-Pontosan mikor kezdődött?
-Úgy egy hónapja.
-És mindig teljesen ugyan az?
-Igen. Sírva ébredek.
-Emlékszel mi van benne?
-Igen.
-Elmondanád kérlek?
-Egy férfi van benne. Nem ismerem. De szomorú. Azt mondja szeret. De mégis, hogy szerethetne, ha azt sem tudom ki?

Lassan sétálok ki az épületből. Komótosan lépkedek át a kerten. Az emberek szokás szerint megbámulnak. Nem vetek rájuk egy pillantást sem, pedig tekintetük majd' átlyukasztja a hátam.

Fél év. Ennyi ideje vagyok itt. Egy otthonban, ahol az idősek és az életképtelenek vannak.
Nem emlékszem. Nem tudom ki vagyok, mit keresek Dél-koreában. És ez megőrjít. Emlékezni akarok! Tudni, ki is vagyok valójában és milyen volt az életem.
Tudni, miért ébredek minden reggel vizesen és könnyeim miért folynak megállíthatatlanul.

-Janka - szólít meg valaki kedvesen. - Szia - ölel meg egy sötétbarna hajú lány szorosan. Nem tudom ki az. Sokszor volt már bent nálam, de soha nem mond semmit.
-Szia.
-Tudod ki vagyok? - kérdezi reménykedve.
-Nem.
-Semmi baj, egyszer emlékezni fogsz! - mosolyog rám bíztatóan, ám szemében ott van az a bizonyos keserűség, ami felemészti a lelkem.
-Remélem.
-Nézd, hoztam neked valamit! - veszi elő a táskáját és kutat benne pár percig. Végül előhúz egy szépen bekeretezett képet.
-Az ott...én vagyok? - mutatok rá egy vidáman integető lányra.
-Igen! Az ott pedig Csenge, az meg én - magyarázza a lány - Beugrik valami? - kérdi reménykedve, de én csak megrázom a fejem. - Azért tartsd meg. Ez még egy éve volt majdnem. Milyen régen is! Elmentünk Szöulba várost nézni, de eltévedtünk és itt lyukadtunk ki. Te megkértél egy idegen lányt, hogy fotózzon le minket, ha már ott vagyunk - meséli és közben már elkezd sírni. Mindig ez a vége. A Csenge nevű lány és Fruzsi is mindig sír.
-Sajnálom... - suttogom.
-Ü-üm. Nem a te hibád. Csak...olyan rossz, hogy nem emlékszel semmire - nevet fel keserűen.
-Majd holnap - teszem a vállára a kezem. Mindig ezt mondom. Majd holnap. Holnap eszembe jut minden.
De tudom, ez csak egy hiú remény.
-Igen, majd holnap - törli le arcáról a könnyeit - De most mennem kell. Csenge mindjárt jön. Szia - ölel át még egyszer utoljára, majd távozik a nagykapun.
-Bárcsak tudnám ki vagy...
-Szia te kis amnéziás! - karol át egy újabb ismerős.
-Szia.
-Az előbb Fruzsi volt itt?
-Igen.
-Bocsánat az ő nevében is, csak tudod nem túl erős az idegzete - sóhajt Csenge szomorúan.
-Semmi baj. Csak remélem egyszer úgy fog távozni innen, hogy nem sír.
-Majd legközelebb.
-Igen, majd legközelebb - bólintok lassan és Csengével együtt sétálok vissza a szobámba.
A hálóm egy egyszerű, otthonos szoba a második emeleten. Egy ágy, egy íróasztal székkel és egy gardrób alkotja. Személyes tárgyaim az éjjeliszekrényemen vannak. Mostmár ez a kép is oda kerül.
-Hát, ez a szoba sem változott sokat - fintorog Csenge - Igazán berendezhetnéd valamivel otthonosabban.
-Szeretném. De nem tudom mit szeretek. Ha pedig megtudom, már nem lesz szükségem erre a szobára.
-Az is igaz - csettint egyet Csenge. Még itt marad beszélgetni egy óráig, aztán neki is mennie kell.

Kezembe veszek egy ceruzát és előkotrok egy papírt. Elkezdem lerajzolni az első dolgot, ami eszembe jut.

Most is ugyan az.

Egy arc. Nincs név, kor, semmi. Csak egy arc. Kissé lenőtt haj, nagy, barna szemek és egy hatalmas vigyor. Még soha senkinek sem mutattam meg ezeket. Vajon ki ő? Egy ismerősöm? Barátom? Szerelmem?

