Tökéletes volt. Mint ahogy minden pillanat azzal a lánnyal. Nem jutottunk el igazából a dolog lényegi részéhez, mint ahogy eddig még soha Esmével. Mindig megállít az ágyban heves csókok résznél. Általában ez tök oké, de most valahogy eléggé kiábrándultan hagyott a dolog.

A haját igazgatva kelt ki az ágyból és már a telefonja volt a kezében. Valószínűleg azt a kis haverját kereste. Persze, elég para volt ahogy rohama volt, de nem kellett volna ennyire túlparáznia. Hazarohant, valószínűleg túlélte, semmi baja, most lehetnék vele végre együtt. Mármint Törpillával. De nem. Mert neki bokros teendői vannak.

- Nem válaszol. Vajon jól van? - nézett rám aggódva. Leszartam, hogy hogy van. Csak jöjjön már vissza ez a lány!

- Biztos jól van, na gyere! - húztam magamhoz a derekánál fogva.

- Fejezd be, Sammy! - dühös volt. Rám. Már miért is?! Mert leszarom a legjobb haverját?! Ott van neki biztos még ezer kis barátja, amúgy is olyan különleges, az a fekete szeme meg fekete haja, ráadásul még ázsiai is. Ha van vagy ezer másik barátja, márpedig valószínűleg van, akkor neki ne kelljen már pont az én barátnőm! - Fontos az egészsége! Fontosabb, mint hogy éppen most mennyire szeretnél lefeküdni velem! - emelte fel a hangját.

- Akkor menj és legyél vele együtt. Engem nem izgat mi van vele, úgyhogy ne is zaklass azzal, hogy jól van e - ráztam meg a fejem és a takarót a fejemre húzva pihentem tovább. A francba is azokkal a könnyes fekete szemeivel, miért kell neki léteznie?! Elvonja Esme figyelmét rólam, szóval már csak rossz lehet. Egyébként nem volt célom halálra szekálni őt a kávézóban, de tetszett ahogy elkezdett hisztizni amikor leszóltam a származását. Egyébként távol áll tőlem bárkit is megítélni bármilyen külső tulajdonságról, főleg így, hogy nem is tehet róla.

Úgy tűnt, hogy nem rejti el mások elől a véleményét és ez tetszett. Így továbbra is megpróbáltam a lehető legjobban megfigyelni. Azt leszámítva, hogy különleges egy fiú, nem értettem mit bír benne annyira Esme. Olyan tömeg az egész srác. Minden sarkon találni egy ilyet. Leszámítva a szinte fekete szemeit és fiú létére elég magas hangját, vagy legalábbis az enyémhez képest egyértelműen magas. Szar ügy, hogy pánik rohamai voltak, de zavart, hogy Esmét jobban foglalkoztatja ennek a kisfiúnak a problémája, mint én.

Kidugtam a fejem a takaró alól és láttam, ahogy a lány a körmét piszkálva leült az ágy szélére. Mint valami kígyó szerű lény, mellé kúsztam és az ölébe hajtottam a fejem.

- Sajnálom, hogy bunkó voltam - suttogtam. - Rossz, hogy ilyen problémákkal kell szembesülnie.

Nagyot sóhajtott és megforgatta a szemeit.

- Nem értheted! Már egészen kisiskolás korunk óta együtt vagyunk. Tudom, hogy nincsenek barátai és nélkülem egyedül maradna. Azt pedig se ő, se én nem bírnám ki - motyogta a hajamba túrva. Lehunytam a szemem és hagytam, hogy átjárjon az érzés, ahogy a hosszúkás ujjai beleakadjanak a hullámos hajam tincseibe.

- Ha ilyen fontos neked ez a dolog, lehetek a haverja. Ha nagyon muszáj, és ettől boldog leszel, megismerkedem vele, de kizárólag a kedvedért! - emeltem fel a mutatóujjam, mire felcsillant a szeme.

- Megtennéd? - pislogott meglepetten.

- Annyira azért nem tűnik rémes srácnak, egyébként meg ha te kéred, még egy rémes sráccal is összehaverkodnék - mosolyogtam rá, amire válaszul ellágyult az arca.

- Köszönöm. Szeretlek - simított végig az arcomon. Az arcomról viszont lefagyott a mosoly. Ez az egyetlen szó, túl nagy terhet helyezett volna rám, ha akkor kimondtam volna. Mert ez a szó egy ígéret. Számomra az a szó a megtörhetetlenséget szimbolizálta. Akár milyen kurva nyálas, nekem rohadtul fontos, hogy ezt csak annak mondjam, akiben biztos vagyok. Biztos vagyok benne, hogy örökre mellettem lesz, kapcsolat ide vagy oda.

