- Ne nézz már így! - szóltam és az előtte kezembe vett fűcsomót a fejéhez hajítottam. Ennél durvább reakcióra számítottam. Talán kiabálásra, de ő csak megragadta a csuklóm, amikor el meg akartam ismételni a mozdulatot a másik kezemmel is. A fű a markomból az asztalra szóródott. - Pazarolom miattad a füvet, te agyalágyult! - biggyesztettem le az ajkam.

  - Jaj, borzasztó lenne, ha kárba veszne, kérlek szórd a hajamba édesem - nevetett. Jézusom. Még a nevetése is mély volt. Hogy lehetséges, hogy ilyen korban ilyen mély hangja legyen valakinek?! Tényleg, mennyi idős is?

  - Hány éves vagy? - néztem rá kérdőn, mire ő ismét fura pillantásokat vetett rám. A kezét még mindig a csuklómon nyugtatta.

  - Ez a kérdés most honnan jött, ha?

  - Nem tudom. Kíváncsi vagyok?

  - Esme nem mondta? - kérdezte kételkedve.

  - Basszus, ha mondta volna, szerinted kérdezném? - csattantam fel, erre ő elengedte a kezem, ami egyből az asztalt vette célba és belecsapódott. Apró nyögéssel húztam a számhoz a kezem és nyöszörögve fájlaltam.

  - Hát, találkoztam már hasonlóan szenilis emberekkel. Honnan tudjam, hogy te nem egy vagy közülük? - vigyorgott tovább, nem is zavartatva magát azzal, hogy ott szenvedtem előtte.

  - Nem vagyok egy közülük, nem kell aggódnod, ha egyszer elmondod, nem fogom elfelejteni. Csak érdekel. Ha már úgyis ilyen jó haverom leszel - morogtam, a szemeim a földre szegezve.

  - Húsz. Amúgy megvagy? - lágyult el a tekintete, látva, hogy hangosan szenvedve masszíroztam a kezem.

  - Nem. Már meghaltam igazából. Nem is tudtam, hogy te ilyen médium féle vagy - húztam össze a szemeim. Ő csak hangosan kacagott. A fogai is tökéletesek voltak. Már nem is lepett meg.

- Borzasztó egy kölyök vagy - rázta a fejét és óvatosan a csuklómra tette a kezeit, hátha majd a jelenléte segít. Hát kurvára nem segített, de hát egy próbát megért.

  - Hé, az, hogy te egy ilyen öreg tata vagy, nem jogosít fel, hogy lenézd a nálad fiatalabb személyt - böktem meg a karját.

  - Ne böködj már folyamatosan, valami fétised van? - mosolygott tovább.

  - Meglehet, még nem jártam igazán utána - húztam el a szám. - Egyébként ha érdekelne, én tizennyolc vagyok. Ahogy Esme is - jelentettem be a lényegtelen infót.

  - Tudom. Azért is csodálkoztam, hogy Esme neked nem említette, hogy én mennyi vagyok - vont vállat. Hirtelen feszültség költözött belém és elrántottam a kezem tőle. Megint látszik, hogy kit is kedvel jobban a lány. Követte a kezem útját az asztal alá és rám meredt. - Tudom, hogy kérdeztem már, de most komolyan zavar, hogy együtt vagyunk? Mármint Törpilla meg én. Nem te meg én.. Érted!

  - Értem. És igen, azért zavar. Azóta szerelmes vagyok belé, amióta az eszemet tudom - mormogtam. Lesajnáló pillantást kaptam vissza ajándékba, amit köszöntem szépen nem kértem. - Állj le! Azért túlélem. Ne nézz így! - mondtam dühösen, mire válaszul csak elmosolyodott.

  Egy ideig csak ült ott mosolyogva, amíg nem fogta magát és lefeküdt a padra.

  - Sajnálom - hagyta el a szó a száját. Valamiért úgy éreztem, nem sokszor mondja ezt, szokatlanul hangzott a szájából - Én meg sem érdemlem. Tényleg túl tökéletes - sóhajtott, a kezeit a nyaka mögé támasztva. Halvány mosollyal néztem.

