Ott ült mellettem, és tökre más véleményen voltunk, de mégis értettem mire gondol. Egyszerűen csak azt akartam, hogy ez legyen Esmével is. Hogy tudjam mit vár tőlem, mit akar és, hogy mit gondol. Csak átérezni mindent ami folyik az agyában. Mert én értettem, hogy mire gondolt, csak egyáltalán nem éreztem, hogy igaza van. De legalább értettem, hogy miről magyaráz. Nem úgy mint a barátnőmet.

  - Mehetünk? - kérdeztem óvatosan. Megrázta a fejét. Bólogattam egy sort és elengedtem a kis mancsát. Az ölébe húzta a kezét és a lábát lóbálva nézte a parkot. Pár percig csendben ültünk, közben végig agyaltam.

  - Szakítanom kéne vele? - kérdeztem hangosan, igazából magamtól. Elhúzta a száját.

  Nem akartam az a köcsög lenni, aki elrontja a kapcsolatukat, amiből valami király is kisülhetne. Ráadásul ha Esme számára kiderült volna, hogy én ajánlottam Samuelnek, hogy szakítson, valószínűleg szóba sem akart volna állni velem.

  - Ez a te döntésed. De kérlek, soha ne törd össze a szívét! Nem bírnám ki, hogyha bántanád őt - válaszoltam végül. Bólintott egyet. - Már mehetünk - keltem fel, kinyújtóztatva magamat az elgémberedett ülésből. A pólóm felhúzódott, Samuel pillantása pedig egyből arra tévedt. Ha egyébként nem lett volna ennyire észrevehetetlen a pillantása, valószínűleg fejen csaptam volna. Mikor kiegyenesedtem, az arcát kezdtem el vizslatni. Nem látszott rajta semmi, csak ha nagyon megfigyelte az ember. Akkor látszottak a zavarának apró jelei. A füle teljesen kivörösödött, de a hajától alig látszott.

  - Na mizu, mit nézel? - kérdezte mosolyogva, pillanatok alatt elhesegettem magam elől ezt a zavarbajövős dolgot. Csak a szemem káprázatt. Nyilvánvalóan.

  - Hát nem téged - nyújtottam ki a nyelvem, mire most a szemei a nyelvemre irányultak. Az ádámcsutkája aprót mozgott, majd megint visszatért az általános Samuel formájához.

  - Na induljunk. Hazadoblak. Törpe - vigyorodott el. Most, a tökéletesen gyors reflex képességeimmel, sikerült a tarkójára csapnom, amire nagy nyögéssel válaszolt.

  - Mondtam, hogy ahhoz egy fokkal különlegesebbnek kell lenned! - szóltam rá komolyan.

  - Egy fokkal? Az simán menni fog, törpikém! - vigyorgott tovább és ő is felállt a padtól.

  - Állj le! - csaptam mellkason, ő pedig szintén elég komoly reflex-szel elkapta a kezem. - Na, basszus Sam, engedj el! - nyikorogtam halkan, ő pedig elképedve nézett rám.

  - Sam? - csóválta a fejét. - Samuel vagyok.

  - Én pedig Aroon, nem törpe - vágtam vissza, mire a fejét rázva és vigyorogva indult a kocsija felé.

  - Van választási lehetőséged is. Törpe velem jön a kocsiban, Aroon pedig egyedül hazasétálhat, talán sötétedés előtt hazaér - vont vállát, nekem háttal sétálva. A mellkasom előtt összefontam a karjaim.

  - Nem tudod hol lakom. Egyébként simán hazaérnék addig. Úgyhogy most itt elbúcsúzok tőled, Samuel. Oké? - kérdeztem, bár választ nem is vártam és elindultam a másik irányba.

  Lépteket hallottam magam mögött, csak sejteni tudtam, hogy ő az. Pillanatok leforgása alatt éreztem egy kezet a vállamon, majd ugyanabban a percben, ő maga felé húzott, én pedig felé fordultam. Az orrunkat csak pár centi választotta el, pont mint a filmekben. Már csak a romantikus zene hiányzott a háttérből. Igazából pont nem lett volna szükség rá. Elég gáz lett volna, tekintve, hogy neki barátnője volt, nekem pedig a barátnője tetszett. Haha, vicces kis sztori, igaz?

  - Mit csinálsz? - löktem meg kicsit a karját, mire visszahátrált.

  - Te fordultál meg! - szidott le. Igazából semmi oka nem volt rá, ő meg maga felé húzott közben, nem én tehettem róla.

  - Hagyjuk ezt, szerintem. Túl vagyunk rajta, ne akarj veszekedni! - szóltam rá, mielőtt belemerülünk.

  - Jó - lépett túl a dolgon, meglepően gyorsan. - Gyere velem!

  - Már miért mennék, miután meg akartál csókolni? - kezdtem újra, miután ÉN mondtam, hogy hagyjuk ezt.

