Megvolt a TÖKÉLETES terv! Csupa nagybetűvel és egy hatalmas adagnyi magabiztossággal megtoldva. Mindent elmondok Esmének, azzal az icipici véletlen szájra puszival együtt, és utána várom a sorsom, ami valószínűleg egy arcomon csattanó serpenyő formájában fog elérni. Szép kis jövővel állok szemben, de hát aki elcsesz, valamit muszáj szembenéznie a következményekkel, már ha olyan bénán hazudik mint én és legalább hozzám hasonlóan képtelen befogni a száját, legfőképpen amikor kellene neki.

  Ráadásul ha nem lett volna elég ez a csók ügy, azóta kerültem a lányt. Mekkora egy fasznak kell lennem ahhoz, hogy ilyet tegyek a legjobb barátommal?! Hát egyértelműen nagynak!

  De végre készen (nem igazán) álltam arra, hogy szembe nézzek vele, és mindent elmondjak. Mármint mindent amit gondolok az egészről. Hogy egy hülye szájra puszi volt az egész. Eeennyi!

  Kimondhatatlanul hálás voltam, amikor válaszolt az üzenetemre, főleg mert én már egy ideje figyelmen kívül hagytam az övéit. A lakásomhoz beszéltem meg a találkozót, és az érkezése előtti fél órában jól eldugtam az összes serpenyő alakú eszközt, amit találtam a házban. Anya munkában volt, így egyedül (illetve egy, a hasamban található, hatalmas stresszgombóc társaságában) vártam a lányra.

  Óvatosan kopogott amikor megérkezett, erre engem erősen elkezdett kerülgetni a hányinger.

  Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg kinyitottam az ajtót, ami mögül egy kicsit sem dühösnek tűnő Esme bukkant elő.

  - Izé... Szia - böktem ki.

  - Izé szia neked is. Azt hittem ennyi idő alatt megfeledkeztél rólam - vont a karjai közé egy nagy sóhajjal, amitől egyből kicsit ellazultam és kevésbé éreztem magam hatalmas lelki roncsnak, cserébe viszont a bűntudatom egyre erősödött.

  - Dehogy! - vágtam rá egyből. - Folyamatosan rád gondoltam! - tettem hozzá elég indokolatlanul, és talán kicsit túl lelkesen.

  - Ahhha.. - húzta fel a szemöldökét gyanakodva. - Miért hívtál pont most, ha az előző pár napban valamiért nem sikerült?

  - Mert úgy érzem tartozom egy magyarázattal - böktem ki, közben az ujjaimat piszkálva.

  - És milyen jól érzed! Szóval kérlek mondd el, miért nem adtál egyetlen életjelet sem idáig?! - kezdett el a lábával a padlón dobolni. Ez sem segített az eredetileg pánikolós hangulatomon. Szapora lélegzetvételeimet észrevéve, a kezét a kezemre tette. - Csak mesélj el az elejétől mindent, nincs baj.

  - Szóval... - és itt kitálaltam neki. Mindenről. Ő pedig csendben hallgatott engem, és néhányszor megszorította a kezemet, hogy lelket öntsön belém. Aztán amikor a végére értem, elérkezett a perc, amikor vártam a haragját, vulkánkitöréshez hasonló formában. De ő meg csak mosolygott, talán kicsit szánakozott is rajtam, hogy ennyire megvisel a dolog. Neki nem tűnt nagy számnak, hogy megcsókoltam egy srácot. Ráadásul azt a srácot, aki az exe.

  - Miért nem vagy meglepve? - kérdeztem végül, mikor már fizikailag fájdalmasnak éreztem a csendet a részéről.

  - Lehetséges, hogy már tudtam róla... - bökte ki.

  - Mi az, hogy lehetséges? Mi az, hogy tudtál róla??

  - Elmentem Samuhoz.. - kezdte, idegességében pedig a szőke tincseit gyömöszölte a füle mögé, amik rendszerint visszahullottak az eredeti helyükre.

  - Miért?

  - Mert tudnom kellett, miért nem beszélsz velem. Már jó ideje kerültél, és nem tudtam miért. A barátságunk kezdete óta nem volt olyan, hogy ennyi ideig nem kerestél volna.

  - De miért nem engem kérdeztél meg erről? - kérdeztem, furcsa módon őszinte meglepettséggel.

  - Ezt most komolyan kérdezed? - nézett rám meglepetten, felhúzott szemöldökkel. - Mint említettem, mintha megfeledkeztél volna a létezésemről.

  - Ahh.. Ez annyira kínos így - hunytam le a szemeim.

