Taehyung POV

Dél körül járhatott, mikor hívtak.
Mindig le volt halkítva a telefonom, de aznap pont elfelejtettem lenémítani.
-Anya? - vettem fel a csörgő mobilom.
-Taehyung-ah! Kérlek gyere gyorsan a kórházba! Jeong Gyu-t elütötték! - kérlelt remegő hangon anya.
-Melyikbe?
-Szent Mária.
-Indulok! - bólinottam, majd gyorsan és idegesen vázoltam fel a helyzetet a menedzsernek, meg a többieknek. Ők persze azonnal elengedtek, sőt, még velem is akartak jönni, de én elutasítottam kedves felajánlásuk.
A sofőrünk vitt el engem a kórházig, ahol szinte már rohantam. Csak reméltem, hogy az öcsémnek nem esett semmi baja.
Beletelt egy órába, mire megérkeztem úticélomhoz, de Szöul másik felébe kellett mennem.
A liftet éppen, hogy csak elértem. Szerencsémre pont akkor ment egy lány is, aki tartotta nekem az ajtót.
Az alacsony lány alaposan végigmért, de nem foglalkoztam vele különösebben. Lehet ismerős voltam neki még napszemüvegben és baseball sapkában is. Ugyanarra az emeletre tartott, mint én, ám ennek akkor még nem tulajdonítottam nagy jelentőséget.
A második emeleten felszállt egy csomó nővér és orvos, engem meg az ajtóhoz passzíroztak. Még a lift másik oldaláról is éreztem azt az undorító izzadság szagot.
Végre megérkeztünk a másodikra és én egyből kiszabadultam abból a bűzölgő cellából. Hátranéztem, hogy hogyan jutott ki a lány és elmosolyodtam. Négykézláb kellett kimásznia a sok ember közül. Ám a mosoly hamar lehervadt az arcomról, mikor eszembe jutott miért is vagyok itt.
Bementem gyorsan a tizenötös számú szobába és egyből megpillantottam az immár ébren lévő Jeong Gyu-t.
-Te ilyet soha többé ne csinálj! - sóhajtottam és adtam neki egy szoros ölelést, mire felszisszent. - Oh, bocs!
-Semmi baj - legyintett, de arcán nem ez látszott.
Még váltottam pár szót anyáékkal, akik szintén nagyon aggódtak, mikor is benyitott az előbbi lány.
Ez volt az első alkalom, mikor találkoztam vele.

A második akkor történt, mikor az új ruháink méretét jött lemérni valaki a Push Button-től.
Tudtunk róla, hogy jön valaki, de soha nem gondoltam volna, az a lány lesz az, aki elütötte Jeong Gyu-t. Én nem haragudtam rá emiatt, hiszen öcsém elmondta mi történt és tényleg nem a lány, vagyis Jana hibája volt.
Viszont olyan ismerősnek tűnt számomra... A kinézete nem annyira, de a neve valamiért teljesen. Ezen gondolkodtam folyton, ha ránéztem.
Miután sikeresen megijesztettem a hülye pofavágásommal és jót szórakoztam rajta, ő is elvégezte a munkáját. Hamarosan el is ment, de itt hagyta a piros noteszét. Suga hyung persze egyből kapott az ötleten és beleolvasott a füzetecskébe. Talán akkor vágta a legviccesebb arcot életében. Nem tudom mire gondolt, de arra tuti nem számított, hogy angolul lesz benne minden. Végülis Janka magyar volt, fogalmam sincs mit gondolt Yoongi, mikor elolvasta a nem koreai szöveget. Aztán arra jutott, hogy az egy dalszöveg, így Namjoon hyung lefordította nekünk. Mit ne mondjak, nagyon tetszett az a pár szöveg, ami benne volt.
Később Suga hyung fel is ajánlotta, hogy dolgozzon nála, vagy legalábbis segítsen a dalszöveg írásban.

