(Egy kicsit talán rövid, de remélem olvasható és lesz még akit érdekelni fog a dolog. Itt említeném meg, hogy ez az utolsó fejezet.)

Kellett pár nap, hogy lenyugodjanak a kedélyek, hogy minden visszaálljon a rendes kerékvágásba. Ezek után beszéltük meg s döntöttük el, hogy én Seungsik-ékkal megyek majd. Iker öcsém ekkor ijedt meg, de nagyon. Azt hitte soha többé nem fog látni engem. Hogy ezért e vagy más miatt, de ágynak esett. Úgy belázasodott, hogy azt hittem elveszítjük. Ám egy különös ok végett mégis rendbe jött. Éppen azután kezdett javulni állapota, hogy megígértem neki, hogy sosrm hagyom el s hogy majd magammal viszem őt. Természetesen bátyánk ellenezte a dolgot az első pillanatokban mikor beszéltem vele a tervről, ám aztán belátta, hogy jobb ha elengedi velem öcsém. Így aztán mikor eljött a távozásunk napja könnyek közt vettünk búcsút egymástól. Nem mondom, hogy nem féltem mi vár majd ránk, de az is biztos hogy tudtam van aki megvéd minket.
Utunk viszonylag nyugodtan telt. Csak egy alkalom volt mikor nekünk akartak támadni s az is csak azért volt mert azt hitték bajban vagyunk. Szerencsére ezután nem jött közbe semmi. Rendben elértük Seungsik-ék területét, majd városukat ahol bizony nem volt olyan aki ne bámult volna meg minket s olyan sem volt aki ne hajolt volna meg előttünk. Nem értettem utóbbit miért tették, de aztán elég hamar rájöttem. S igencsak egyszerű volt a magyarázat. Seungsik és Seungwoo nem egyszerű alfák voltak, de nem ám. Ők ketten voltak, sőt, ők ketten a falka örökösei és úgy tűnt, nagyon úgy tűnt, hogy mivel Seungsik máris örököst hozott hamarabb át fogják venni a vezetést.
És igen, meg is történt a hatalom átadása és átvétele. Azután olyan volt kicsit mintha más világba csöppentünk volna öcsémmel. Igaz azelőtt is olyan volt, hisz úgy bántak velünk mintha mi ketten valami különleges teremtések lennénk. Furcsa volt, nagyon is furcsa. Bár az annyira nem ahogy hozzám viszonyultak. Hisz tudták, hogy az egyik vezető társa vagyok s hogy az ő utódját hordom szívem alatt. Ám öcsém, Hyunjin felé sokkal másabbul viseltettek. Nem telt el olyan nap, hogy ne kapott volna ajándékokat. S ami a legmeglepőbb mindig mástól kapta s mindig mást. Szegény alig mert kimozdulni a bázból ezek miatt. Pedig aztán szeretett kint kenmi mert a környék olyan volt mely szívének kedves volt a amely helyre mindig is vágyott.
Mindeközben persze hasam szépen növekedett. Boldog voltam, hogy rendben voltunk, hogy boldogok voltunk és azzal lehetek akit szeretek. Seungsik ennek tetejébe még meg is kérte a kezem. Természetesen igent mondtam, mire ő azonnal szervezkedésbe fogott. A fejébe vette, hogy még azelőtt elvesz engem, hogy a kicsikénk megszületik.
Nos, eme terve csak egy ponton siklott ki. És ez a pont éppen a mennyegzőnk napján volt. Egész addig rendben ment minden míg odáig nem jutottunk, hogy bátyám, mert hogy azon a napon ő is és társa is ott voltak, az oltárhoz nem kísért. Akkor már éreztem, hogy baj lesz. Aztán mikor elmondtuk az esküink és a pap összeadott minket, majd a csók következett volna... nos beütött a baj. Meg sem tudtuk egymást csókolni mert éppen akkor mikor megtettük volna elfolyt a magzatvíz. Olyan erős fájdalom lett úrrá rajtam, hogy csók helyett csak felüvöltöttem, majd Seungsik karjaiba omlottam. Ő volt aki karjaiba vett, ő volt aki rohant velem ki a szertartás helyszínéről s ő volt aki a legjobban aggódott. Kórházba akart vinni, de nem értünk volna oda időben, ezért hazavitt engem. Oda jött az orvos és végül ott is indult meg a szülés.
Mondanom sem kellene, de megteszem, iszonyatosan fájt az egész. A legrosszabb az volt, hogy az orvos nem engedte, hogy Seungsik bent legyen. Talán ezért éreztem úgy, hogy tovább fog tartani az egész és hogy nem fogom bírni. De bírtam s igen szerencsésen bár nagy szenvedések árán, de megszültem picikém. Seungsik egész türelmes volt, de amint picink felsírt berontott a szobába. Fáradtan mosolyogtam rá mikor kisfiunk a kezébe adták. Aztán a következő pillanatban újabb fájdalomhullám száguldott végig rajtam. Megijedtem, de Seungsik is. Az orvos meglepődött ugyan, de nyugodt maradt.
- Még egy kicsi. - közölte mikor már másodjára kiáltottam fel a fájdalomtól. Már meg sem próbálta kitessékelni Seungsik-ot. Így miközben én üvöltöttem második picim sietve jött kifelé. Ám hiába volt gyors picim én a végére úgy elfáradtam, hogy megfogni sem tudtam őt mikor mellkasomra tették. Ám illatát, illatukat éreztem. Erőteljes volt mindkét picikém illata. Menta s gyömbér. Kivételes és furcsa illatok, de tudtam belőle s amúgy is, hogy picikéim mindketten alfák.
- Csak pihenj szépségem én vigyázok rátok. - Seungsik ott volt, mellettem volt s mellettem is maradt. Elaludtam, de még úgy is éreztem, hogy nem mozdult mellőlünk. Boldogságom határtalan volt. Mikor legközelebb felébredtem már egy másik nap hajnala köszönt rám. Ám kedvesem még ott volt s vigyázott ránk.
Sosem hittem, hogy egyszer ilyen csodában lehet részem, hogy lesz egy társam melynek csak én kellek, aki csak engem akar s feltételek nélkül vigyáz majd rám s akivel lesz egy csodás kis családom. Büszke vagyok rá, büszke vagyok picikéimre.
S végül, de nem utolsó sorban reményteljesen tekintek a jövőre. Igen, mert remélem nagyon sokáig egymás mellett lehetünk majd. Ahogy azt is remélem, hogy iker öcsém is hasonló szerencsés jövőre számíthat.
De... Ez már egy más történet...

(A végére csak annyit, higy tervben van a második évad. 😉)