Brooklyn szemszöge:

Amióta közöltem a hírt Chrissel úgy vigyáz rám mint a hímes tojásra. De őszintén szólva, nagyon jól esik a figyelmessége. Lassan elkezdtük a gyerekszobát is kialakítani. Amióta megtudtuk, hogy kislányunk lesz a boldogság még nagyobb. Biztos a várandósság teszi de nagyon érzékeny vagyok. Mint szaglás, mint érzelmek terén. Kezdem úgy érezni magam néha ez miatt mint egy kis házisárkány. De lehet akár milyen figyelmes az ember, vigyázhat magára...bármikor bekövetkezhet a baj nemde?
-Sajnálom Mr. és Mrs. Evans...a kisbabájuk elvesztették!-közölte velünk a legszörnyűbb és legfájdalmasabb hírt az orvos. A szívem abban a pillanatban összetört és fogalmam sem volt, ez a fájdalom mikor és hogy fog meggyógyulni. De biztos voltam abban hogy Chris ugyanekkora fájdalmakon megy keresztül. Mégis annak ellenére, hogy egyikünk se tehetett erről, egymást kezdtük bántani. Vagyis inkább én Christ. Ő soha se bántana úgy...inkább tűrte a szavakat amiket hozzá vágtam mintsem védekezzen.
-Brooklyn kérlek nyugodj meg!-próbált nyugtatni de képtelen voltam nyugodt lenni. Az első pár napban őrlödtem, utána meg magamat hibáztattam ami miatt elvesztettük Hannaht. Igen...a neve Hannah lett volna. A mi pici Hannah kislányunk, akivel soha se tudtunk találkozni.
-Ne nyugtass!-üvöltöttem rá.
-Brook nem csak neked fáj ez az egész! Nekem is borzasztóan fáj! De nem marcangolhatod magad azzal, hogy te hibád! Senki se hibázott! Főleg nem te! Sajnos sok mindenkivel előfordul ez nem csak velünk, de ez ellen nem tudunk mit tenni! Ezzel nem hozzuk vissza Hannaht! Gyászoljuk meg az elvesztését, de kicsim az életünk nem állhat meg!
-Mit akarsz mit csináljak?-kiabáltam folyamatosan vele. Visszagondolva borzasztóan viselkedtem. Nem törődtem az érzéseivel, csak magamat néztem. Azt gondoltam akkor csak én szenvedek miközben minden egyes szavammal valójában megöltem Chrisben egy apró részt.
-Csak...nem kérem, hogy most azonnal fogd magad és menj a barátaiddal bulizni! Miért kérném? De egy picit nyiss felém és a család felé! Mind aggódunk érted Brook! Magadba zárkóztál és...nem az a Brooklyn vagy akit megismertem!
-Oh, tehát már nem is kedvelsz így?
-Nem mondtam ezt!-vágta rá azonnal.
-Akkor? Oh vagy kiállhatatlan lettem? Ez az igazi énem Chris!-üvöltöttem vele.
-A francba már Brooklyn elég!-kiabált rám először amitől a szavak amiket mondani akartam bent maradtak. Képtelen voltam kipréselni őket.-Ne haragudj...!-kért azonnal bocsánatot most már nyugodt hangon.-Ne haragudj hogy kiabáltam!
-Alszol te a kanapén vagy aludjak én?-kérdeztem ridegen.
-Brook...kicsim!-lépett közelebb hozzám de én hátráltam. Megállt. Nem lépett az irányomba még egy lépést. Mondhatni taszítottam magamtól, miközben nagyobb szükségem volt ő rá mint azt bárki gondolhatná. De mégis annak ellenére, hogy tudtam a szívem mire vágyik, mit akar, az agyam mindig az ellentétét cselekedte. Bezárva magam mögött az ajtót hagytam hátra a férfit a gondolataival. Sírtam. Képtelen voltam összeszedni magam. Azonban a telefonom zökkentett ki, a képernyőn anyukám neve virított.
