Semmi nem maradt meg a roham közbenről. Egyedül valami finom, öblítő illat. Nem Esméé, bár ezzel addigra már nem is akartam foglalkozni.

  Nem hagyhattam, hogy mégegyszer előjöjjön egy rohamom. Egyedül ezt szerintem nem is lettem volna képes kezelni. Bár egyedül nem is szokott előjönni. Főleg stresszes helyzetekben, ha valamit túlgondolok, elkezd elszorulni a levegő a tüdőmben és zihálni kezdek. Fura egy ember vagyok, tudom.

  Nem voltam megsértődve rájuk igazából. Talán egy picit utáltam Samuelt, amiért őt jobban szereti, jobban törődik vele, egyszerűen csak több figyelmet szentel neki, engem addig pedig leszart. Ez alapvetően még lehetne ilyen legjobb barátos féltékenység is, de nem az. Ennyit erről. Én tudom, hogy szerelmes vagyok belé és akármilyen nehéz is ebbe belenyugodni én képes voltam és leszek is rá. Addig trappoltam dühösen, amíg egy idős néni el nem kezdett rám iszonyat furán nézni. Nem tudtam, hogy a kinézetem a probléma, vagy hogy úgy közlekedek az utcán, mint aki készül kirobbantani a harmadik világháborút.

  Valószínűnek tűnt, hogy talán a másodikkal volt problémája így lassítottam a lépteimen.

  Zavart, hogy egy Samuel felé tökéletes embert talált magának. Mást talán könnyebb lenne utálni. Egy csúnyát. Aki olyan tipikusan unszimpatikus módon okoskodik nulla huszonnégyben. Vagy talán az ellentétét. Egy ilyen televarrt motoros fazont. Aki rondán beszél. Rendben, mindenki beszél rondán, de ő tényleg olyan kamionos szinten nyomná. Vagy esetleg olyan harsány lenne, hogy kiszakad a fülem. Nem.

  Mert az én szerencsétlen barátnőm képes volt egy ilyen példányt találni. Akit még utálni is nehéz. Főleg, mert nehéz hibát találni benne. Esküszöm, rajta keresni kell. Be kellene egy olyan tantárgyat vezetni az iskolákba, hogy a tökéletes emberekbe keressük a hibát. Mert ugye senki sem tökéletes. De basszus, ő az.

  És kit áltatok, Esme is az. Megtalálta a magához illő partnert. Biztos kedves meg aranyos vele, csak engem nem bír. Ez tök oké. Nem engem kell szeretnie.

  Amint hazaértem, levágtam magam a kanapéra és egy párnába nyomtam a fejem. Hátha akkor fájdalom nélkül fulladok meg. Nem sikerült! Remélem kellemesen megleptelek most ezzel.

  - Esme keresett, hogy megvagy e - hallottam anya hangját.

  - Jesszus! A szart is kiijesztetted belőlem! - néztem fel rá a párna meghitt melegéből. Kedvesen megforgatta a szemét és leült a lábamhoz.

  - Mi történt? - érdeklődött.

  - Felkeltem, ettem reggelit.. Hmm.. Fogat mostam. Várjunk nem! Tudtam, hogy valamit elfelejtek - néztem bocsánatkérően rá.

  - Tudod, hogy nem erre gondolok. A kislány csak akkor hív, ha gond van - szorította meg a kezem.

  - Semmi extra. Kitalálta, hogy neki most barátja van - vontam vállat. - Minden rendben.

  - Látom. Azért kaptál pánikrohamot? - aggódva fordult felém. Utálom, ha bárkivel magamról kell beszélgetni. Ez sosem fog változni.

  - Muszáj ebbe belemenni? Szerintem nem. Nem amiatt. Teljesen rendben van, hogy együtt van valakivel - bíztattam magamat is.

  - Tudom, hogy tetszik neked - lesajnálóan pislogott rám. Eh, annyira fel tud ő is idegesíteni, pedig annyira imádom.

  - Állj le, kérlek! Az ő élete. Nem fogok beleszólni egy percig sem - ráztam meg a fejem lemondóan és a szobám felé vettem az irányt.

