfején a kötést vizsgálta.

– Veled mi történt?

– Kisebb verekedésbe keveredtem. Tudtátok, hogy a Boka Jánosnak van testvére? Egész kicsike még. Alig idősebb, mint te, Wendauer – újságolta a hírt Ferenc, mintha az évszázad felfedezése lett volna. Ó, a boldogtalan, ha tudta volna, hogy követtem. Persze, Jancsi tudta nélkül. Meg is kapnám a magamét, ha rájönne, hogy én mikre vetemedtem alig tizenöt esztendős létemre. Mikor ő meg már olyan nagy fiú. Túlontúl komoly. Kicsit lehetne játékosabb is. Mindig savanyú pofákat vág, ahelyett, hogy élvezné ezt a rövid emberöltőt.

– Ezek lyányokkal is játszanak?! – kacagott az egyik vörsökabátos. Fogadok, hogy Garibalditól vették az ötletet. Teljes titokban tanultam én ilyen nótákat, mint a Garibaldi csárdás kiskalapja. Onnét tudtam én ilyenekről.

– Áh. Az nem játszik. Az heverészik, mint egy macska, de van is olyan harapós. – Úgy, szóval most már véreb után vérmacska is volnék? Nagyon vágytam rá, hogy felkuncogjak, de akkor lebuktam volna itt, a fa tetején gubbasztva. Valóban volt bennem valami macskás. Atyácskám is hangoztatta sokszor, hogy mint egy leánybőrbe bújt macska, olyan voltam.

– Akkor minek van ott? – hörgött az idősebb Pásztor. Valahogy nagyon idegesítette, hogy Ferenc rólam szövegelt.

A többi részét már nem hallgattam ki a beszélgetésnek, a fák ágain közlekedve a hátsó alacsony deszka-falon át kiugrottam az utcára. Micsoda izgalmak! A végén mégis csak lesz értelme ennyit lógnom a tesóm nyakán kéretlenül. Én sem szerettem, de a szüleink köteleztek rá, hogy vagy együtt, vagy semelyikünk sehova.

Az egy szem életben maradt és lánynak sikeredett Boka-utódként mindenáron vigyázni akartak rám, ami néha eléggé gúzsba kötött. Sajnáltam valahol a bátyámat, mert ez a féltő szeretet őt is megfojtotta. Nem lehetett miattam szabad. Ilyen magánakciókkor elfogott a bűntudat, hogy ha tényleg szeretem a Janit, akkor nem kellene efféle butaságokat művelnem.

– Hol voltál? – A Kinizsi utca sarkánál már ott várt az emlegetett bátyám. Túlontúl komoly arcot vágott, szája széle remegett az elfojtott dühtől.

– Sétáltam. Ne haragudj, megfeledkeztem az időről. – Csúnya dolog hazudni, de kölyökképem láttán ellágyult, és már vont is keblére, hogy jól megszeretgessen. Egy szem életben maradt húga voltam. Persze, hogy aggódott értem. – Legközelebb jobban figyelek.

– Gyere, te bolondos testvérem. Biztos vacsora is van már az asztalon – elhintette a hívó szót, mire úgy szedtem mellette aprócska lábamat, ahogy csak tellett ifjonti alkatomból kifolyólag. Szorosan bújtunk egymáshoz, ő még a hajam is összeborzolta.

– Ezt az einstand dolgot megbeszéljük még. Nem tetszik nekem, hogy így önkényeskednek ezek a vörösingesek. Miért nem kérték meg a fiúkat, hogy játszhassanak velük? Nem ismerik tán az osztozkodás fogalmát? – felszisszentem. Akkor elmesélték neki azt is, hogy megharaptam én az Áts Ferencet?

– Én még össze is verekedtem az egyikkel – jobb a kutyaharapást szőrével kezelni. Jani arca haloványra sápadt. – Meg is haraptam azt a Feri nevű fenegyereket. Figyelj, ezek tök szegények. A Feri biztos. Honnan tudnák, amit mink, ha egyszer a nincset is úgy kell elvenniük erővel?

