-Úristen!!!!!!! – kiálltok fel és amilyen erősen csak tudok, rátaposok a fékre de már túl késő. Lehunyom a szemem és úgy várom, hogy megálljon végre az autó. Aztán egy koppanást hallok a fékcsikorgás mellett, majd végre megáll a jármű. A szemeim kipattannak és villámgyorsan ugrok ki a kocsiból.

-Ne ne ne ne! Kérlek...! – a szívem borzasztó hevesen ver és szaporán veszem a levegőt a kezdetleges sokktól, de van annyi lélekjelenlétem, hogy megnézzem mi történt.

A kocsi elejéhez futok és egyből megpillantom a földön heverő eszméletlen fiút. A feje vérzik és a lába is valami természetellenes pózban áll.

-Kérlek légy életben! Istenem, csak légy életben! – imátkozok halkan és egy nagy levegőt véve lehajolok a sebesült mellé és megnézem a pulzusát. Szerencsére az még van, bár nem túl erős. Jesszus! Nem lélegzik!!!! Most mit csínáljak???????? Ijedten forgatom körbe a fejem, de senki nem szándékozik segíteni, az emberek csak meglepetten állnak körül.

-Hívom a mentőket! – mondja egy középkorú, öltönyös férfi, válaszképpen bólintok egyet, aztán visszafordulok a fiúhoz, aki még mindig nem lélegzik. Ha ez így megy tovább meg fog halni! Huh, nyugi Jana, csak semmi pánik. Meg tudod csínálni! Az ég felé fordítom a fejét, feléhajolok, aztán elkezdem az újraélesztést. 15 lenyomás, 2 lélegeztetés. 15 lenyomás, 2 lélegeztetés. 15 lenyomás, 2 lélegeztetés.

Gyerünk, mi lesz már?! Lélegezz!! 15 lenyomás, 2 lélegeztetés.

-Ha...! – nyílnak ki hirtelen a fiú szemei és veszi gyorsan a levegőt, mint aki eddig a víz alatt lett volna és most jutna levegőhőz. Sikerült!!! Megkönnyebülten ülök fel és egy apró mosoly is helyet foglal ajkaimon. Úgy tűnik nem volt felesleges anno az az elsősegély tanfolyam. A fiú lehunyja szemeit, úgy fekszik tovább, nemsokára pedig meghallom a mentők és a rendőrség szirénáját is. A mentősök feltesznek pár kérdést, aztán elviszik a fiút a legközelebbi kórházba, ha jól látom a Szent Mária kórház mentőautójával.

-Be kellene jönnie velünk az őrsre. – teszi a vállamra a kezét az egyik rendőr. – Illetve, beszél koreaiul?

-Ühüm. Egy kicsit. – bólintok kissé bizonytalanul. Magamtól tanultam koreait, szóval nem vagy túl biztos a tudásomban, ráadásul a magázást nem nagyon tanultam meg...

-Rendben, de ha önnek könnyebb, beszélhetünk angolul. – ajánlja fel, amit én egyből el is fogadok. Azért angolul jobban tudok. Pár perc múlva pedig már a rendőrőrsnél parkolok le Nissan Qashqai- ommal.

-Neve? – kérdi egy egyáltalán nem kedves idősebb rendőrnő. Kezében egy tabletet tart, abba írja fel az adataimat.

-Illés Janka – felelem egyhangúan. Valahogy nincs túl jó hangulatom, bár ez érthető. Vajon, hogy van az a fiú? fel fog épülni teljesen? Meg kell majd látogatnom, feltéve ha nem kapok börtönbüntetést...bár azt csak nem kapok, végülis nem az én hibám volt! A srác futott ki váratlanul az útra!

- Lebetűzné kérem?

-Persze... I L L E S J A N K A

-Köszönöm. Születési hely és idő?

-1996. december 4, Budapest, Magyarország.

-Állampolgárság?

-Magyar.

-Ideadná a személyi igazolványát, jogosítványát és forgalmiját?

-Tessék. – nyújtom át, miután előhalásztam a táskámból őket.

-Köszönöm. És mi célból jött Dél-Koreába? – kérdezi, talán, hogy oldja egy kicsit a hangulatot vagy ez is csak az alapkérdések közé tartozik...