  - Gyerekes vagy. És mert Esme azt mondta, hogy vigyelek haza, mielőtt megint olyan rohamod lesz az utca közepén. Pontosan idéztem. Utána én kijavítottam, hogy az pánikroham - bólintott. Egyszerre zavart egy kicsit, hogy olyan bunkó, hogy Esmének kell emlékeztetni ezekre a dolgokra, aztán eszembe jutott, hogy már miért kellene tudnia ilyeneket magától, de közben az agyam belül vigyorgott, amiért még egy normális beszélgetés hiányában is simán kiismerte, hogy milyen volt nálam egy pánikroham.

  - Oké - válaszoltam neki tömören. Elindult megint a másik irányba, ezúttal én is követtem. Csendesen érkeztünk a kocsihoz. Nem volt igazán márkás, semmi extra, tipikusan olyan kocsi, amivel az ember megtanul vezetni, majd mikor idősebb lesz és megteheti, eladja és vesz egy újat.

  Beszálltam az anyósülésre, ő pedig bepattant mellém. Beindította a járművet és azzal együtt, elindult a rádió is. Valami random adóról szólt a borzasztó zene. Megadtam az otthonom címét, majd a véleményemnek hangot is adtam.

  - Ez szörnyű - szólaltam meg, mikor még egy fél perc sem telt el a számból.

  - Szabad országban élsz, kapcsold el - bólintott egyet a sréhen közöttünk lévő gombok felé. Megnyomtam a felfelé nyilasat, mire rögtön átváltott egy, elég sok fokkal normálisabb zenére. Egy egészen basic One Direction szám szólt. Igazából egészen szerettem a bandát és egyenesen imádtam a zenéjüket.

  A fejemet az ablaküvegnek döntve vártam, hogy hazaérjünk. A szemem sarkából láttam, ahogy az ujjait a kormányon doboltatja a zene ritmusára. Halkan elkezdtem dúdolni, mire ő rám nézett. Pillanatok teltek bele és már vissza is fordult az úthoz mosolyogva. Jézusom, az a vigyor. Egyszerre töröltem volna le és néztem volna egy napon keresztül végig, pisi és evés szünetek nélkül.

  Egy idő után, ismerős környékhez értünk. Szóltam neki, hol lehet lehúzódni, hogy kiszállhassak. Megállt. Most szagoltam bele igazán először az autóban uralkodó illatba. Hihetetlen vanília illat terjengett bent, keveredve a mellettem ülő fiú illatával. Kicsit olyan zöldalma szerű volt, olyan megmagyarázhatatlan.

  - Na akkor, szia - köszöntem el és kiugrottam volna a kocsiból, ha nem állít meg. Megragadta a karom és visszahúzott. - Mit akarsz?

  - Nem lettünk ettől jóba, nem tudom világos e - húzta fel a szemöldökét. Már tényleg nem bírtam, és kiböktem az eddig az agyamat tompító kérdést.

  - Te bipoláris vagy, vagy menstruálsz, esetleg csak a természetedbe van építve, hogyha nem vagy faszfej, akkor egy ilyen piros villogás jön fel a szemed előtt, hogy jaj, már egy ideje tök okésan viselkedtem az emberekkel, gyerünk, legyünk egy kicsit bunkók?! Bocs, de tényleg halvány lilám sincs, hogy melyik lehet - hadartam el. Mikor felfogta, hogy miről beszéltem, elkezdett nevetni.

  - Jaj, milyen nehéz téged utálni, bakker! - mosolygott, közben a tekintetem keresve, én pedig minden erőmet belefektetve akartam elhárítani a szemkontakust.

  - Mehetek? - kérdeztem halkan, mire elkomolyodott.

  - Sajnálom, hogyha egy kész seggfejnek tartasz. De bejön neked az, aki nekem is tetszik és nem akarom ezt elcseszni vele - hát akkor eldöntötte. Zavart, hogy nem akart szakítani Esmével, hiszen a lány nála ezerszer jobbat érdemel, egyedül annak örültem, hogy így a lány nem lesz szomorú. Kivéve, ha kiderül, hogy Samuel majdnem megcsókolt és nem is szerelmes belé. De nem. Nem is akartam ezen agyalni, sosem voltam olyan, aki más érzéseit kibeszélni egy harmadik személynek.

  - Akkor talán ne cseszd el. Sok sikert! - húztam egy totálisan mű, félmosolyra a számat. Kiszálltam és becsaptam magam mögött az ajtót. Nem olyan erősen, csak éppen, hogy becsukódjon és hallja, hogy nem vagyok teljesen megelégedve a döntésével.

  Mikor elhajtott, még egyszer visszanéztem, amit ha lehetne, visszaforgatnám az időt és nem tennék meg. A fiú patakként csordogáló könnyekkel az arcán, markolta a kormányt. Egy erőteljes bazdmeg volt leolvasható a szájáról, majd elhajtott. Az volt a leg szívbemarkolóbb dolog, amit addig láttam. Borzasztó volt sírni látni őt, de talán még rosszabb volt nem tudni a könnyek okát.