Nem arról van szó, hogy nem bírom Esmét. Egyszerűen csak nem tudtam kimondani neki ezt a szót, mert eddig ezt csak a húgomnak mondtam és sosem dobálóztam vele, mintha valami töltelékszó lenne. Még a szüleim sem érdemelték ki ezt tőlem. Nem mintha sokat tettek volna érte.

- Hé! Minden oké? - nézett rám aggodalmasan. Nem, akartam válaszolni. Kimondhatatlanul zavart, hogy nem is ismerjük egymást olyan rég óta, ő mégis csak úgy használta ezt a szót, mintha mindennap minden embernek ezt mondaná, aki mellett elhalad az utcán.

- Minden tökéletes - feleltem helyette.

- Nem akartam elsietni a dolgot, sajnálom - hajtotta le a fejét. - Nem akarlak beleráncigálni valamibe, amihez semmi kedved, úgyhogy kérlek légy őszinte!

Látva a szomorú arcát, kedvem lett volna végigcsókolni az arcát. Sajnáltam, hogy nem mondhatom neki azt a szót. Bár őszintén kedveltem őt, mégsem tűnt úgy, hogy eljött az idő. A megfelelő emberre és alkalomra vártam.

- Tudom. Ne aggódj. Minden rendben - nincs, kérlek ne higyj nekem, szólj rám, és kérd számon, hogy miért nem bírlak eléggé ahhoz, hogy kimondjam, kérlek..

Annyiban hagyta. Tényleg elhitte, hogy minden rendben van. Nem olyan rég óta voltunk együtt, de már éreztem, hogy nem fog örökké tartni, mint ahogy azt az elején Esme szépen eltervezte.

Már egy hét telt el az eset óta, és megleptem magam azzal, hogy reagáltam a lány üzeneteire.

Eleinte azzal bombázott, hogy szedjem a gyógyszereket, attól megint elmúlnak a rohamok. Nem értette, hogy ez az egész sokkal több mint holmi gyógyszerek és rohamok. Egészen addig a napig, már rég óta nem volt ilyenem. Igazából az első gimnáziumos évünk után volt az utolsó. Hasonlóan nyáron. Az iskolai táborba. Nagyon extra gáz volt. Minden rohadt gusztustalan osztálytársam, akiktől idén végre megszabadultam, körülállt és nézték, ahogy a könnyeim egybefolynak az izzadtsággal, ami ellepte az arcom. Akkor is Esme volt az egyetlen aki segített, senki nem hívta a tanárokat, bár utána a lány lelkére is kötöttem, hogy köpök arról, hogy dohányzott a táborban, ha ő köp arról az esetről. Akkor megfogadtam, hogy soha többé nem lesz ilyen. És minden nehézség dacára, büszke voltam magamra, amiért tartottam a kijelentésem. Egészen addig, el is felejtettem, hogy léteznek ehhez hasonló problémák, azt meg főleg, hogy én is ezekkel szenvedtem egykor.

Visszatérve az üzenetekhez, utána áttért a remélem jobban vagy üzikre, majd egy idő után mintha mi sem történt volna, próbált beszélgetést kezdeményezni. Egy tényt viszont nem voltam képes kiverni a fejemből. Mégpedig azt, hogy neki most már kőkeményen barátja van. Bármi baja esik, a másik fiút valószínűleg előbb hívna mint engem.

Egy hét után sikerült ismét egy tömör, minden rendben üzenettel válaszolni, amit ő kitörő lelkesedéssel fogadott.

Úgy tűnt, nem tett le a dologról, miszerint ő pedig összebarátkoztat engem és a pasiját. Kösz nem. Nem kell nekem barátnak az a rohadék, "Mr. Tökéletesen barna szemem van és mélyebb a hangom mint az a kibaszott óceán, és ezzel minden embert olyan könnyen leveszek a lábáról, ahogy csak lehetséges, főleg a csajomat, aki nem mellesleg a legjobb barátnőd". Szerintem egész találó kis becenév.

Pont nem vágytam rá, hogy még haverom is legyen az életem elrontója. Nem mintha képes lennék összebarátkozni azzal az állattal.

Nagy kár, hogy olyan könnyen befolyásolható vagyok, mint egy ma született bébifóka. Nyilván nem tudtam nemet mondani. Szóval igen, sikerült rábeszélnie, hogy ismét találkozzunk hármasban másnap.

Egyszer esküszöm megkérdezem tőle, hogy hogyan képes elérni mindent nálam. Bármit mond, én képes lennék teljesíteni és ez borzasztó. Minden vágyam elfelejteni őket. Kár, hogy lehetetlen.