  Talán éppen azért érdemli meg Esmét, mert azt hiszi, hogy nem érdemli meg. Annyira tényleg nem borzasztó a fiú társasága, bár lehetne kevésbé idegesítő is. Biztos, csak nem akar egoistának tűnni. Pedig Mr. Tökélynek tűnik így is, úgyhogy igazából lenne mire léteznie annak a nagy egójának.

  - Az. Sosem volt elég jó neki senki, de talán nem is lesz - motyogtam, mire csak felnézett rám.

  - Te megérdemelnéd - mondta halkan, de ahhoz elég hangosan, hogy halljam a váratlan szavakat.

  - Mi?! Nem! Egy ilyen magamfajta kínai, meg egy ilyen tökéletes lány? Pont a két ellentét? - ráncoltam a homlokom. Nem értettem miről beszél, hiszen pár napja le ferdeszeműzött, megjegyzem eléggé rasszista módon, most meg itt majd az egyenlőségről papol nekem? Még mit nem!

  - Az ellentétek vonzzák egymást - vont vállat. Na persze. Válasz helyett csak forgattam a szemem. Nem fogja a szívembe lopni magát a hülyeségeivel, bókolgathat másnak, én nem akarok a haverja lenni. - Na, ne legyél már ilyen morcos! - ért a kezemhez, amire felkaptam a fejem és rá meredtem. Észre se vettem, hogy dühösen bámulom a füvet magam előtt. A hideg keze szinte megfagyasztotta a sajátomat, de mégsem rántottam el, ahogy ő sem.

  - Nem akarok a barátod lenni - jelentettem ki a kéretlen mondatot. Egy ideig csak bámult rám a nagy, kerek barna szemeivel, majd elkezdett nevetni.

  - Akár meglep, akár nem, én sem akarok a tiéd lenni - húzta el a kezét és a nyaka mögé tolta fel, párnának.

  - Nem lep meg - a szemeim csak úgy szikrázhattak mert mosolyt villantott rám. Hogy ennek semmi logikája? Ó igen, tényleg semmi, de hát eddig láttál bármennyi logikát ebben a történetben?

 
  - Esme parancsára vagyok itt - váltott át ismét hivatalosba. A drága barátosnémtől tudom, hogy hogy viselkedik egy nő amikor megjön a havija, és Samuel éppen olyan volt. Felváltva volt tök normális, sőt egészen barátságos, és egy bunkó fasz.

  - Én pedig igazából csak azért jöttem, hogy őt lássam - húztam el a szám, csak hogy biztos legyek benne, tudja, én sem leányálomként élem meg a kis találkánkat.

  - Vágom. Már előtte is feltűnt - forgatta meg ő is a szemét.

  Pár percig teljes csendben ültünk, majd egy idő után elegem lett.

  - Nem akarunk menni? Nekem ennyi bőven elég volt - nyavalyogtam.

  - Nem tudsz tíz percre sem csöndben maradni? Nehezedre esik, mi? - pattant fel idegesen, még az ijedt tekintetemet látva sem lágyult meg. - Gyere! - indult el a park területéről.

  Igazából követtem volna. Főleg, mert nem igazán szeretem ha kiabálnak velem, de nem voltam olyan helyzetben, hogy ne tudjak ellenállni a "parancsának". Úgyhogy, mint egy jó munkát végzett, megmakacsolt kutya, ülve maradtam a padon. Már vagy tíz méterre volt, amikor rájött, hogy nem megyek utána. Lesajnálóan nézett vissza rám.

  - Ne legyél már olyan, mint egy irritáló kislány! - szólt rám. De már a gúnynév sem hatott rám úgy, ahogy a célja lett volna, hogy hasson. - Basszameg kis gnóm! - mondta idegesen. Elégedetten konstatáltam, hogy ellentétben vele, én elértem a célom és ideges volt.

  - Nem vagyok gnóm, a törpét még néhány embertől elfogadnám, de te amúgy sem vagy köztük, úgyhogy igazából mindegy - vigyorogtam.