Ahogy néztem, amint elvörösödve veszi el a noteszt, rájöttem, milyen aranyos. Nem gondoltam semmi többre, csak megjegyeztem magamban milyen aranyos a pirulásával, nagy mosolyával, meg alacsony termetével. Azon meg hatalmasakat nevettünk, mikor tizet tüsszentett egymás után, mint egy kiscica. Aznap tudtam meg honnan olyan ismerős. Tőle kaptam azt a gyönyörű rajzot, ami még most is kint van a dormban.
Viszont nem búcsúztunk el ott örökre, mert este, mikor bent voltam Jeong Gyu-nál, muszáj volt felhívnom. Testvérem valamiért rohamot kapott és csak az ő nevét hajtogatta.
Mire odaért, Jeong Gyu már nyugodtan aludt.
Nem sokkal Jana távozása után éheztem meg. A kórházi büfé már nem volt nyitva, így maradt a kis bolt, ami ott volt, igen közel.
Már messziről megpillantottam a földön feküdni egy vékony alakot, de azt gondoltam, biztos csak egy újabb részeges ember. De mikor odaértem mellé, megláttam, mekkora nagyot tévedtem.
Jana hevert ott eszméletlenül, én meg pánikba estem az alatta elterülő vértócsa miatt. Azonnal felemeltem és mozdulatlan testét bevittem a kórházba. Összefutottam a barátnőjével is, Fruzsival, aki sokkal jobban le volt sokkolódva, mint én. Előreküldtem, hogy szóljon be az orvosoknak.
Azon az estén végig a körmömet rágtam a műtő előtt. Be kellett varrni Jana sebeit és megnézni, nem okozott a támadás nagyobb károkat a hátában. Egész éjszaka bent maradtam vele, meg Jeong Gyu-val. Szobájuk pont egymás mellett volt.

Reggel sikítva ébredt, mikor elmúlt az altató hatása. Megpróbáltam lenyugtatni és ez nehezen, de végül sikerült.
Ki akartam belőle szedni, kik lehettek a támadói, de nem mondott semmi konkrétat. Azóta sem tudom miért...

-Csóró vagy kisfiam - rázta meg hitetlenül anya a fejét, mikor tőle kunyeráltam pénzt Jana ebédjére - De csak mert Janának vesztek enni - nyújt át pár won-t, mire kap tőlem egy nagy ölelést.
Japchae-t megyünk venni, de Jimin olyan ügyes volt, hogy nem takarta el rendesen az arcát, így felismerték. Erre, kikapva a kezemből a meleg, becsomagolt ételt, kirohant a sikítozó tinik köréből. Mi meg röhögve menekültünk őt követve.
Mikor visszaértünk, egy órával később megjelent Choi Hae-Won, a rendőrkapitány.

-Megtaláltuk a három lányt, akikről részletes leírást adtál. Pár saroknyira találtuk őket a helyszíntől. Halottan.
Amint elhagyják a szavak, a rendőrkapitány száját, egy csapásra elhallgat mindenki. Ugyanis Jana végig azt állította, nem látta a támadóit.
Lassan felálltam és odasétáltam az ágyához. Nem voltam mérges, sokkal inkább csalódott, amiért nem árult el egy ilyen fontos dolgot. Nem bízott bennem.
Megegyeztünk, hogy soha nem hazudik nekem. Ebbe persze az is beletartozott, hogy én is őszinte leszek.

Pár nap múlva az ígéretemet betartva, elvittem Janát egy próbánkra. Szegény tolószékbe került és lerítt róla, hogy nem nagyon kedveli.
Próbáltam a táncolás alatt a legtöbbet kihozni magamból, de ez az álmatlan éjszakák Jeong Gyu, meg az egyéb bajaim miatt, nem nagyon segítettek jól teljesíteni.

Már akkor tudtam, hogy Jimin számára nem átlagos Jana, mikor megkérdezte nem marad e megnézni a táncát. A lány beleegyezett, mi pedig otthagyva őket, elmentünk megnézni a traniee-k gyakorlását.

Ekkor volt az első ájulásom.
Már akkor nem voltam túl jól, mikor lesétáltam a lépcsőn, de ezt csak fokozta az egyhelyben állás.
Szédültem, hasogatott a fejem és hányingerem is volt. Talán az volt az a pillanat, mikor realizálódott bennem az állapotom.

Rákos vagyok.

Nem bírtam tovább és összeestem Jin hyung mellett.
Legközelebb egy kórházi, tiszta, fehér szobában ébredtem. Egy idősebb nő állt mellettem, orvosi köpennyel a vállán.
-Taehyung, igaz? - kérdezte, mikor meglátta, hogy felébredtem.
-Igen.
-Ugye tudod milyen súlyos az állapotod? - néz rám komoly szemekkel.
-Tudom...
-El kéne végeznünk rajtad még egy CT-t. A szüleidet már hívtuk.
-Rendben. És köszönöm.
-Nincs mit - sóhajt, majd kimegy. Nem sokkal később a barátaim rontanak be a szobámba.
Jana teljesen kiakadt és nagyon zavart, amiért nem tudtam miért. Elrohant, illetve elgurult tolószékével, utánna pedig egy hétig hírét sem hallottam. Próbáltam hívni, de egyszer sem vette fel.