– Miért nem mondtad?

– Mert el voltál foglalva. Te is játszhatnál néha velük. Ne csak egy csapatapuka legyél. Elég, ha engem kell nevelned. Ne végy több terhet nyakadba a kelleténél – húztam be a nyakam.

– Édes, bolondos húgocskám! Te nekem sosem vagy teher! Ne hallgass a Gerébre. Csak rossz napja volt – még szorosabban vont magához. Így léptük át a kertkaput. A házunk egyszerű volt, és bár vagyonosabbak voltunk az átlagnál, mégsem hivalkodtak vele szüleink. Édesapám nem szerette a giccset, hát anyám sem díszítgetett túl semmit. Pedig szeretett volna kicsit több növényt, mondjuk az ablakokba. Erre apám rávágta, hogy úgyis útban lenne takarításnál, minek nehezíteni a cselédeink dolgát. Ketten szolgáltak nálunk, a Kató néni és a Marika néni. Meg hetente kétszer jött egy kertész, aki rendezte a sövényt, nehogy elkanászodjék.

– Hol maradtatok? Már agyon aggódta magát értetek anyátok. Ti.

– Elnézést, atyuskám, én sétáltam el az időt, túl jó volt a levegő, hogy egész nap bent ücsörögjek.

– Lecke kész?

– Janival megtanultunk mindent. Legjobb tesó a világon – igyekeztem a legangyalibb formában kivágni a bátyámat a kínos helyzetből. Felsóhajtottunk, ahogy nekem, a legkisebb gyermek ártatlanságával mutatott előadásomat elhitték.

Hajában főtt krumpli volt vacsorára vajjal. Hm, finom! Egész vejlinggal meg tudtam volna enni belőle. Jó érzés volt, hogy apu és anyu sosem felejtették el, hogy honnét emelkedett fel a család. A gyerekkora ízeit velünk is igyekezett mindkettő megismertetni.

– Jani. Julcsa hogy áll az iskolával? Megy a leckéztetése? Ne fogadjunk egy tanítót?

– Nem kell. Bírok vele, jó kislány ő – felelte Jani. De jó, hogy a testvéremmel ilyen egyetértésben védtük egymást. Nem úgy ment ez Csónakoséknál. Andrisék zokszó nélkül lökték „vonat elé" a másikat, ha a bőrük mentése volt a tét.

– Ezt örömmel hallom. De tényleg. Julcsa, ha valami nem megy, segítünk.

– Janival nekem bármi csak sikerülhet. Jó, vannak még hiányosságaim latin terén, de... nem erőlködöm annyira, ha egyszer úgyis férjhez fogok menni, ott aligha lesz erre szükségem.

– A férjhez menéssel még ráérsz, drága. Iskola előbb. Vagy tán már udvarol neked valaki? – kapta fel a fejét anyu. Megállt a kezében a vajazókés. Vicces látványt nyújtott azzal a megnyúlt arcával, s ahogy a ráncok szaporábbak lettek.

– Még nem. Csak tudom, mi az élet rendje. Ti is vállaltatok családot. Te sem dolgozol azóta, édesanyám, itt vagy, mellettünk. És ez jó – én örültem neki, hogy volt nekünk. – Szeretlek benneteket.

Ellágyultak ettől a szövegtől. Bár ez kivételesen őszinte a számból.

– Ízlett a vacsora?

– Fenséges lett. Úgy szeretnék főzni-sütni, ha nagy leszek, mint Kató néni – mosolyogtam vajas szájjal. János fogta az első kezébe akadó textil szalvétát, és mint kiskorunkban, letörölte képemről.

– Na! Ennyire már nem vagyok gyerek – össznépi nevetés uralta a vacsoraasztalt.