Az út meglepően halkan telt, egy alvó piás barátnő nem volt a legjobb társaság.

  Néha megrázva a fejemet vezettem végig hazafelé a kihalt úton. Sikeresen halkan leparkoltam a kocsibeállóhoz és menyasszony pózba húztam az ölembe a kidőlt lányt. Ritkaságszámba ment, hogy ilyet megtettem bárkiért is, sosem voltam igazán kötődős típus olyanokkal, akiket nem ismerek olyan rég óta.

  A szőkés begöndörített hajzuhatag a vállamon pihent, közben pedig a lány halkan szuszogott. Irigylésre méltóan ismét kémként beértem a házba, de a nappalinál megakadt a folyamat, mert a kortársaihoz képest apró Esme mégsem tűnt a kezemben olyan picinek és eltakarta a baromi nagy kanapé sarkát.

  - Aztakuu..! - kezdtem el kiabálni, aztán észbekapva befogtam a számat, hogy senki ne ébredjen fel. Sajnos már késő volt. Apám ott állt velem szemben, nevetséges selyem alvómaszkkal a homlokán. Az arcáról sütött a fáradtság és egyértelmű volt, hogy akkor ébredt, viszont pillanatokon belül levágta a helyzetet és a düh helyett boldogság sütött fejéről.

  - Esme?! - csillogó szemmel lépett közelebb.

  - Jézusom, hadd menjek! - szóltam rá és indultam is volna a szobámba, ha nem állja az utamat.

  - Reggel még azért ezért számolunk! - rázta meg a fejét, majd a szobája felé vette az irányt.

  Megforgattam a szememet és miután kicsit feljebb húztam a lecsúszott lányt a karjaimban, felsétáltam a szobámba.

  Megpróbáltam a lehető leghalkabban elhelyezni az ágyon az elernyedt testet, de a nyaka hirtelen elég természetellenes pozíciót vett fel.

  - Kérlek éld túl! - tettem össze a kezeimet fáradtan, egyszerűen már nem akartam mást, csak aludni egy keveset. Lerúgtam magamról a lábaimat fogságban tartó cipőket és lehúztam a pulcsimat, majd bedőltem az ágyba. Egy percet sem kellett várni, amíg elnyomott az álom.

...

  Halk motoszkálásra ébredtem magam mellett, aztán egy nyögés szerű morgást.

  Kipattantak a szemeim és szemben találtam magam Esmével, ahogy megpróbált felkönyökölni. Amikor először megpillantott, majdnem leesett az ágyról, de megragadtam a csuklóját.

  - Hé hé! - húztam közelebb, mire ő megnyugodott és a mellkasomba temette az arcát. - Megvagy? - érdeklődtem, amikor úgy tűnt meg fog fulladni.

  - Meg - jött a kurta válasz.

  - Rendben, akkor ne mesélj. Viszont Aroon-nak tartozol egy magyarázattal majd - felnézett.

  - Neki miért?

  - Mert halálra aggódta magát tegnap este miattad - mondtam. Visszanyomta az arcát a pólómba és sírni kezdett.

  Lehámoztam őt magamról és felültem, majd felültettem őt is.

  - Mi a baj?

  - Nem akartam Samu.. - köhögött miközben folyt a könnye a nagy adag elkent sminkje mellett. - Basszus én mondtam, hogy ne.. Vagy nem is tudom! De nem akartam Sammie én nem akartam, higyj nekem kérlek! - dőlt a lábamra, amire már fogalmam sem volt, hogy tudnék rendesen reagálni. Könnyebb lett volna felhívni Aroont és megmondani neki, hogy szenvedjen ő Esmével, de nem adtam fel ilyen könnyen és nem akartam percenként a kis ázsiai gyerek tanácsát kérni.

  - Mondd el mi történt! - tettem a tenyereimet az arcának két oldalára és segítettem felhúzódni neki.

  - Nem akartam! - rázta hevesen a fejét és folyamatosan a haját igazgatta zavarában. - Jayden vett rá, én pedig nagyon, nagyon, nagyon be voltam rúgva Sammie!

