Az gondolataim úgy cikáztak, mintha egy rakás elszabadult labrador kölyök lett volna. Esélyem arra, hogy Samuel ne nézzen totál hülyének, százalékban kifejezve: -0,00001%. Szavakban kifejezve, konkrétan a semminél is kevesebb.

Mondhattam volna neki, hogy ez egy szokás onnan, ahonnan én jöttem, de valószínűleg sosem vette volna be, ráadásul irtó nagy baromság lett volna. Az arcáról pedig semmit nem tudtam leolvasni. Csak annyit láttam, hogy annyira meglepődött, mint amennyire én is. Bolond vagyok.

- Umm... - kezdte, de folytatást nem adott hozzá.

- Sajnálom. Egyáltalán nem direkt volt, kérlek ne nézz totális hülyének per köcsögnek, mert random embereket csókolgatok, mármint ez nem is csók volt, csak puszi, egy ártatlan puszi, semmit nem jelentett, én is tudom, egyébként meg buzi sem vagyok, szóval ne aggódj, nem kell majd eltávolodnod tőlem ezért, vagy furán nézned rám, kérlek ne üss meg! - próbáltam kimagyarázni magamat, de nem jött össze. Az arcáról leolvadt a csodálkozás és keserűség látszott rajta, meg egy kis düh, amit nem tudtam mire vélni.

- Mehetünk? - felállt és a kezét nyújtotta felém, amit rákvörös fejjel elfogadtam, majd felhúzott.

Síri csendben sétáltunk végig a lakáshoz, néha a válla az enyémnek ütközött, de utána mindig kicsit a velem ellentétes irányba kezdett el lépkedni, hogy ne történjen még egy ilyen véletlen.

Amikor a lakás ajtaja elé értünk, megkérdeztem, ami egész úton nem hagyott nyugodni:

- Most soha nem fogsz már beszélni velem? - néztem rá elszomorodott arccal. Bármennyire is idegesített néha a véleménye néhány dologról, hatalmas űrt hagyna, ha nem találkoznék többet vele. - Nem akartam elrontani egy jónak ígérkező... Barátságot? - motyogtam. - Mert már az volt, nem? Segítettél rajtam..

- Bárki más is megtette volna - csapott a falra idegesen, amitől összerezzentem. Ő szerencsére nem vette észre. - Nem hinném, hogy lehetünk barátok - próbálta lezárni a témát, de én nem akartam annyiban hagyni.

- Miért? Egyszerűen véletlen volt! Azt mondtad fontos vagyok neked! Fontosabb mint Esme! - pislogtam vissza a könnyeimet. Nem jött volna jól egy újabb adag sírás, plusz nem akartam egy ultraérzékeny hülyének tűnni - Te is fontos vagy nekem...

- Értsd meg, Aroon. Elfogadlak, ahogy vagy. Nem vagyok a homofób..

- Én meg nem vagyok meleg! - tiltakoztam heves mozdulatokkal.

- Hallgass meg! - kapta el a csuklóm és szorított rajta egyet, amitől akaratlanul is egy apró nyüszítés szerű hang hagyta el a számat. - Nem vagyok meleg!

- Nem is mondtam ilyet! - próbáltam ellenkezni vele, mire ellökte a kezemet, ezzel elvéve az egyensúlyom.

- Mondom, hallgass meg! Nem utállak emiatt, de meg kell értened, hogy nem barátkozhatok olyasvalakivel, akinek tetszem. Csak neked akarok jót - indult elfele.

- Nem vagyok meleg, Samuel - ráztam a fejemet, közben a fájó csuklómat dörzsölve. - Félreérted. Egyébként ha az lennék, sem tetszenél! - kiabáltam rá a dühtől kicsit elborult aggyal, amiért nem akart hallgatni rám, majd betrappoltam sértetten a lakásba, hátra sem nézve.

Megbántottam ezzel? Kit izgat?! Nem bánhatna így velem akkor sem, ha meleg lennék. De nem vagyok az! Egyébként meg miből vonta le azt a következtetést, hogy bejön nekem?.. Oké ez egy költői kérdés volt.

Anya otthon volt, de nem rég érkezhetett, mert a csirke elkészítésének még viszonylag az elején tartott.

- Szia, drágám! - sétált hozzám, a szószos kezeit eltartva tőlem, puszit nyomott a homlokomra. - Nem azt írtad, hogy csak leugrassz a boltba? Azt hittem már itthon leszel amikor megérkezek. Minden rendben? Sápadtnak tűnsz.

- Nagyjából - vontam meg a vállamat.

- Nem úgy tűnik - húzta fel a szemöldökét, visszasétálva az ebéd készítéséhez. - Ülj le és mesélj! - mutatott az egyik székre. Eleget tettem a kérésének és meséltem. Mindent.