-Meg fogok halni, igaz? - kérdeztem magam elé meredve.
-Igen. Ha nem kezeljük - bólintott az orvosom, akit nagyon szerettem, szókimondósága miatt.
-Nem fogjuk kezelni.
-Tae! Kérlek! Nem olyan fontos a karriered! Csak kérlek, maradj velünk! - könyörgött a kezeimet szorosan fogva anyám.
-Nekem fontos. Az életemet adnám a hangomért. Ha pedig kezelik, elvesztem a hangom. Néma leszek. Egy néma énekes madár.

Egy hét múlva megyek el Janához. Reggel küldtem neki egy hangüzenetet, amiben egyik dalát énekeltem el, általam és Namjoon hyung által feldolgozva.
A pótkulccsukkal bejutottam a házba, ahova vittem magammal a fekete pulcsim is, amit ki akartam vágni.
Éppen akkor érkezett meg, mikor a konyhában csövezve, egy ollóval a kezemben, vártam rá. Utólag visszagondolva az egy elég vicces helyzet volt.
Végül sikerült kiszednem belőle, miért rohant el olyan gyorsan a kórházból.
Ahogy ott ült előttem, könnyes szemekkel, rájöttem nem csak aranyos, hanem szép is. Talán elkezdtem kedvelni.

Két héttel később találkoztunk újra, mikor a ruhákat hozta el nekünk.
Vicces volt, ahogy szenvedve rakta le a földre a nem is olyan nehéz dobozokat, meg zacskókat.
Még kiment a mosdóba, mielőtt szétosztotta volna a ruhákat. Ekkor vesztem össze Jimin-nel először igazán. Már nem is emlékszem mi volt az, de biztos valami hülyeség. Azóta már százszor megbántam, hogy azt a pár percet nem arra használtam, hogy kiélvezzem a velük töltött maradék időm.

Másnap együtt mentünk Janáért, hogy a hirtelen adódott szabadnapunkon, a vidámparkot élvezhessük. Megmondom őszintén, az első találkozásunkkor nagyon féltem Csengétől. Bár ez a véleményem teljesen megváltozott, mikor megtudtam, ő is videojáték őrült.
Benyitottunk Jana szobájába, de ő még nagyban aludt. Hirtelen ráugrottam a hátára és nagyot nevettem morcos ábrázatán. De bármennyire is mérges volt, haragja hamar elszállt.

A vidáparkban sikerült rábírnom mindenkit, hogy üljenek fel velem a hullámvasútra, de mint később kiderült, ez nem volt a legjobb ötletem. Szegény Jin hyung és Jana is eléggé meg volt ijedve. Jungkookie és Fruzsi meg eltűntek valamerre. Ez már akkor is gyanús volt.
Mikor Jana elment a kajáldától és vattacukrát Jimin-re bízta, tudtam, hogy az ott nem lesz jó helyen. Utána mentem és mikor megpillantottam őt a tömegben, egyből felismertem kiket figyel annyira. Kookie és Fruzsi csókolózott. Jana meg mint egy bolond, kezdett el ugrálni. Igazán meglepődtem hirtelen ölelése miatt, de végül mosolyogva viszonoztam.

Következő nap mindannyian nagyon megrémültünk a kezdetleges botrány miatt.
Még a vidáparkban Jana felpofozta véletlen Jimin-t, mikor megijesztette viccből és ezt valaki nagyon félreértette. Egyből mentünk Jankáékhoz, hogy kitaláljunk valamit. Csengének köszönhetően hamar elő is álltunk egy megoldással.
Aznap még megvalósítottuk és úgy tűnt, sikerült lerendezni ezt az ügyet is.

Csakhogy az egyik probléma után jött a másik is egyből. Jana anyukája jött el érte. Mivel elég rossz érzés fogott el, nem sokkal a távozása után, elindultunk utána, Fruzsi ötletére.
Nagyon boldog voltam, mikor sikerült meggyőzni az anyukáját, hagy maradhasson.

Nem sokkal később, Jana megint ruhákat hozott a Big Hit-nek. Láttam, amint Jimin elvesz tőle egy dobozt és segít azt vinni. Gondoltam utánuk megyek és megkérdezem, kell e még segítség, de arra nem számítottam, hogy rájuk nyitok egy elég kellemtlen helyzetben.
-Jan... Te meg mégis mit művelsz??!! - nem arról volt szó, hogy haragudtam vagy bármi, csak enyhén lesokkolódtam. A lány elesett a nagy hátrálásában, majd el is menekült a helyszínről.
-Elég átlátszó volt ez a trükk. Látszott, hogy nem is hívta senki - mosolyodott el Jimin keserűen.
-Hagyd - nevettem fel, mikor eszembe jutott Jana arca.
-Figyelj, Tae...azt hiszem meg kéne beszélni pár dolgot.
-Igen, szerintem is - bólintottam, majd leültem barátom mellé a földre. Akkor beszéltünk talán a legőszintébben egymással. Elmondtam Jimin-nek, hogy nekem tetszik Jana. Azt pedig tudtam, hogy számára sem közömbös.
Nem vitáztunk. Nem kiabáltunk. Nem voltunk idegesek.
Csak megbeszéltük a dolgainkat és egy jót nevettünk az egész szerencsétlen helyzetünkön.