  - Lefeküdtél valakivel? - kérdeztem halál nyugodtan. Nem mondom, az egómat nem bántotta a válasz, de nem igazán tudtam haragudni rá. Sejtelmem sem volt, hogy miért.

  - Igen, de borzasztó hiba volt és nem is tudom miért hagytam, hogy berúgjak, lehet tettek valamit az italomba.. - kezdett bele megint a magyarázkodásba, de talán még idegesebbé tett volna, ha ki akarja vonni magát a felelősség alól.

  - Hagyd, Esme! Nem haragszom - legyintettem, mire a szemei úgy elkerekedtek, mintha azt mondtam volna, lány vagyok.

  - De elcsesztem.. - könnyezett be ismét.

  - El. De ha befejezed most ezt a sírósdit és elmesélsz mindent Aroon-nak, én megesküszöm, hogy nem fogok haragudni rád.

  - És akkor minden ugyanolyan lesz..? - nézett fel rám halványan mosolyogva.

  - Hogy lehetne? - néztem rá hitetlenkedve, de közel sem mérgesen. - Barátok - mondtam, mire ő ellent akart vetni, de talán rájött, hogy ő ennél jobban úgysem jöhet ki a dologból ezért bólintott.

  - Barátok - ízlelgette a szót. - Rendben. Köszönöm - ölelt át szorosan. - Akkor most asszem át kéne mennem Aroonhoz?

  - Nem rossz ötlet - mosolyogtam rá erőtlenül. A testem átadta magát a fáradtságnak és az ágyra dőltem, amint összeszedte a cuccát és kölcsön vett egy pulcsit, majd elhagyta a szobámat.

  Megcsalt.

  Komolyan elgondolkoztam a szó jelentésén. Csak az számít megcsalásnak, ha az egyik fél lefeküdt valaki mással? Vagy az már előtte történik? Amikor másra is képes lennél úgy gondolni, mint ahogy a párodra? Amikor azt kívánod, bárcsak inkább ne is ismerkedtetek volna meg, csak azért, mert nem akarod megbántani egy szakítással. Mert én nem akartam megbántani őt.

  Valószínűleg borzasztó nagy bunkóság lett volna azt mondani, hogy kapóra jött a dolog, viszont valami hasonlót éreztem. Valamikor el kellett ennek jönnie, mivel akármilyen jól éreztem magam, üvöltött az egész kapcsolatról, hogy nem ő az igazi.

  Nem azt mondom, hogy csak azzal járnék, aki az egész hátralevő életemben velem marad, viszont amikor a kapcsolat elejétől látom a dolog végét, nincs is értelme együtt maradni. Legalábbis számomra valahogy ez így működött.

  Bár lehet, hogy többek között ebben is én voltam a furcsa.

  Tehetetlen voltam és nem tudtam mit is kéne érezném. Valószínűleg a csalódottság lett volna a legmegfelelőbb reakció erre, de arra sem voltam képes. Hangos sóhaj hagyta el a számat, amikor benyitott hozzám Olive.

  - Láttam amikor Esme távozott. Apa is. Nem kísérted ki, úgyhogy nem hinném, hogy ez bármi jóra utal - dőlt mellém az ágyra.

  - Hát ezt jól érzed. De nem fontos. Nem vagyok szomorú - mosolyodtam el, a combjaimra ültetve a kis hercegnőt. Nyolc éves létére szerette, vagy legalábbis tűrte amikor kislányként bántak vele.

  - Azt látom. De apa az lesz - húzta cinkos mosolyra a száját.

  - Apa dühös lesz, nem szomorú. És te ennek örülsz?! - néztem rá, az oldalába bökve, amitől összecsuklott.

  - Dehogyis. Viszont annak örülök, hogy nem vagy olyannal, aki miatt boldogtalan vagy - dőlt a mellkasomra mosolyogva.

  Megpusziltam a feje búbját. Megnyugtatott, hogy akkor is itt van velem, ha más nincs is.

