-Ez meg mégis mi a jó élet???!!! - teszem le gyorsan a telefont az ebédlő asztalra, mielőtt a földhöz vágnám.
-Nem tudom! Véletlen bukkantam rá. Egyik elvetemült ARMY csínálhatta, hogy rádijesszen. - tájékoztat Csenge a helyzethez képest túlságosan is nyugodtan.
-És miért akarnak rámijeszteni?! Már megint mit csínáltam?!
-Ne foglalkozz vele! Csak nem akarja, hogy közelebbi ismeretségbe legyél a BTS-el. - ad a kezembe egy bögre teát Fruzsi.
-Már hogy ne foglalkozzak vele?! Zaklat!!!
-Nézd, újabb képet tett fel! - kiált fel másik barátnőm és felém fordítja a képernyőt.
A fotón én vagyok egy boltban, mikor EunJin-nel mentem vásárolni, éppen egy nadrágot próbálok.
-Mi a...?! - a bögre kiesik a kezemből és hangos csörömpöléssel törik darabjaira.

Ott volt. Végig követett minket.

Mostmár Fruzsi is megrökönyödve néz és elzárja a gázt, mielőtt felgyulladna a ház.
-Még most se foglalkozzak vele?! - tehetetlenségemben legszívesebben ordibálnék és toporzékolnék, de nem tehetem meg. Józan eszemnél kell, hogy maradjak, bármennyire is nehéz. - Ha elfelejtetted volna, több hetet töltöttem tolószékben három hülye rajongó miatt! Nem mondom, hogy én nem lennék kiakadva vagy elkeseredve, ha a biasomat egy másik lánnyal látnák, de ez azért már kicsit sok!
-Nem kell emlékeztetned, mindketten emlékszünk. - sóhajt Fruzsi, miközben összesepri a bögre darabjait. Leguggolunk és segítünk neki feltörölni a teát.
-Fel kéne őket jelenteni. A kapitányságon úgyis ismernek már.
-Haha, nagyon vicces. - mérgelődök Csenge poénosnak szánt beszólásán. De igaza van...
-Akkor menjünk most. Holnap dolgozunk, nem lesz időnk. - veti fel az ötletet Fruzsi, majd meg sem várva a válaszunkat, már megy is cipőt húzni, minket otthagyva a munka maradék részével.
-Hah... - sóhajtok egy nagyot, és mostmár valamivel nyugodtabban indulok meg én felvenni lábbelimet, miután végzek a takarítással.

Az én kocsimmal megyünk, mert miért ne, ha már úgyis van sajátom? Pár perc alatt odaérünk, szerencsére hétvége van és nincsenek tele az utak a hazafelé igyekvő dolgozó emberekkel.

-Jó estét! - köszönök a portán és belekezdenék problémáim elmesélésébe, hátha így odaengednek a rendőrkapitányhoz, de úgy tűnik ez felesleges.
-Janka! Minek köszönhetem a látogatását? - csodálkozik el egy hang mögöttem. Megfordulok és a keresett személlyel találom szemben magam.
-Kapitány!
-Jó estét! Megint milyen bajba keveredett? - nevet fel közelebb sétálva
-Nem tudom mennyire számít ez bajnak... - húzom el a szám, mire a nő (tényleg, meg kéne már jegyeznem a nevét...) felvonja a szemöldökét én meg folytatom. - Ezt nézze meg. - nyújtom át Csenge telefonját, amin még mindig ugyanaz az oldal van megnyitva.
-Hát, ez egy igen komoly ügy. - komorul el eddig vidám arca, mikor végignézi a cikket.
-Ezért is fordultunk önhöz.
-Várjanak itt. A telefont is mindjárt visszahozom. - siet el, így magunkra maradunk a kicsit sem kedves pillantású portással... Van egy olyan sejtésem, hogy nem engedett volna be engedély nélkül akkor sem, ha azt mondom elrabolták a testvéremet, aki amúgy nincs is.
Körülbelül tíz perc múlva végre végez a kapitány és tájékoztat minket a fejleményekről.
-Megpróbáljuk lenyomozni milyen címről írták őket és ezáltal megtalálni az oldal szerkesztőjét. Ha bármilyen fejlemény van, azonnal tájékoztatjuk önt. Addig csak annyit tudok mondani, vigyázzon magára. - teszi a vállamra a kezét bátorítóan. Amilyen rideg volt velem a kezdetekben, annyira jóba lettem vele...
-Köszönöm. - mosolyodok el.
-Na, menjen. Pihenje ki magát. - hesseget el, nekem pedig több se kell, két barátnőmmel szinte loholunk az autóhoz, az illedelmes elköszönést követően.
-Ez nem is ment nehezen. - csodálkozik Fruzsi, miután beszálltunk.
-Tényleg nem. De örüljünk. Hamarosan megoldódik ez az egész ügy. - ásítok egyet. Fárasztó volt ez a nap.
-Ajj és holnap munka. - nyafog Csenge, mire Fruzsival egyszerre fordulunk felé.
-Te csak maradj csöndben!!
-Oké-oké.