-Janka. Gyere enni - nyit be az ajtón a nővér, aki vigyáz rám. - Nahát, mit rajzolsz? - hajol át a vállam fölött. Nincs időm eltakarni a portrét, így megpillantja a fiút, akit lerajzoltam. Egy pillanatra elkomorodik az arca, aztán újra visszaveszi az álcáját.
-Azta, te aztán szépen rajzolsz! - dicsér meg mosolyogva - És ki ő?
-Nem tudom... - fordítom le a rajzot és felállok. Nincs étvágyam, de muszáj lesz egy pár falatot leerőltetnem.
-Nem vagy éhes, ugye? - sóhajt HaeNul, a nővér. Bólintok, de nem állok meg, csak tovább megyek az ebédlő felé.
Kikérem az adagom és leülök a sarokban lévő asztalhoz, ahol senki más nem tartózkodik. HaeNul sem legyeskedik körülöttem. Ha nem is megérti, de legalább tiszteletben tartja az érzéseim.
Evőpálcikámmal a rizst piszkálom kedvtelenül, mikor megakad a szemem valamin. Leteszem az evőeszközt és kezeimbe veszem gyűrűsujjam. Egy vörös, fonálból készült gyűrű van rajta. Még soha nem vettem le, fürdésnél sem. Nem tudom honnan van, csak annyit érzek, hozzám tartozik. Ha megpróbáltam lehúzni, szívem összeszorult és nekem sírni támadt kedvem.
Megforgatom ujjaimon az ékszert és lehunyom a pilláim.

Az élet vörös fonala.

Szemeim kipattanak és tovább elemzem a gyűrűt. Honnan van? Mi az az élet vörös fonala? Fontos dolog?

Ez igaz? Ez a valóság? Nem hiszem el... Itt hagytak. Csak ketten jönnek be hozzám. Talán nem kellettem nekik? Nyűg voltam, egy fölösleges teher?
Balesetet szenvedtem és nem emlékszem semmire. Vajon soha nem jut eszembe semmi? Vissza akarok menni az időben egy olyan pillanatba, ahol boldog vagyok és ha tehetném megállítanám ott és akkor.

Kinézek a mellettem lévő ablakon és megpillantok egy pillangót. Színes szárnyai könnyedén lebegnek a hűvös szellőn. Honnan jöhetett? Hiszen már október van... Be szeretném engedni, de az ablakot nem tudom kinyitni.
Elszorul a torkom és szemeimbe könnyek szöknek. Úgy érzem magam, mintha be lennék zárva egy kalitkába és ez a pillangó lenne a szabadság. Ám hiába próbálok kiszabadulni, szárnyaimat megkötözték és azokkal soha többet nem tudok repülni.

Hirtelen felállok az asztaltól, ami miatt a szék majdnem felborul. Az idős szempárok mind rám szegeződnek, de én csak lehajtott fejjel megyek tovább. Tálcámat az összeturkált étellel leadom, majd szinte már menekülök az ebédlőből.
Becsapom magam mögött az ajtóm és lerogyok a földre. Érzem, az őrület határán vagyok.

A neved Illés Janka, húsz éves vagy és szeretsz rajzolni. A neved Illés Janka, húsz éves vagy és szeretsz rajzolni.

Kéttségbeesetten sorolom azt a parányi információt, amit tudok magamról. Felhúzom a térdeim és rájuk hajolok, az ajtó előtt gubbasztva.
Kitalálok magamnak egy múltat. Mostanában ezzel szoktam az időmet tölteni. Elképzelem a családom és emlékeket találok ki magamnak.
Van egy kishúgom és egy bátyám is. Húgom nagyon szeret engem, viszont bátyámmal néha szoktam veszekedni. A szüleinkkel lakunk egy kertes házban és van egy kutyánk, meg húgom kérésére egy macskánk is. Nincsen túl sok barátom, de akik vannak, bennük feltétlenül megbízok.
Lassan építek fel magamban egy kártyavárat, amibe kapaszkodhatok, ám ha valaki ledönti, félek nem lesz erőm újrakezdeni és újból egyet építeni odaadó gondoskodással.

(szerz.megj. ajánlom innen az EXO-tól a Promise-t hallgatni)

-Janka. Jól vagy? - kopog be az ajtómon HaeNul. Nem válaszolok csak alsó ajkamat harapdálva hallgatom szívem dobbanásait. - Bemegyek, jó?
A nyílászáró halkan kinyílik, de hamar megakad bennem. HaeNul óvatosan jön be a kis résen keresztül és leül mellém. Nem lehet sokkal idősebb nálam. Rövid, barna haja és mindig kedves arca most is aggódóan fordul felém.
-Elmondod mi történt? - kérdezi halkan. Válaszul megrázom a fejem és továbbra sem nézek rá. Csak sóhajt egyet, majd átölel.
HaeNul az egyetlen, akivel tudok kommunikálni, mert beszéli a magyart. Nem értem a koreait, az angolt, csak a magyart. Elfelejtettem ezeken a nyelveken beszélni. Ezekre sem emlékszem.
-Ma estefelé meglátogat majd valaki - szól pár perc múlva a nővér és egyben pszichológus is.
-Fruzsi? Csenge? - kérdezem végre HaeNul-ra szegezve a tekintetem.
-Nem. Ma más jön - mosolyog rám.
-Ismerem? - pillantok fel az éppen felálló nőre.
-Ő ismer - feleli, majd kimegy a szobából. Szívem összeszorul. Ő ismer. Vagyis én nem, hiszen nem emlékszem. Kedvelem HaeNul-t, mert nem áltat, csak a kegyetlen igazságot mondja ki, még ha burkoltan is.

