Chris szemszöge:

Késő este van és én itt ülök a nappali közepén egy halvány fény mellett. Az óra a falon hajnali három óra tíz percet mutat. Órák teltek el amióta felkeltem Brooklyn mellől. Békésen aludt, de én képtelen voltam aludni.

Esett odakint. De nem az a békés, kellemes eső amit az ember odabentről élvezettel figyel egy tea, vagy kávé társaságában. Nem. Erős szél fújt ami miatt olyan hangja volt az esőnek mintha jégeső lenne. Hallani lehetett a távolból közelgő dörgés hangját.

Egy albumot tartok magam előtt. Az elmúlt évekre gondolok folyamatosan. A képen mi vagyunk Brooklynnal az esküvőnkön. Pont azt a pillanatot kapták el mikor a beszédét mondta. A mai napig élesen bennem él a pillanat. Ahogy ott egymás előtt megígértük, hogy örökké szeretni fogjuk egymást, és ez a mai napig töretlen.

Rengeteg kép volt rólam amit Brooklyn készített. Imádott engem fotózni. Minden díjátadó előtt lefotózott, minden filmem bemutatója előtt, ha kirándultunk akkor is azzal töltötte az időt, hogy engem fotózott. Eleinte gyűlöltem mikor ezt csinálta, mégis most már azt mondom, hálás vagyok amiért minden emléket megörökített mert így örökké emlékezni fogok rájuk. Majd jött ő a képeken. Igen, még ha ő menekült is a képek elől, mindig megoldottam, hogy legyen róla is emlékem. Kettőnkről.

Az utolsó kép az albumba azonban minden figyelmem elterelte. Brooklyn volt a képen várandósan. Napokkal ezelőtt készült mielőtt a kislányunk megszületett. Brooklyn ott már érezte hogy napokon belül bővülni fog a családunk. És természetesen megint igaza lett. Abban a pillanatban hogy a lányunk megpillantottam tudtam, hogy egy célom van innentől kezdve. Mégpedig hogy jó apa és férj legyek.

A gondolataimból hirtelen egy hatalmas fény, és hangzavar ébresztett fel. Majd meghallottam az emeleten az ajtó mögül kiszűrödő sírást. Azonnal felugrottam a helyemről és a hang irányába mentem. Egyre hangosabb lett. Próbáltam minél halkabban közlekedni a házban hisz nem akartam Brooklynt felkelteni. Ahogy a szobába léptem megpillantottam a legcsodálatosabb kék szemet, ami valaha is rám nézett. A szemei könnyekkel volt teli.

-Shhh! Minden rendben, kicsim! Biztonságban vagy!-emeltem fel a kislányom, ahogy biztosan tudatni akartam vele biztonságban van. Körbe-körbe sétáltam vele a szobába ahogy gyengéden ringattam, hátha megnyugszik.-Az én pici Londonom fél a vihartól? Hm?-súgtam neki gyengéd hangon.London lassan kezdett megnyugodni, ahogy a sírása halkabb lett.-Senki és semmi se bánthat téged kicsikém! Teljesen biztonságban vagy apa karjaiban!-ültem le a hintaszékbe az ablak mellett ahogy továbbra is gyengéden ringattam.

A legszebb pillanat az életembe az volt mikor Brooklyn a feleségem lett, a második pedig kétség kívül a pillanat mikor London Evans, a kislányunk megszületett.

A pillanat mikor legelőször hallottam őt sírni, mikor legelőször tartottam a karjaimba tudtam, az álom amire annyira régóta vártam, az élet amiről álmodtam, valóra vált. Soha nem gondoltam hogy valaha is szerethetek két embert ennyire amennyire a családom szeretem.

London tökéletes. Minden mértékben még ha tagadom is, hasonlít rám. A mosolya, a kis gödröcske az arcán, a haja színe mind olyan mint az enyém. De a szeme, olyan akár az áprilisi tiszta égbolt. Az ég különleges kék színét kapta.

Amikor legelőször a karjaimban tartottam Londont, és megpillantottam az égszín kék szemét, Brooklyn csak elmosolyodott. Tudta, mennyire hasonlít rám ez a tökéletes kis teremtmény. És csak annyit tudtam neki mondani ,,csodálatosan csináltad, kedvesem".