Videojáték mániáskám igazából pszichológus szakon tanul az ELTE-n, de most kijött hozzánk két hónapra, gyakorlatra. Hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozik és idegen nyelveken beszél hozzájuk. Angolul, németül és vendégelőadásokat tart egy koreai egyetem magyar szakán néha délelőttönként. Mondanom sem kell milyen megerőltető ez a feladat... Én meg egész nap ugrálok Mrs. JeonHee kénye-kedve szerint.

Fél tízkor érünk haza. Én egyből megyek tusolni és fogatmosni, a vacsorát kihagyom, pedig biztoa finom a leves, mit Frugsi csinált. Csak túl fáradt vagyok hozzá. Tízkor már az ágyban fekszem magamban elmélkedve. Csenge még kint néz valamilyen angol adást, Fruzsi meg most ment tusolni.
Nagy nehezen kikelek az ágyból és becsukom az ajtóm, hogy ne zavarjon a TV zaja.
-Mentem aludni! - kiálltom ki, aztán visszafekszem és tovább elmélkedek a világ legértelmesebb dolgain.
Például, hogy miért születtem barna hajjal. Jó ez egyértelmű, a kromoszómák miatt... Mostanság mondjuk vörös hajkoronával szelem az utamat, mert egy "picikét" untam a naturális színt.
Miután jól kifejtettem miért olyan színű a hajam mint amilyen, gondolataim továbbsiklanak az agyam sípályáján. Minő meglepetés, a BTS felé... Remélem nem látták a képeket. Lehet nem beszélnének többet velem, hogy így védjenek meg. De én ezt nem akarom! Önző vagyok, mert én szeretnék velük maradni. Támogatni akarom őket, még ha ez sok bajjal is jár. Számomra ők az életem egyik legfontosabb részei. Ha nem találok rájuk az interneten, soha nem lett volna életcélom. Bátorítottak és mikor elkeseredtem elég volt csak rájuk gondolnom és máris felálltam, kimásztam abból a sötét gödörből, bármilyen mélyre is estem. Nem akarom elveszíteni őket...

-Ébredj már fel!!! - rázogat valaki kicsit sem kedvesen.
-Mi van már...? - fordulok át másik oldalamra, de ennek az lesz az eredménye, hogy lezúgok az ágyamról a kemény padlóra.
-Au! - szisszenek fel fájdalmasan.
-El fogsz késni! Fél kilenc! - állít talpra Csenge.
-Hogy mennyi az idő???!!! - hirtelen az álmosság kiszökik a szememből és elkezdődik a kapkodás.
-Fruzsi már elment, az ébresztőd meg nem szólt.
-Mostmár tök mindegy! Inkább pakold össze a cuccaim míg felöltözök.
-Oké, miket?
-Tedd bele a szokásos táskámba azt a füzetet. - mutatok az asztalomra, miközben a piros nadrágomat rángatom fel magamra. - Meg a pogácsát és az innivalót a hűtőből. Ja és ne felejtsd el azt a halom papírt ami szintén az asztalomon van. - utasítom és már rohanok is a fürdőbe megcsínálni sminkem. Kifésülöm és öszefogom két napja mosott hajam és felteszem a szokásos korrektor-tus-szempillaspirál-rúzs összeállításom.
-Tessék. - nyújtja át a bepakolt táskámat barátnőm.
-Köszi. Na megyek, este találkozunk. Csáo! - köszönök el és felkapom magamra fekete kabátom.
-Szia. - csukja be mögöttem az ajtót.