  Fogalmam sincs mikor, de mindkettőnket elnyomott az álom. A telefonom csörgésére keltem, amit próbáltam a lehető leggyorsabban lehalkítani.

  Aroon neve vibrált a túlságosan is fényes telefon képernyőjén. Ki is ment a fejemből, hogy hozzá küldtem Esmét.

  Valószínűleg azért hív, hogy tudassa velem, jó kezekben lesz Esme és már együtt vannak. Legalábbis ha rajta múlt volna, valószínűleg ezért hívott volna.

  - Összetörted a szívét, ugye tudod?! - hallottam a hisztérikus hangot a vonal túloldaláról.

  - Nem erősséged a köszönés - konstatáltam ismét.

  - Samuel, elment mosdóba és tökre magába van zuhanva - nyafogott, mint egy kisgyerek.

  - És ezzel mire akarsz célozni?

  - Fogadd vissza! - kérlelt.

  - Mi?! Esélytelen - válaszoltam és megfordult a fejemben, hogy rárakom a telefont.

  - Nem adhatom meg azt neki, amit te megadhatsz! Nem szeret annyira engem, mint téged!

  - Nem is ismer engem, Aroon - húztam fel a szemöldököm.

  - Nem játszhatsz így egy lány szívével! - közölte. Még neki állt feljebb!! Sőt nem! Esmének állt feljebb, pedig neki aztán semmi hasonlóhoz nem lehetne ebben az esetben joga!

  - Leteszem, jó? - néztem az ébredező húgomra. Elegem volt abból, hogy érzelmileg zsarol, hogy én emberek szívét töröm össze, hogy minden az én hibám, pedig Esme cseszte el és én már fel is adtam, le akartam szarni, csak túl akartam lépni mindenen, de ennek ellenére megint én voltam a gonosz, amiért megpróbáltam normálisan kezelni a dolgot.

  - Hagyjuk. Azt hittem bízhatok benned.. - suttogta. Csalódottság tükröződött a hangjából.

  - Aroon.. Olyan, mintha Esme fogságban tartana. Nem tudsz önállóan gondolkodni sem! Pedig annyira tökéletes lehetnél nélküle - csuklott el a hangom. Olive már éberen bámult rám.

  - Samuel.. Nem tudsz te semmit! Nem tudod milyen érzés teljesen egyedül lenni és ezért nem is hibáztatlak, de meg sem fogom próbálni megértetni veled, mert úgysem menni. Esme mindig itt volt nekem amikor szükségem volt egy emberre, emiatt egyszerűen nem tudok nem szerelmesnek lenni belé - csattant fel. - Csak nem akarom szomorúnak látni. Mindent amit megtettem érte, ő is megtenné!

  - Ez nem igaz! Ez egy kicseszett hazugság! Esmét te látod csak ennyire tökéletesnek, viszont te ezerszer többet tettél meg érte mint ő érted és ő még csak nem is értékeli! Nem is értem mit vársz tőlem. Azt mondtad szakítsak vele, most, hogy sikerült, pedig azzal jössz, hogy nem lehetek ekkora paraszt! - akadtam ki és a kiabálás határát súroltam. Felülről. A kezemmel intettem Olive-nak, hogy hagyjon magamra, amire ő csak olyan szomorú boci fejet vágott. Nálam ez valahogy mindig beválik ha róla van szó.

  - Azt akarom, hogy ő boldog legyen. És akármennyire is elcseszte és azt mondta, hogy neki rendben van az ha barátok maradtok, egyszerűen csak hazudott! Szeret téged és te is szereted, értsd már meg! - kiabált velem.

  - Szia! - köszöntem el dühösen és leraktam a telefont.

  Nem akartam tovább hallgatni amit beszél. Komolyan olyan volt, mintha a lány tudat alatt átmosta volna az agyát. Mintha az élete nem állna másból mint Esméből. Pedig igenis sokkal több értékes dolog van benne és sokkal különlegesebb annál, hogy olyanok után fusson, akik számára ő nem annyira fontos. De egyelőre tökéletesen elegem volt belőle és a hülye manipulálós játszmáiból.