-Szia anya...!-vettem fel a telefont. Őszintén nem volt kedvem beszélgetni de tudtam hogy milyen. Ha nem veszem fel két perc múlva az ajtón dörömbölnek és nem hagynak békén többet.
-Hogy vagy kicsim?-kérdezte együttérzően. Mindannyiunkat megviselt a pici elvesztése. Túlságosan beleéltük mind magunkat abba, hogy a családhoz lassan egy kis élet fog csatlakozni. Képtelen voltam válaszolni. Mi erre a jó válasz? Jól? Ennek az állapotnak közelébe se voltam. Ha azt mondom rosszul akkor pedig azonnal orvost akar majd hívni aki egy agyturkász lesz és megpróbálja a lelkibékém helyreállítani. Pedig tudtam, hogy az a személy aki erre képes a nappali kanapéján őrlödik a gondolataiban.-Chris szólt, hogy nem vagy jól...!
-Nagyon csúnyán összevesztem vele...!
-Veszekedtetek?-kérdezte nyugodt hangon. Nem tűnt idegesnek miatta, talán mert Chris elmesélte neki a szituációt.
-Igen...vagyis én veszekedtem, ő meg csak hallgatott!-válaszoltam.
-Oh, kincsem az valójában nem veszekedés!-hallottam egy apró kis nevetést a telefon másik felén. Ami most jól esett. Jól esett anyukámat mosolyogni hallani.-Te szerintem életben nem vesztél még össze a férjeddel! Igazam van?
-Túl nyugodt hozzá...!-válaszoltam ahogy az én arcomra is végre egy apró mosoly kúszott.
-Brooklyn drágám....mondanám, hogy tudom mit érzel de valójában fogalmam sincs...! Szerencsésnek érzem magam, hogy egyikőtöket se vesztettem el mikor várandós voltam veletek...de kicsim! Nem adhatod fel! Legfőképp nem hibáztathatod magad!
-De...de ha jobban figyeltem volna...!
-Nem drágám! Itt egyikőtök se hibázott! Se te, se Chris! Mindketten megtettetek mindent ez idő alatt, hogy biztosítsátok a pici Hannahnak a legszebb életet ami előtte állt volna, de kicsim...lehet Istennek más tervei voltak vele!
-Anyu...ő volt a csodánk Chrissel...!-fakadtam sírva.
-Tudom drágám...de tudom hogy ez a csoda ami veletek történt újra bekövetkezik majd...de ahhoz hogy ez megtörténjen szükségetek van Chrissel egymásra!
-Csúnyán megbántottam őt anya...!
-Akkor kérj tőle bocsánatot!
-És ha nem fog megbocsájtani...?
-Tudom, hogy megfog! Mert neki annyira szüksége van rád mint neked rá! Ne taszítsd el magadtól őt Brook...!-a szavai a szememből könnyzáport idéztek elő. De igaza volt.
-Anyu...most le kell tennem...!
-Rendben kicsim, aludj jól...és ne feledd! Ne add fel!
-Köszönöm anyu...szeretlek!
-Én is szeretlek kicsim!-köszöntünk el egymástól. Én pedig gondolkodás nélkül indultam a nappaliba, ahol Chris megágyazott magának. Láttam mennyire kényelmetlen neki mert forgolódott. Fogalmam sem volt mit mondjak. Talán nem is tudtam volna elmondani pontosan azt amit a fejembe már háromszor lejátszottam. Amint közelebb léptem meghallotta a lépteim így a szemei gyorsan rám szegeződtek. Hiába lett volna esély arra, hogy bocsánatot kérjek egy szó se tudta elhagyni a számat. A szemeimbe újra könnyek gyülekeztek, a szám remegni kezdett, a szívem hasogatott. Ő pedig gondolkodás nélkül kelt fel a kanapéról ahogy azonnal a karjaiba zárt engem és szorosan tartott. Én pedig csak zokogtam ahogy rászorítottam a pólójára, a szívem pedig ettől az öleléstől elkezdett elindulni a gyógyulás útján.