Na, ez a napom is jól indul. Elalszok, majd kis híján pofára esek platformos magassarkúmban.

Halkan káromkodva rohanok le a lépcsőn, mert a liftnek is pont most kell elromlania. A kiírás szerint így is lesz még pár napig...

Végül egy perces késéssel érek be az irodába és megkapom a nekem járó fejmosást. Az egyetlen pozitívum, hogy már nem kell tömegközlekedéssel járnom.
-Jenna! Ha így folytatod nem lesz belőled semmi! A késés akkor is késés ha az csak tíz másodperc! Ha megígértél valamit, tartsd is be! Nem érdekelnek a kifogásaid, inkább menj és hozz nekem egy jó erős kávét! Aztán majd kiadom a következő feladatod. Ahogy ismerlek örülni fogsz. Mire vársz? Menjél már! - kiállt rám, mire összerezzenek.
-Sajnálom, Mrs. JeonHee. Máris hozom. - sietek ki a szobából lehajtott fejjel. Fuh...azt hittem durvább lesz, de az biztos, hogy ma még az átlagosnál is jobban meg fog dolgoztatni.
Elszaladok a közeli kávézóba és megveszem a szokásos forró italt, majd rohanok is vissza, nehogy kihűljön. Akkor is nagyon mérges lenne rám...számára a kávé a világ egyik legfontosabb dolga. Na meg a pénz.
-Itt van. Dupla adag espresso, dupla adag cukorral. - teszem le az asztalára.
-Siethettél volna jobban is. - iszik egy kortyot főnököm.
-Elnézést, csak hosszú volt a sor...
-Legközelebb tolakodj! Mondnmeg kinek viszed. - int egyet fel sem nézve a munkájából. - Ott van a következő feladatod. - mutat a sarokba.
-Mit csínáljak vele? - fordulok vissza a kartondoboztól.
-Vidd el a Big Hit-hez.
-Mik vannak benne?
-Új ruhák. De mostmár menj! Adok egy órát, addigra gyere vissza.
-Rendben. - bólintok és többet semmit nem szólok, csak szenvedek. Igen, szenvedek, mert nem bírom felemelni azt a hülye dobozt.
-Istenem Jenna. Ha gyenge vagy, kérjél segítséget, ne pedig itt szenvedj órákig. - sóhajt Mrs. JeonHee lemondóan. Bólintok és kiszaladok az irodából.
-Oh, YongJae! - kiálltok oda az egyik tervezőnek, akivel egész jól összeismerkedtem.
-Janka! Miben segíthetek? - mosolyog rám kedvesen.
-Megint dobozt kéne cipelni. - nevetek fel kínomban.
-El kéne menned edzeni. De persze, segítek.

Hát ez baromi jó. A pakolással elment tíz perc, most meg dugóban állok....negyed óra lenne míg odaérek, de ez most megugrott félre.
A recepción már ismernek, így elég, ha csak futólépésben mutatom fel a névjegykártyám.
-Hé! Oppa! Jimin oppa!! - kiálltok, mikor megpillantom az említett személyt.
-JinRa! Te meg? - csodálkozik, mikor hátra fordul.
-Segíts kérlek! Hoztam ruhákat, de nem tudom kiemelni a kocsimból... - állok egyik lábamról a másikra. Igaza van YongJae-nek, tényleg el kéne kezdenem legalább kondizni.
-Haha, oké. Úgyis szünetünk van. - vigyorog rám és elindul velem az autómhoz.
-Ez nem is olyan nehéz. - nevet fel és megsimogatja a fejem szabad kezével.
-De! Ez nagyon nehéz! - bizonygatom, ám mikor félkarral viszi, nem is próbálkozok tovább. Gyenge vagyok, mint a lágyszárú növények szára...