Egy hónap múlva jöttek a további tünetek. Éppen edzeni kezdtünk volna a Big Hit konditermében, mikor rámjött egy elég csúnya köhögő roham. Jana megveregette a hátam, de ezzel nem sokat segített a helyzetemen. Miután abbahagytam a köhögést, kirohantam a mosdóba.
Jin hyung pont akkor ért oda, mikor a legszélső WC-be ürítettem ki gyomrom tartalmát.
-TaeTae - szólít meg kedvesen.
-Sajnálom...
-Kérlek, mond el mi van veled - teszi a hátamra a kezem, nekem pedig nincs erőm ellenkezni. Ott, abban a szűk WC fülkében, este hétkor, elmondtam a legidősebb tagnak, hogy halálos beteg vagyok.

Azt hiszem akkor jöttem rá, hogy én szeretem Janát, mikor elmentünk a kedvenc teázómba. Hiába próbáltam megálljt parancsolni a szívemnek, az nem bírt magával.

A metró állomásra rohantunk éppen, mikor megint elfogott a köhögés.
De ez nem szimpla száraz köhögés volt. Számban a vér ízét éreztem meg és kezemen egy vörös folt éktelenkedett.
Akkor hazudtam harmadjára Janának.

Éreztem, hogy nem jó ötlet nálunk aludnia, csak azt nem tudtam miért. Eun Jin szobájában szállásoltuk el.
Késő este vánszorogtam ki a mosdóba, pont Janával egyszerre. Én mentem előbb.
Miután elvégeztem a dolgom, mentem volna kezet mosni, de hirtelen megszédültem. Meg akartam kapaszkodni a mosdótálban, ám nem sikerült időben, így ájultan estem össze.
Jana ébresztett fel aggódva.

Hazudtam neki.
Nem először, de nem is utoljára.

Másnap tartottuk meg a szülinapi buliját Jin hyung-éval együtt. Kicsit nagyon izgultam, hogy mit fog szólni a kutya miatt, de úgy tűnt, örült neki.

Aztán eljött a videojáték verseny is. Sikeresen megnyertük és én összejöttem Janával. Boldog voltam, felettébb boldog, de a szívemet mardosta a bűntudat.
A tudat, hogy én végig önző módon hazudtam neki.

A repülőn ülve, a felhőket nézegetve jöttem rá valamire.
Egy utolsó senkiházi vagyok.
Kihasználtam egy lány érzelmeit irántam a saját örömöm miatt.
Fájt a szívem, majd' meg szakadt a hazugságaim miatt. Hiszen a mi kapcsolatunk a bizalmon épült. Bizalom, mi? Ő bízott bennem. De ezek után sosem fog. Ahogy a Bangtan Boys többi tagja is bízott bennem. De én elárultam őket. Nem mondtam el a legfontosabb dolgot. Csak próbáltam boldog lenni.

Ezek a szavak jártak a fejemben az utolsó koncertemen.
Szédültem és rázott a hideg, miközben le voltam izzadva.
Kérlek, csak ne az ARMY-k előtt. Kérlek, csak ne most.

De nem bírtam ki.

Az utolsó koncertem vége előtt pár perccel rogytam le a földre. Minden erőmmel azon voltam, hogy ébren maradjak. Keservesen próbálkoztam, de nem ment.
Jimin hajolt le hozzám riadt arccal. Utolsó erőmmel vettem le a vörös gyűrűt az ujjamról és Jimin-nek nyújtottam.
-Vigyázz rá... - suttogtam, aztán lehunytam a szemeim pár köhintés után.

Kim Taehyung, egy koncertje közepén, a színpadon halt meg, ami számára az életet jelentette.

De én nem érdemeltem meg az életet. Csak azt remélem Jana meg tud bocsájtani valaha...

Miért kell ennek így véget érnie? Én miért nem lehetek boldog egész életemben? Miért nem lehetek szabad?
Miért vagyok megkötözve egy gyógyíthatatlan betegség által? Miért nem lehetnek szárnyaim, amik elrepítenek egy másik, sokkal boldogabb világba...?

Miért?

Mert önző vagyok. Egy önző szemét alak.

............

Ide is elérkeztem. Az utolsó rész után, sikerült még megírnom egy extra fejezetet is :)
Ezennel lezárom teljesen a Balesetből szerelmet és remélem továbbra is velem tartotok a második 'könyvben', amit megtaláltok Hold on címmel ^^