  - Várj édes! - kiáltott utánam. - Egyél még valamit kérlek, alig fogyott a pitéből, el fogsz ájulni - mosolygott rám. A hűtőhöz lépve kivettem belőle egy adagot a reggeliből és felvittem magammal.

  A telefonomat és a tányért az ágyamra tolva leültem a padlóra. Egy villával bökdöstem az ételt. Sötét szemek. Az a gusztustalan, kárörvendő csillogás benne, amin egyáltalán nem tudtam kiismerni magam. Halkan sóhajtottam. Kezek. Erős kéz, ami az enyém köré fonja ujjait és ahogy megfeszül, láttatni engedi az ereket a karján. Basszameg. Esme vékony csuklója. Mások szerint csúnya lehetne, olyan ijesztően vékony, számomra mégis olyan, mint egy álomban. Mély hang. Soha többet nem fogok tudni úgy mély hangot meghallani, hogy ne arra a parasztra gondoljak.

  Telefon pittyenését hallom. Talán ő az.

  Már miért lehetne ő, nem is tudja a számom, és egyáltalán miért gondoltam, hogy ő lenne?!

  Esme gyönyörű neve villan fel a képernyőn a messenger ikon mellett. Feloldom a telefont és megnyitom az üzenetet. A hogylétemről érdeklődik. Őszintén? A pokol legmélyén éreztem magam és fogalmam sem volt miért. Mert a szerelmemnek más tetszett? Miért kellett neki mindenképp valaki mást megszeretnie? Nem kellett volna új embert megismernie, ahhoz, hogy találkozzon az igaz szerelmével.

  A válaszom mégis egy tömör "minden ok" volt.

  Halálnak sem volt kedve egyáltalán levegőt venni. Üresség. Így tudtam volna jellemezni leginkább az érzést.

  De még egy lány (ha az életem értelme is) sem érdemli meg, hogy érte depresszióba vonuljak, így gyorsan letettem erről a "magunkba fordulunk, mert nem szeretnek viszont" életmódról és visszavonultam a nappaliba anya mellé.

  Amint leültem mellé, ő a karjaiba húzott engem és megpuszilta a fejem tetejét.

  - Bízhatsz bennem kincsem! Tényleg. Nem akarom erőltetni, amit akarsz elmondasz, én tényleg nem erőltetem. Ismersz - tudtam, hogy ez az utolsó esély, hogy beszámoljak arról, ami valójában történt a kávézóban, mert többet nem fogja kérdezni én pedig nem fogom előhozni. Mégsem hozott rá a lélek.

  - Tudom. Szeretem Esmét. Nem rontanám el a boldogságát holmi hülyeséggel, már nem is tetszik annyira, mint az elején. És téged is szeretlek - teljességgel felesleges volt neki hazudni. Ő tényleg átlát rajtam, mintha üvegből lennék, de azért így mégis kicsit megvédtem az önbecsülésemet és nem omlottam össze teljesen anya karjaiban. Pedig simán képes lettem volna rá. Annyi kétely volt bennem akkor éppen. Azt sem tudtam volna, hol kezdjem. De így könnyebb volt. Magamban tartani, így senki más nem tud róla, nincs esély rá, hogy többen is megtudják, amit csak én tudok, azt csakis én tudom és ez néha jó.

  Anya tipikus tudálékos arcot vágott. Azért jó, hogy sosem fog kevésbé kiismerni. Én azonban már nem szándékoztam ezen a témán csüngeni, így a kezembe kaptam a kontrollert és benyomtam az xbox bekapcsolóját.

  A kanapén ülve játszottam, közben anya a vállamra hajtotta a fejét, épp ahogyan Esme Samuelére, de az övé valahogy mégis megnyugtatólag hatott. Sosem voltam még senkinek olyan hálás, mint ahogy neki vagyok, mert tényleg ő nevelt fel, úgy ahogy, de normális emberré.

  De bár ez a normális ember tudná, hogy miért ötlött az eszébe megállás nélkül az a két rohadtul barna szem és az a rendezett, de közben picit kócos barnás haj. Francba, hogy utálhatom, ha folyton ő jár az eszemben, gondoltam. Nagyot tévedtem, de csak most, csak neked, semmi spoiler.