-Tudom, kicsim, hogy még most nem értesz engem, de szeretném ha tudnál valamit!-beszéltem halkan hozzá. Ez a beszélgetés közte és köztem marad. A pici keze az egyik ujjam öleli át, és minden erejével azt szorítja, el nem engedi.-Nincs semmi ezen a világon, amit ne tennék meg érted vagy az anyukádért! Soha se fogom engedni, hogy bármi bajod essen! Ígérem, hogy amíg lélegzek, minden amire szükséged lesz vagy szeretnél én megadom neked! Mindig vigyázni fogok rád!

Ezeknek a szavak hallatán London tekintete egy pillanatra se terelődött el rólam. Sőt a sírást is abbahagyta. Többé nem hallottam és nem láttam a vihar jeleit. Úgy látszik a vihar elmúlt.

-Látod gyönyörűm? A vihar elmúlt!-mondtam az én gyönyörű lányomnak, ahogy megcsókoltam a homlokát. Ezek után apró kis gügyögés hagyta el az apró ajkait Londonnak amire elmosolyodtam. Láttam mennyire harcol az ellen hogy a szemei lecsukódjanak.-Mit szólsz hozzá ha ma nálunk alszol? Megnézzük anyut?-ennek hallatán pedig a szemei csillogtak. Úgy látszik tisztán érti és tudja, ki is az anyukája. És ő is pont úgy rajong érte, mint én ő érte. Képtelen voltam nem elmosolyodni ezen, majd óvatosan felálltam ahogy a kisbabánkat tartottam a karjaimban. Elhagytam a szobát és egyenesen a mi hálószobánkba vettem az irányt.

Ugyanabban a pozícióban aludt Brooklyn ahogy itt hagytam mikor beléptem a szobába. Óvatosan feküdtem be az ágyba ahogy London apró fejét a mellkasomra helyeztem. Azonban Brooklyn megérezhette a mozgolódásom mert azonnal felriadt.

-Shh, nyugi kicsim! Csak mi vagyunk!-mondtam remélve vissza fog tudni aludni Brook. Egy apró hümmögés hagyta el az ajkát ahogy lassan ki nyitotta a szemét.

-Minden rendben?-kérdezte félálomban. Majd megpillantotta a mellkasomon alvó édes kis csodát.

-Megijedt a vihartól!-jegyeztem meg. Brook elmosolyodott majd közelebb húzódott hozzám. Az egyik kezemmel továbbra is a kicsit fogtam, a másikkal pedig Brooklynt húztam magamhoz közel. Brook óvatosan takart be minket, nem akarta felébreszteni Londont.-Fent voltam, mikor a vihar felébresztette! De nagyon ügyesen küzdött ellene!

-Hallottam mikor felkeltél mellőlem, valami baj van?-kérdezte. A feleségemre néztem majd a gyermekemre. Valójában semmi se volt a földön ami ezt a pillanatot tökéletesebbé tehette volna. Hisz minden amit akartam és vágytam itt volt a karjaimban.

-Minden rendben, kicsim!-nyugtattam meg. Brooklyn szemei pedig csukódni kezdtek. Óvatosan hajoltam hozzá ahogy a homlokára nyomtam egy csókot.-Szeretlek!

Végignéztem ahogy Brooklyn és London elalszik a karjaimban. Ez volt az a pillanat amit örökké meg akartam tartani. Gyengéden nyomtam egy csókot London feje búbjára.

-Jó éjszakát, életeim!

Szomorú szívvel jelentem, hogy ez a kis könyvem is a végére érkezett. Pontosan száz részen keresztül követhettük Brooklyn és Chris mesebeli történetét. Imádtam minden percét írni. Miért? Mert talán picit elképzelhetem ilyenkor milyen lenne egy ilyen tökéletes férfi mellett egy boldog életet élni! Remélem ti is beletudtátok picit élni magatokat, és ez pedig csak még több okot adott nektek, hogy ezt a csodálatos férfit szüntelenül szeressétek, ahogy azt én is teszem! Remélem a további könyveknél még találkozom veletek! Köszönöm hogy velem tartottatok♥