Anya nem olyan anyuka, aki erőlteti a dolgokat, de ad lehetőséget arra, hogy kitálaljak a dolgokról és utána próbál segíteni ha úgy van. Vagy csak szimplán meghallgat, aztán hagyja, hogy őt ölelve aludjak el. Nem egy pótolható személy az életemben.

- Mondhatok véleményt? - kért engedélyt anya, ujjaival megborzolva a hajam.

- Csak kíméletesen - motyogtam, nem éppen büszkén az apró puszira, majd az azutáni veszekedés szerű nézeteltérésre. Valahogy sosem tudok vele normálisan kommunikálni egy fél óránál tovább.

- Még olyan magamfajta kíméletlenséggel sem lehet? - nézett rám reménykedve, mire csak bólintottam.

- Rendben. Ez esetben, fiam, borzasztóan érzéketlen vagy - közölte. Ennyit a kíméletességről. - Komolyan képes voltál azt mondani, hogy te mennyire nem vagy a b betűs szó ami mellesleg elég offenzív, egy olyan fiúnak, aki előtte pár pillanattal vallotta be, hogy fontosabb vagy neki, mint a saját barátnője.

- Ex barátnője - javítottam ki. - És nem igazán értem mire akarsz kilyukadni. Nekem is elég fontossá vált ennyi idő alatt és nyilván ha ő szakított Esmével, akkor már kevésbé szereti őt, mint előtte.

- Én amondó vagyok, hogy szimpatikus vagy neki - csapott lágyan a térdemre.

- Igen, tudom. De most megint teljesen összekutyultam mindent és megint dühös rám - temettem a tenyereimbe az arcom.

- A szimpatikus szót, most a tetszel helyett használtam.

- Anya, ne! Kérlek ne csináld ezt!! - nyomtam egy párnába a fejemet, hátha gyorsan elsüllyedek. - Még ki is hangsúlyozta, hogy ő nem meleg!

- Mert úgy nyilvánultál meg, mint egy vérbeli homofób, amiért most szívesen elvernélek valamivel! - ráncolta össze a szemöldökét. Nem volt igaza. Samuelnek minden oka megvolt, hogy dühös legyen rám - én is az lennék, ha szájon puszilt volna - de NINCS joga megvonni magát tőlem. Szükségem van volt rá, akármennyire is nehéz volt bevallanom magamnak.

Meg voltam győződve róla, hogy azért akarja elszigetelni magát tőlem, mert azt hiszi meleg vagyok és tetszik nekem. Ennek hangot is adott. De nem értem, hogy miért nem fogja fel, hogy nem vagyok meleg és ha az lennék, akkor sem segítene, hogyha soha többé nem találkozunk. Csak méginkább hiányozna, ami valószínűleg teljesen felemésztene.

- Tudod, megértem, hogyha össze vagy zavarodva - mosolygott rám kedvesen, bátorítóan megszorítva a kezemet, majd összeborzolta a hajamat. - De ne stresszelj rá, édes. Úgyis tudni fogod, hogy mit érzel majd.

- Nem értem miről beszélsz, anya. Egyszerűen azt akarom, hogy minden nyugodt legyen. Olyan legyen mint előtte. Csak vele együtt. Nem vagyok meleg. Én tudom.. Nem vagyok az - suttogtam elfolytott hangon.

- Tudom.. - csitított, közben a fejemen lévő kócos szénakazalt simogatva. - Nem ezt akarom mondani. Csak annyit, hogy majd úgyis minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Majd kialakul ez az egész. Nem tarthat örökké ez a civakodás köztetek. Vagy eltávolodtok, vagy közelebb kerültök majd, de mindenképpen jobb lesz majd.

- Nem lehetne egyszerűbb? Akár egy picivel is. Az élet ennyire utál engem? - csöppent le egy könnycsepp az államról az egyik díszpárnára. Csodálkoztam, hogy a könnycsatornáim nem apadtak el teljesen az egész napi sírás után:).

- Dehogy utál. Mindenkinek megvannak a maga démonjai, rossz pillanatai az életben. Ez most egy a tieid közül, de édesem, el fog múlni, hidj nekem - törölte le az arcomat gyengéden.

- Szeretlek, anya. Köszönöm, hogy vagy - mondtam neki, amire ő csak egy elég halvány, de legalább ezerszer olyan hálás mosollyal válaszolt. Bármi lesz, én mindig ott leszek neki. Ahogy ő is nekem, amiért örökre mellette akarok maradni.

A vele való pillanatok mindig segítettek eltompítani a fájdalmaimat. Bár az agyam egy apró részében folyamatosan újból lejátszódott az a véletlen puszi, ahogy az én, picit kicserepesedett ajkam, hozzáért az ő puha, rózsaszínes párnácskáihoz. Közben pedig mart a bűntudat, amiért nem tudom kiverni a fejemből.