Délutánom további részét a szobámban töltöm és hamis emlékeket találok ki, mint mindig. Apró részletek, amik mégis megmosolyogtatnak.

Hat óra környékén megint kopognak.
-Itt vagy, Janka? - nyit be HaeNul.
-Vacsora? - állnék fel az ágyam széléről, de ő megrázza a fejét.
-Nem, egy látogató - áll arébb és beengedi az ismeretlent.
-Egy óra - tájékoztatja a bemerészkedőt, majd becsukja az ajtót.
Ránézek az újonnan érkezettre. Vékony, nem túl magas testalkat, mégis nagyobb nálam. Szürke haj, barna, fájdalomtól csillogó szemek és egy keserves mosoly. Egy huszonéves fiú áll előttem. Ám bármennyire is meggyötört az arca, a gyermekded kifejezés még mindig ott bujkál vonásaiban.
-Szia - ül le mellém, mire kicsit arébb húzódok.
-Ki vagy? - kérdezem összehúzva szemeim, hátha beugrik egy kis dolog is.
-Hát, tényleg nem emlékszel... - mondja szomorúan.
-Ismertelek?
-Igen. Park Jimin vagyok. Egyik barátod.
-Miért nem jöttél eddig?
-Nem tudtam magyarul. A koreait meg nem érted. Ha bármit rosszul ragoznék, sajnálom - szól előre és nekem csak most tűnik fel furcsa kiejtése.
-Nem fogok haragudni.
-Ismered Kim Taehyung-ot? - vált hirtelen témát.
-Nem. Ki ő? Szintén egy barátom?
-Ő a szerelmed volt.
-Volt?
-Igen. De meghalt. Aznap, mikor te balesetet szenvedtél - mondja Jimin.
Torkom összeszorul és szívem hevesebben ver.

Nem tudom ki az a Kim Taehyung, halálának hírére mégis egy könnycsepp gördül le arcomon.

-Meghalt?
-Igen. Tüdőrákban.
-De az gyógyítható...!
-Későn vették észre és több áttétje is volt. Nem tudták már megmenteni. Ráadásul a kezelés a hangszálainak sérülésével történt volna. Viszont ő döntött. Inkább meghal, minthogy soha többet ne énekelhessen.
-Sajnálom - hajtom le a fejem.
-Nem kell. Nem tudod ki az és talán jobb is. Nem biztos, hogy kibírnád a hiányát - Jimin szemét is elhomályosítják a könnyek, de egy erős mozdulattal letörli őket, majd elővesz egy borítékot. - Ezt neked szánta.
Szó nélkül veszem el a borítékot és szinte kínzó lassúsággal húzom elő a benne rejlő levelet. Óvatosan hajtom ki, mintha bármelyik pillanatban köddé válhatna és soha nem tudnék meg semmit magamról.
A sorok koreaiul vannak, de felette magyarul is lefordították.

Szia Jana!
Ezt a levelet valószínűleg csak akkor fogod elolvasni, ha én már nem leszek veled.
Tudom, most képes lennél egy kis kanál vízben megfojtani, hidd el megértelek.
Sajnálom.
Sajnálom, hogy te egy ilyen önző emberbe szerettél bele.
Nem gondoltam arra, mi lesz ha meghalok. Nekem már nem fog fájni, de neked igen, nagyon is. Bár így is megszakad a szívem, hogy végig hazudtam neked.
Megszegtem az egyezségünket. Nem is érdemeltem meg, hogy egyáltalán figyelj rám. Hiszen te betartottad, én meg a legfontosabb dolgot nem árultam el.
Hogy haldoklom.
Mert igen, mielőtt megismertelek, már előtte is diagnosztizálták a tüdőrákot.
Anyáék, a menedzser hyung és Jin hyung volt az egyetlen, aki tudott erről.
Mindent megtettek annak érdekében, hogy életben maradjak, de túl sok volt az áttét. Tudod, a tüdőrák tünetei csak előrehaladott stádiumban jelentkeznek, így nem is feltételeztük, hogy bármi bajom lenne.
De inkább ne is beszéljünk erről, csak mégjobban bűntudatom lesz.
Most összeszedtem minden komoly gondolatom és sikerült megírnom ezt a levelet. Csak a legfontosabbat nem írtam még le.
Szeretlek.
Nagyon is, ezért fáj, hogy el kell hagyjalak. De egy dologt jegyezz meg!
Soha ne mond, hogy soha.
Találkozni fogsz még egy olyan emberrel, mint én, aki nálam sokkal őszintébb lesz.
Találd meg a saját boldogságodat, még ha ez egyenlőre lehetetlennek tűnik is.
És még egy valami.
Emlékszel a gyűrűre, amit adtam neked?
Az enyémet odaadtam egy olyan embernek, aki hiszem, hogy vigyázni fog rád.