-Állást kaptam itt, Szöulban. – ez igaz. Három évig jártam a Mome egytemre, design szakra, hogy valóra válthassam álmomat, ami az, hogy egyszer híres divattervezővé váljak. Hogy ez honnan jött? Hát, először is, imádom a művészeteket, rajzolni is nagyon szeretek és szerencsére van hozzá tehetségem. Másodszor mert K-pop fan vagyok. Először furcsán hangozhat ez az ok, de ha egyszer híres leszek akkor lesz elég pénzem kiutazni ide és az emberek még ismerni is fognak, ráadásul még akár a Bias-ommal is találkozhatok burkoltan vagy tervezhetek neki ruhákat. Számomra az újabb ruhák megalkotása az élet. Bár ez az ok elég egoistának hangzott, én mégis úgy érzem megérdemlem, hogy kijutottam ide, még ha nem is vagyok híres még   és máshogy jöttem ide mint ahogy terveztem. Iszonyú szerencsésnek mondhatom magam, hogy pont engem vettek fel erre az állásra és én ezt meg is fogom becsülni, csak nem hinném, hogy jó első benyomás lesz az, hogy elütöttem egy fiatal fiút rögtön a második napomon, itt Dél-Koreában. Ehhez csak gratulálni tudok saját magamnak. Szép volt Jana, most imádkozz hogy ez ne jusson a felettesed fülébe! Csak jövőhéttől kell dolgoznom majd, de előbb idejöttem, hogy elintézhessek mindent. Egy kisebb lakást béreltem egyik barátnőmmel együtt aki szintén ide fog költözni, de ő csak négy nap múlva, csütörtökön érkezik. Ő is munkát talált itt, hasonló okok miatt jön ide, mint én.

-Tényleg? Mivel fog foglalkozni? – töri meg gondolatmenetem a rendőrnő, aki időközben megmutatja kedves oldalát is, talán mert meglátja a szememben a jövőtől való félelmet és ez előhozta belőle az anyáskodást vagy csak szimplán nem akar elijeszteni.

-Ruhatervező leszek az egyik divatcégnél.

-Érdekesen hangzik. Sok sikert hozzá. – még egy mosolyt is megereszt amitől végleg elhűlök. Eddig nem is gondoltam, hogy egyáltalán képes ilyen érzelmekre!

-Köszönöm- hajtok fejet illedelmesen, ugyanis itt nagyon fontos az illedelmesség és nem árt gyakorolnom, bár nem mintha bármi problémám lett volna vele.

-Itt van az utcai lámpa felvétele. – nyit be egy fiatal, 25 év körüli rendőr.

-Köszönöm. Hozz kérlek már egy kávét is. – szól a fiú után a „kihallgatóm". A fiú megértését egy bólintással jelzi. A nő elindítja a felvételt a behozott laptopon és kb egy perc múlva felnéz. Ez a rövidke kis perc most óráknak tűnik, végig idegesen tördelem az ujjaim.

-Teljesen egyértelmű mi történt, ezért akár már most is elmehet, de persze kap egy enyhe büntetést. Egy hónapra elvesszük a jogosítványát, viszont pénzbüntetést nem kap. Nem a maga hibája volt a baleset, a fiú volt felelőtlen amiért ilyen hirtelen rohant ki az úttestre ismeretlen okokból. Ezt a balesetet senki sem tudta volna elkerülni valakinek a megsérülése nélkül. Úgyhogy várjon egy pár percet itt, mindjárt jövök. – mosolyog újból rám, én pedig megnyugszok amiért nem kell több ezres pénzbüntetést fizetnem, ugyanis kicsit pénzszűkében vagyok. Nem vészes, de biztosan nem tudtam volna kifizetni. A nő feláll és kimegy a szobából, én pedig magamra maradok.

-Meghoztam a kávét Hae-Won noona. – nyit be hirtelen az előző fiú, mire összerezzenek.

-Hol van a rendőrkapitány? – kérdezi koreaiul. Nagyon kell koncentrálnom, ha meg akarom pontosan érteni mit szeretne mondani. Rendőrkapitány? Akkor ezért döntött egyedül a sorsom felől a nő.

-Az előbb ment ki valamit elintézni. – rakom össze nagy nehezen a mondatot.

-Oh, értem, akkor ezt itt hagyom. – teszi le a kávét az előttem lévő asztalra majd egyszerűen kimegy, így újra egymagam maradok.

-Itt vannak a papírok. Kérem itt írja alá. – teszi le elém a papírokat, ezek szerint a rendőrkapitány. Aláírom két helyen is a papírokat, bár nem sokat értek belőle hiszen koreaiul van, de a biztonság kedvéért gyorsan átfutom a sorokat és értelmezem azt a pár dolgot amit megértek. Szerencsére úgy tűnik semmi olyan nincs benne, amit nem kéne aláírnom.

-Ha adhatok egy tanácsot, menjen el meglátogatni a fiút. Jót tenne önnek. – mondja mikor elveszi előlem a papírt és egy bíztató mosolyt is kapok.

-Köszönöm, megfogadom a tanácsát. – bólintok.

-Ja és arra az egy hónapra nyugodtan a rendőrség parkolójában hagyhatja az autóját.

-Ezt a lehetőséget kihasználnám, bagyon szépen köszönöm. – megyek ki az ajtón és mikor kiérek, beállok a parkolóba, amit elmagyarázott a rendőrkapitány, hogy hol találom. Egy sóhaj kíséretében hívok egy taxit, aminek a számát még tegnap elmentettem. Jó volt a megérzésem, miszerint szükségem lehet még rá...10 perc várakozás után meg is érkezik.

