Chris szemszöge:

Ahogy a kávézóban kikértük a kávékat ahelyett, hogy bent foglaltunk volna helyet, inkább sétálni volt kedvünk. Így míg tartott a szünetünk, egymás mellett haladva élveztük ezt a csodás napot. Lassan szürcsöltük a kávénkat. Ahogy figyeltem a szótlan nőt magam mellett tudtam, hogy most van esélyem arra, hogy esetleg picit is megismerjem.
-Miért választottad a sminkelést a szakmádnak?-tettem fel a kérdést a lánynak.
Ahogy feltettem a kérdést, látszott hogy meglepődött hogy beszélgetést próbálok kezdeményezni vele. Azonban pár másodperc múlva elmosolyodott.
-Mivel nem sikerült bejutnom az egyetemre, így muszáj voltam más lehetőségek után nézni!
-Mit szerettél volna valójában tanulni?-kérdeztem tőle.
-Tanár szerettem volna lenni!-válaszolta apró mosollyal az arcán.
Biztos csodás tanár lett volna. Már ahogy az ember csak nézi őt tudja mennyi szeretet lakozik ebben a lányban.
-Na és te Chris?-kérdezte tőlem így visszatértem a valóságba a gondolataimból.
-Mi van velem?-kérdeztem.
-Mindig is színész akartál lenni?
-Anyukám is színészkedéssel foglalkozik, így valahogy úgy érzem beleszülettem ebbe a szakmába!
-Akkor végülis valóra váltottad az álmod nem?-kérdezte ahogy a szemei engem figyeltek.
-Mondhatjuk!-válaszoltam, azonban a szemei újra teljesen elvették az eszem. Mit művel ez a lány velem?
Még egy kicsit sétáltunk és beszélgettünk főleg a mostani szerepemről.
-Oh basszus! Vissza kell mennem!-kezdett szaladni a stúdió irányába.-Oh tényleg! Köszönöm a kávét Chris!-fordult vissza felém utoljára majd bement az épületbe.
Majd eltűnt ez az elbüvölő lány a szemeim elől. Sajnos a forgatás alatt nem láttam őt. Pedig reméltem hogy újra olyan közel fog hozzám állni mint tegnap. Hogy újra érezhessem azt a csodás édes illatát. Amikor végeztem a forgatással szomorúan vettem észre, hogy a táskája már eltűnt a sminkes szobából, biztos haza ment. Így hát fogtam magam beültem az autóba és én is ugyanezt tettem. Fárasztó nap volt mégis úgy éreztem a fejemben cikáztak folyamatosan a gondolatok el kell mennem futni. Így felöltöztem a futós ruhámba, futó cipőt felkaptam. Remek időnk volt, sütött a nap. Nyoma se volt a tegnapi latyakos, esős időnek. Úgy tűnik nagyon sok minden kavaroghatott a fejembe mert észre se vettem, hogy egy órája megállás nélkül tettem a köröket. Kivételesen a part közelébe mentem futni, és milyen jól tettem. Ahogy ültem a homokban, és a lassan lebukó napot figyeltem a szemem észrevette Őt. Közvetlenül a víz mellett játszott a kutyájával. Látszott a szoros kapcsolat közöttük. És az a mosoly. Szerettem volna én lenni az aki ezt az édes mosolyt elővarázsolja tőle. De úgy néz ki a kutyájának ebben nagyobb tehetsége van. Néztem ezt az önfeledt boldogságot az arcán, ami csak úgy tündökölt a napnyugtával a háta mögött. És csak egy valami jutott eszembe. Akarom. Akarom ezt a szikrázó, tündöklő boldogságot, azt az édes és önfeledt mosolyt. Mégis miért nincs bátorságom elmondani neki? Talán mert félek, hogy elutasít? Hisz annyira különleges, nem olyan mint a többi lány. Folyamatosan azt tapasztaltam az életem során, főleg amióta ismertebb színész lettem, hogy az emberek keresik a társaságom. Ritka aki nem hátsószándékkal. Mégis ő. Ő úgy érzem nem ilyen. Ő egy angyali teremtés akit az ember legszivesebben elzárna, csak hogy megvédje minden fájdalomtól hogy ez a mosoly soha ne tűnjön el az arcáról. Ez a lány jobbat érdemelne nálam, mégis...mégis szeretném ha én miattam is tudna így mosolyogni. Mi van veled Chris? Ez...ez szinte lehetetlen nem? Mi van ha számára nem te vagy az a személy? Mi van ha te nem tudod őt boldoggá tenni? Ilyen gondolatokkal a fejemben ültem a parton amíg szembe nem találkoztam a gyönyörű szemeivel és angyali mosolyával.
-Jesszus!-ijedtem meg, úgy elgondolkoztam hogy észre se vettem hogy ez a csodás nő itt guggol előttem.
-Megijesztettelek?-nevetett a lány.
-Ne haragudj, csak elgondolkoztam!
-Észrevettem!-mosolygott.-Minden rendben?-kérdezte. Milyen aranyos ahogy aggódik.
-Minden tökéletes..most már!-válaszoltam a kérdésére, miközben a szőrös kis barátja erőszakosan kezdett az arcom fele közeledni hogy megnyalhasson. Aranyos egy kutya volt.
-Bailey ne!-szólt a kutyára miközben a nyakörvnél kezdte volna visszahúzni.-Nem szabad! Mi van veled? Nem szoktál te így viselkedni!
-Semmi baj, hagyd csak! Nagyon aranyos!-simogattam meg a kis szőrmók pofiját. Imádta.
-Ne haragudj, általában eléggé zárkózott főleg az idegenekkel! Nem tudom mi ütött belé!
-Biztos érzi, hogy imádom a kutyákat!-simogattam tovább a kutyát miközben Brooklyn mosolyát figyeltem. Úgy látszik, ez a kis szőrmók közelebb visz engem a lány szívéhez? Vagy megint csak a kutyusa miatt van ilyen halálian édes mosolya?
-Mi épp indulni készültünk!-tette rá a pórázt a kutyára.-Csak gondoltam ideköszönök!-mosolygott rám.
Szomorúan fogadtam a hírt hogy már megy is. Azonban nem várt dolog történt.
-Esetleg...persze ha nincs más dolgod...van kedved velünk sétálni?-kérdezte a legnagyobb meglepetésemre. Heves szívverésem lett tőle, de hazudtam volna ha azt mondom nem tetszett ez az érzés. Így felállva a homokból indultam el Baileyvel és Brooklynnal haza felé.