  - Így? Mindenhogyan az, de nem azért, mert csókolóztál vele, az őszintén nem is érdekelne, inkább mert ahelyett, hogy elmondtad volna egyből, egyedül saját magadat védve, rám se hederítettél. Deee, már nincs harag - mosolyodott el.

  - Nem értem, miért nem vagy dühös - bámultam rá szkeptikusan.

  - Mert tudok valamit, amit valószínűleg semelyikőtök sem tud még - vigyorgott sejtelmesen.

  - Ez alapján úgy érzem, hogy úgysem mondanád el, mi az.

  - Jól érzed. Erre azt hiszem, nektek kell rájönnötök. Úgyhogy indulás!

  - Hova? Rájönni?

  - Nem feltétlenül, de szerintem muszáj lenne beszélnetek erről az egészről - indult az ajtó felé.

  - Esme, az ki van zárva! Eddig az összes találkozásunk veszekedéssel zárult, és nekem ehhez most semmi kedvem. Egyébként sincs semmi, amiről kéne beszélnünk. Utoljára mindketten elmondtunk mindent, amit akartunk egymásnak.

Egyébként ha az lennék, sem tetszenél...

  - Lehet, hogy ez most más lenne - győzködött.

  - Nem szeretném, hogy más legyen. Nem szeretnék találkozni vele többször - próbáltam minél hamarabb lezárni a témát, de Esme hajthatatlannak bizonyult.

  - Mit tennél, ha megnyílna neked? Ha mindent elmondana, ami bántja őt. Nem akarnál segíteni neki?

  - Hagyj már békén! Miért akarsz belemanipulálni, abba a beszélgetésbe?

  - Nem manipulálni próbállak, csak megkíséreltem beletuszkolni abba az apró agyadba, hogy lehet van amit nem tudsz, de mégis így ítélsz.

  Eszembe jutott, ahogy a kocsiban sírt, miután kiszálltam. Sokszor gondoltam erre, mióta megtörtént, de sosem jutott eszembe, hogy talán olyan dolog miatt lehet, amiről fogalmam sincs mi az, mert nem beszél róla senkinek.

  - Az ő problémái, nem az enyémek - ráztam meg a fejem. Talán borzasztóan önző voltam, inkább védtem magam egy olyan beszélgetéstől, amihez az égvilágon semmi kedvem nem volt, minthogy segítsek egy olyan embernek, aki igazából fontos számomra. - Ha nagyon mehetnéked van, inkább menjünk valami szórakozóhelyre. Szívesen kiüríteném a fejem.

  - Nem lenne nehéz dolgod - forgatta a szemét Esme, de végül beleegyezett. Azzal a feltétellel, hogy ő nem iszik egy kortyot sem. Azt hiszem, számára bőven elég lecke volt, az a múltkori incidens.

  Az autóban egy kis időre sikerült úgy éreznem magam, mintha pár hónappal azelőtt lett volna, amikor még köze sem volt Samuelhez. Egyikünk sem ismerte még. Hangos, régi zenékre énekeltünk, mint korábban. Hiányoztak ezek a pillanatok az életemből.

~~~

  Esme kívülről méregette a szórakozóhelyet. Már egy utcával előtte hallani lehetett a dübörgő zenét és a tömeg kiabálását. Ez kicsit engem is megrémisztett, de úgy éreztem, ha akkor nem megyek be, sosem küzdöm le a félelmeimet az emberekkel kapcsolatban. Ezért megragadtam a lány kezét, és biztatóan a bejárat felé húztam.

  - Nem tetszik ez nekem - suttogta a fülembe.

  - Szeretnék változtatni magamon. A régi Aroonnak eszébe sem jutott volna egy ilyen dolog.

  - Tudom, hogy gyűlölne ezért az ötletért. Ezért mondom. Félek, hogy ha baj lesz, nem tudok majd segíteni neked.

  - Csak egy próba az egész - legyintettem. - Ha rosszul leszek, az az én problémám, megoldom majd.

  - Nem tudom, Aroon... Gyűlölsz sok ember között lenni, és majdnem mindig rosszul leszel a tömegben. Én pedig sosem tudom, hogy hogyan tudnék segíteni neked. Ráadásul az egész egy butaság, mit keresünk itt? Soha nem járunk ilyen helyekre együtt.

  - Pont ezért, éppen itt az ideje változtatnom ezen - jelentettem ki, majd kifizettem a jegyeinket, és beléptem Esmével, kéz a kézben.

  Talán igaza volt, és tényleg nem ez volt életem legjobb döntése.