Miután kiderítettük, hova vigyük, elindulunk a raktár irányába. Még jó, hogy Jimin nem olyan szerencsétlenül béna tájékozódásban, mint én.
-A következőnél jobbra.
-Oké.
-Ne balra! Azt mondtam jobbra!
-Ja, bocsi.
-Most jobbra. Tudod, amerre a jobb kezed van.
-Igen, tudom!
-Itt is vagyunk. - áll meg egy ajtó előtt Jimin, amit gyorsan kinyitok. Mikor belépünk automatikusan felkapcsolódik a lámpa és meglátom a raktárt. Az alaksorban található és hatalmas. A belmagassága nem annyira, de a tér mindenképpen. Egy csomó sor van, amiket polcokkal választottak el. Rengeteg dobozt, ruhát és színpadi kellékeket lehet látni.
Jimin leteszi a dobozt az ajtó mellé, aztán rámnéz.
-Köszönöm. - mosolygok hálásan.
-Nincsmit. - viszonozza a gesztust, aztán komolyra vált át arca.
-Mi a baj? - kérdezem riadtan. Csínáltam valami rosszat??
-Tudok a képekről. - néz mélyen a szemembe.
-Milyen képekről? - elfordítom a tekintetem, mert nem bírom tovább azt az átható pillantását. Tudom milyen képekről beszél, mégis reménykedek, másra gondol és csak én vagyok a paranoiás.
-Ezekről. - veszi elő melegítője zsebéből telefonját. Egy kis ideig babrál vele, majd a kezembe adja. Elsápadok, mikor meglátom az újabb fotókat. Mai lövések. A kávézóban készülhettek.
-Miért nem szóltál róluk? - kérdezi Jimin, fejemet maga felé fordítva.
-Mert nem akartalak eveszíteni titeket! - tagadhatnám is, mondhatnám, hogy még nem láttam őket, de akkor közvetetten Taehyung-nak is hazudnék, amit nem fogok, hiszen ígéretett tettem neki.
-Elveszíteni? Minket? - csodálkozik el ChimChim.
-Igen! Biztos azt mondjátok majd, hogy ne beszéljek többet veletek, mert ezzel csak bajba sodrom saját magam is. De számomra ti már a barátaim vagytok! És nekem a legfájdalmasabb dolog a barátaimat elveszíteni! - szemeimbe könnyek gyűlnek és érzem, nem sokáig tudom már visszatartani őket. Túl hosszú ideig nem engedtem utat nekik és bármennyire is rossz az időzítés, belőlem most fog kitörni a sírás.
-Dehogy mondanánk ilyet! Segítenénk! Sőt, segítünk! Ahogy mondtad, barátok vagyunk és a barátok segítenek egymáson. - ölel magához Jimin, a 'barátok' szót olyan fájdalommal kimondva, hogy nekem sajdul bele a szívem.
-Akkor beszélhetek még veletek? - nézek fel rá hüppögve.
-Persze! - mosolyog rám. - És ne sírj, mert nincs miért.
-Ühüm. Csak olyan sok minden történt...jók és rosszak is. Nem vagyok egy bőgőmasina, de ha már elegem van mindenből, a stressz így szokott kijönni rajtam.
-Akkor válassz valami más megoldást a stressz levezetésére.
-Mit? - kérdem nagy szemekkel.
-Valami olyat, ami boldoggá tesz és nem leszel tőle szomorú. - vonja meg a vállát ötletére.
-Te mitől leszel boldog? - látszólag ártatlan kérdésemre megint elkomorul. Nem válaszol óráknak tűnő percekig. Majd lassan megmozdul. Tudom mi fog következni, de nekem földbegyökereztek a labaim...

Egyre közelebb hajol, én meg csak állok mint egy darab kő. Nem teszek ellene semmit, pedig érzem forró lehelletét ajkaimon.
-Jan...- nyit be valaki. -Te meg mégis mit művelsz??!!

..................

Huh, ezt a fejezetet is sikerült megírnom. Kommenteljetek bátran, szerintetek ki lesz az aki benyitott! :)