FIGYELMEZTETÉS!!! Szomorú, sírós rész. Tudom a könyv fő profilja a cuki és szexi írások, de úgy gondoltam elbír egy ilyen kérést is a gyűjtemény. No spoiler, de ez tényleg nem vidám csillám póni fing fejezet lesz...

Próbálgatva az írói képességeimet Jisung szemszögéből írtam.

(Na meg így könnyebb volt kiírni a fájdalmam...)

Öles léptekkel a pad felé indultam, ahol a szőke buksi tulajdonosa már várt rám. Nem csinált semmi extrát, de mégis ő volt a leggyönyörűbb ember, akivel valaha is találkoztam. A kellemes lágy szellő játszott puha tincseivel és szeplős arcát a napsugarai felé fordítva élvezte a jó időt. Késztetést éreztem arra, hogy végig simítsak a fején, de uralkodtam magamon. Attól féltem, ha hozzá érek akkor szertefoszlik.

Akár egy álom...

Nagyot sóhajtva leültem mellé, de nem mertem ránézni. Idegesen a kezeimet tördeltem és így gubbasztottunk egymás mellett hosszú percekig.
-Most jöttem el utoljára Jisung - szólalt meg szelíden. Hangja, mely mélyebb volt mint az óceán, tökéletes kontrasztot alkotott bájos pofijával. - Többet nem foglak meglátogatni.

Szavai hideg pengeként hatoltak a szívembe. Tudtam jól, hogy egyszer elfog jönni ez a nap és el kell őt véglegesen engednem... De miért most? Miért ilyen hamar?

-Nem tudnál ezzel még várni egy kicsit? - suttogtam megtörten magam elé. - Még nem állok erre készen Lixie... - A kis szeplős lassan felém fordult és arcomat két keze közé vette. Ujjaival óvatosan letörölte a könnyeimet és homlokon csókolt.

Annyira valóságos érzés volt...

-Jisung egy valamit ne felejts el soha! - mosolyodott el keserűen. - A gyász soha nem múlik el, csak körbenövi az élet... Meg kell tanulnod ezzel együtt élni.
-Akkor soha sem lesz könnyebb...? - sírtam fel kétségbeesetten. - Soha nem fog ez a kínzó, szívemet mardosó jeges érzés elmúlni? A lelkemben mostantól mindig egy űr fog tátongani...?
-Nem tudom Sungie... - csóválta meg a fejét, majd az előttünk lévő tündöklő fényáradatra pillantott. - Azért mentem előre, hogy felkészítselek az élet nagy csatáira, hogy onnan fentről óvjalak és vigyázzalak, hogy mindent elő készítsek, mire te jössz - nézett rám komolyan. - Viszont neked még dolgod van! Megértetted? Vár rád egy boldog, hosszú élet melyben valóra kell váltanod minden álmodat.

Ez volt az utolsó dolog amit mondott nekem, majd szótlanul felállt mellőlem és a gyönyörű vakító fény felé kezdett sétálni. Nem ölelt meg búcsúzóul, még egy nyamvadt puszit sem kaptam... Tudta nagyon jól, hogy ha bármilyen módon hozzám érne, akkor olyan erősen kapaszkodnék belé, hogy nem tudna elmenni.

-FELIX! - kiáltottam felé, de semmit sem reagált. - Hogyan élhetnék boldogan egy olyan világban, ahol te már nem vagy?! - ordítottam egyre kétségbeesettebben és a tüdőm majd' beleszakadt olyan erővel tört fel belőlem a zokogás. - NEM HAGYHATSZ MAGAMRA! - Lixie még egyszer felém fordult, halványan elmosolyodott és belépett a fénybe.

"Ha eljön az időd, odaát várni fogok rád Sungie!"

Nagyot nyekkenve tértem magamhoz a szobám hideg padlóján. Remegő kezeimmel izzadt tincseimbe túrtam és megpróbáltam egyenletesen lélegezni, mielőtt megint egy pánikrohamba hajszoltam volna magam. Az oxigén nem igazán akart a tüdőmbe jutni, de jelen helyzetben az sem érdekelt volna ha meghalok...
-Ugye nem gondoltad ezt komolyan? - sírtam egyre kétségbeesettebben és tehetetlen dühömben a hajamba markoltam. Fájt... Elmondhatatlanul...

De nem annyira, mint a létezés Felix nélkül...

Ohh, Lixie...

Gyere vissza és mutasd meg, hogyan tudnék élni nélküled...?

Gyenge vagyok ehhez egyedül... Szükségem van még rád!

Minden maradék energiámat összeszedve erőtlenül az ablakomhoz lépdeltem és kinéztem a csillagok borította égre. Mindig ezt csináltam, mikor Lixie hiánya elviselhetetlen volt és beszélgetni szerettem volna vele. Őszintén hittem, hogy a szavaim elértek hozzá.
-Ugye csak egy rossz vicc az egész és nem fogsz az álmaimban is magamra hagyni, mint a valóéletben...? - suttogtam megtörten és nagyon reméltem, hogy legközelebb mikor behunyom a szemem, ott fog rám várni a padon ülve.

Ahogyan eddig is...

_seunguwu 💕