Őrizz meg kérlek emlékeidben
Taehyung

Ui.: Vigyázz Luffy-ra!

-Sajnálom...
-Ugyan mit? - kapja a tekintetét rám Jimin.
-Hogy nem emlékszem rá, rád, Csengére, Fruzsira és még ki tudja kire.
-Semmi baj - mosolyog rám. Semmi baj. Ez az a két szó amiket teljes szívemből utálok. Méghogy nincs baj?! Nem emlékszem semmire! Senkire! A szeretteimre! A családomra! A barátaimra! A szerelmemre!

Egy test vagyok, lélek nélkül. Egy bábu, ami úgy mozog, ahogy azt az égiek akarják.
A múltban élt Illés Janka már csak egy dolog a sok közül, ami soha többet nem jön vissza. Nem jön, mert elvették tőle azokat az érzelmeket, amik számára fontosak voltak. De nem csak az érzéseit, hanem az emlékekkel együtt a kötelékei is elvesztek valahol a múltnak nevezett zavaros, fekete-fehér kavalkádban.

A gyűrű. Ott van Jimin ujján, tisztán látom.

...........

Jimin-nek fájt. Fájt, hogy a lány, akit csak meg akart óvni, most tehetelenül ül előtte és nem emlékszik semmire.
Át akarja ölelni, segíteni neki, azt mondani "minden rendbe jön", de nem teheti. Nem fog neki hazudni. Nem jön rendbe semmi. Legalábbis nem most.
De figyázni fog Janára. V rábízta, mikor odaadta a vörös gyűrűt.
-Én itt maradok veled. Nem foglak elhagyni, segíteni fogok - hagyják el ajkait a végre kimondott szavak.
-Ígéred? - kérdezi a lány sírva.
-Ígérem - bólint Jimin, majd közelebb húzódva Jankához, átkarolja félénken a vállát.
-Köszönöm... - suttogja halkan a fiatalabbik.
Ha ő nem lenne, Jimin sem tartana itt. Olyat tett volna, amit következő életében százszor megbánt volna. Itt akarta hagyni a többieket.
Nem bírta azt a súlyt, ami a vállára helyezkedett V elvesztésével. Mert bizony igaz.

Kim Taehyung nincs többé.

Csupán egy emlék az emberek fejében. Egy felirat a sírkőben. Egy arc a képeken. Egy fájdalmas emlék a Bangtan Boys számára. Ahogy a BTS is vele együtt távozott.
De talán, hónapokkal később visszatérnek. Talán. De egyenlőre jobb, ha mindenki a saját módján dolgozza fel a történteket. És minden héten találkoznak ugyan ott.
A temetőben, TaeTae sírjánál, hogy a vörös rózsák soha ne hervadjanak el rajta.

Mert a szerelem olyan mint egy rózsa.
Gyönyörű, de tele van tüskékkel.

-Hallottál már az élet vörös fonaláról? - kérdezi hirtelen a fiú, mire Jana megrázza lassan fejét, közben szemeit dörzsölve. - A láthatatlan vörös fonál azokat köti össze, akiknek végzetében van megírva, hogy találkozzanak, függetlenül időtől, tértől és minden egyéb körülménytől. A fonal megnyúlhat, vagy összekuszálódhat, de elszakadni sosem fog.
-Miért mondod el ezt? Én nem is ismerlek.
-De én ismerlek téged.

................

Úristen, máris vége lett!
Három hónapon keresztül írtam majdnem, de most végül befejeztem. Legalábbis az első könyvet.
Köszönöm azoknak, akik a kezdetektől kezdve figyelemmel követték a történetem! Itt hagy említsem meg szandiikapitan -t és member_of_army -t meg persze lindylii -t hiszen ők voltak az első rajongóim (ha lehet így nevezni) Fufikaa és Chiza99 mellett❤
Persze, azoknak is akik később csatlakoztak, de végigolvasták ezt a pár részes kis ficit :)
Mindenkinek küldök egy nagy ölelést!!❤❤
(és egy extra fejezetet nemsokára ;) )