  Láttam az arcán, hogy legszívesebben felpofozna.

  Egyszerűen azon agyaltam, hogy megölni lenne egyszerűbb, vagy addig csókolni, amíg le nem fagy róla az a baszott kis vigyor. Na azzal biztos meglepném, gondolkoztam, de elég gyorsan letettem az ötletről, a végén még fel is jelentett volna.

  - Szedd már a csülkeid!! - kiáltottam rá, oldalra döntve a fejem, olyan várakozó módon. Úgy éreztem magam, mint egy apuka, akinek a gyereke nem akar kiszakadni az óvoda melegéből. - Ha arra vársz, nem fogok visszamenni - jelentettem ki. Úgy tűnt, hogy arra várt, mert az arca kis meglepettségről árulkodott, de nem adta fel. - Istenem, hogy szerethet ennyire Esme - sóhajtottam fel, mire az arca pár árnyalattal vörösebb formát vett fel.

  - Én édes vagyok, egyesekkel ellentétben - bólogatott, mintha annyira igaza lenne.

  - Jaj már! Hagyjuk ezt! Máskor, ha fizetnek nekem, akkor sem jövök el veled találkozni - na igen, ezt a mondatot kicsit elhamarkodtam, de mindegy már.

  - Megbeszéltük. Akkor most szakíts vele! - mosolygott még akkor is elégedetten. Elegem volt belőle, de nem volt értelme titkolózni.

  - Hidd el, eszembe jutott már párszor! - kiabáltam vele. - De sosem vettem magam rá, szóval fogd be a szád és gyere ide, hogy hazafuvarozzam azt a rohadt nagy pofád! - az őszinteségi rohamam úgy tűnt befogatta a száját. Úgy tűnt.

  - Mekkora egy seggfej vagy! - ordított ő is. Nem akartam konfliktust, a park bármelyik nyugodt élvezőjével, így közelebb mentem a padhoz. - Szóval te tipikusan olyan vagy, aki az első adódó gondnál visszavonulót fúj?! Ez egyszerűen gusztustalan! - artikulált a kezeivel. Édesnek is nézhetett volna ki, ha nem ordította volna le a fejem a hülyeségeivel.

  - Nem. Én tipikusan olyan vagyok, hogyha azt érzem, hogy nem működik a dolog, nem érzem azt amit kellene, akkor inkább előbb lépek ki a kapcsolatból, mint utóbb, amikor már elcsesztem egy évet valakivel, akivel halál biztosan nem töltöm el majd az életem! - javítottam ki. Csak az igazat mondtam.

  - Ez így eléggé ugyanaz! Lehet, hogy pár hét múlva éreznéd - halkult le kicsit, én pedig mellé értem és fölé magasodtam.

  - Nem akarom érezni. Ez nem erről szól. A szerelem nem arról szól, hogy hazudj annak akit bírsz, mert el akarod hitetni vele és igazából magaddal is, hogy szereted őt. Nem tudom voltál e már szerelmes, de szinte biztos vagyok benne, hogy nem, hogyha így gondolkodsz a dolgokról - halkultam le én is teljesen és leültem mellé. Kicsit bűnbánóan, de még mindig magabiztosan nézett rám.

  - Tönkreteszed ezzel, igazából, nem tudom feltűnt e - jelentette ki. - Sajnálom, hogy nem érzed amit kéne, de gondolj bele. Ha mindenki így vélekedne, akár egy veszekedés után nem érezné azt, amit kellene, akkor senki sem lenne kapcsolatban. Senki sem tökéletes. Nyilván vannak és lesznek is veszekedések - motyogta a végén. Elszomorítottam, pedig tényleg nem volt célom. A szorosan a padba markoló apró kezére tettem a sajátomat. A hirtelen érintkezéstől kicsit megremegett, de utána úgy tett, mintha semmi sem történt volna.

  - Bírom őt. Csak hát..

  - Az nem elég. Annál jobbat érdemel - szólt komolyan. Na, legalább már értette mire gondoltam, amikor azt mondtam neki, hogy nem érdemlem meg.