-A Szent Mária Kórházba kérem. – ülök be a hátsó ülésre. Az odavezető úton végig az ablakon bámulok ki. Rengeteg ember megy az utcákon egyaránt sétálva és autóval is. Budapesten fele annyian ha voltak. Nem telik sok időbe mire odaérünk. Kifizetem és megköszönöm a taxisnak, hogy elhozott, aztán nagy levegőt véve bemegyek a kórházba. Az utam rögtön a recepcióhoz vezet.

-Jónapot! Körülbelül egy órája hozhattak be egy 15-17 év körüli fiút autóbaleset miatt. Megtudhatnám melyik szobában van? – nézek a recepciós nővérre könyörgő szemekkel.

-Jónapot. Igen, emlékszem. Miért keresi? Talán ismerőse? Gondolom nem a rokona. – kérdezi. Most mit mondjak? Azt nem mondhatom, hogy a rokona hiszen én nem vagyok húzottszemű. Az igazság meg nem túl kellemes de mi mást mondhatnék? Hirtelen nem jut eszembe semmi...

-Én okoztam a balesetet és szeretnék megbizonyosodni róla, hogy jól van.

-Sajnálom, ha nem családtag vagy közeli ismerős, nem mondhatom el.- rázza meg a fejét, én meg szomorúan lebigyesztem az ajkam.

-Kérem! Már így is hatalmas a bűntudatom. – ha kell könyörgök, de én így nem tudok nyugodtan élni. Lehet nem az én hibám volt, mégis nagyon szarul érzem magam miatta...

-Hah... - sóhajt egyet a recepciós – Rendben, de ha bármi gond lenne, nem én mondtam el.

-Köszönöm! – hajolok meg boldogan.

-Nincsmit. – mosolyodik el a nővér is. – A második emelet 15-ös szobájában van.

-Mégegyszer köszönöm! – intek egyet aztán a lift felé veszem az irányt. Megnyomom a 2. emelt gombját, de még nem indul el, mert egy napszemüveges és baseball sapkás fiú is beszáll, aki ugyanarra az emeletre tart mint én.

Kellemes parfüm illata van, nem túl erős, épphogy csak meg lehet érezni, de nekem tetszik. És valamiért kísértetiesen emlékeztet valakire, de ezt a gondolatomat hamar elvetem. Mégis mit keresne itt Ő?

Az első emeleten egy csomó orvos és nővér beszáll, én pedig bepréselődök az egyik sarokba. Előttem egy borzasztóan izzadság szagú, kövér orvos áll szorosan, és sajnos ennél hátrébb már nem tudok menni. Mire felérünk a következő emeletre, lassan fuldoklok. Csak én érzem ezt az iszonyatot?! A liftajtó kinyílik, de a tömeg nem akar kiszállni, úgyhogy szó szerint négykézláb mászok ki a fullasztó helyről. Még szerencse, hogy nem vagyok klausztrofóbiás. A napszemüveges fiúnak szerencséje volt, ő pont az ajtóhoz préselődött, sokkal könnyebb volt kijutnia. Felállok két lábra, mint egy rendes ember és leporolom magam. A fiú elmosolyodik egy pillanatra, mintha jól szórakozna szerencsétlenségemen, de a mosoly egyből lehervad az arcáról, mikor elindul. Biztos egy számára fontos ember került kórházba. Én is megkezdem a 15-ös számú szoba felkutatását, de mikor a fiú pont abba megy be, megtorpanok. Most mit tegyek? Illetve mit mondjak? Mert, hogy bemegyek, az tuti. Csak a baj a fogadtatásom lesz. Szerintem senki nem örülne, ha mondjuk a gyerekét elütné valaki és az a valaki beállítana a kórházba, azzal az indokkal, hogy aggódott. Pedig ez az igazság...Mindegy, majd kitalálok valamit. Mielőtt meggondolnám magam benyitok az ajtón, de ami ott fogad, arra még nem vagyok felkészülve. A fiú bal lába és jobb karja be van gipszelve és a fején is egy gézkötés van. Mellette a széken valószínűleg az anyukája ül, apukája pedig a nő mellett áll. Mindketten aggódóan néznek az ébren lévő fiúra, aki szélesen elmosolyodik mikor meglát engem. Talán emlékszik rám? Lehet, de most nem ez a fontos. A baseball sapkás és napszemüveges srác is ott áll, csak most ezen kiegészítők nélkül. A beszívott levegő megreked a tüdőmben és megszólalni sem bírok. Csak hatalmas, meglepett szemekkel bámulok.

Ez lehetetlen...! Ennyire szerencsétlen nem lehetek!! Ilyen nincs! Én...én...elütöttem Kim TaeHyung öccsét?????!!!!!