Csókjával, amit viszonoztam is egyből, is teljes kábulatba ejtett. El is feledtem egy pillanat alatt, hogy mit szerettem volna megtudni. Valahogy minden megszűnt létezni s értelmét vesztette. Legalábbis míg csókolt engem addig így volt, így éreztem. Ám aztán visszatértünk a valóság talajára azzal, hogy csókunk véget ért. Kaptam aztán egy igencsak zavarba ejtő fürdetést Seungwoo-tól, ahogy aztán ruhát is melybe vagy hatszor is belefértem volna. De nem bántam, mert a világ minden kincséért se vettem volna le s át. Akkor, azokban a pillanatokban különlegesnek éreztem magam.
Igazából utána is, mikor végre visszatértem testvéremékhez. Furák voltak picit. Mert nem mondtak semmi rosszat, nem tettek szemrehányást, sem semmi ilyesmit azért ami történt. Talán buta vagyok, de nem értettem miért olyanok amilyenek. Aztán persze testvérem elmagyarázta, de én mégsem értettem őt. Hisz Seungwoo és én csak a lázas állapotom miatt voltunk együtt, kerültünk kis időre közel egymáshoz. Emellett Seungwoo ugyanúgy el-eltünedezett mellőlem mint azelőtt. Semmi értelme nem volt testvérem elméletének.
Eltelt jó pár hét azután a lázas napok után. Minden ugyanolyan volt mint azelőtt. Talán csak annyi változott, hogy néhány alfa túlságosan is merész lett. Nem telt el úgy nap, hogy ne környékeztek volna meg engem. De nem ám úgy ahogy addig. Nem bizony. Sokkal furcsábbak és durvábbak is voltak. Ezért eshetett meg, hogy néha bizony okoztak nekem kisebb nagyobb sérüléseket amiket bolond mód mindig kimagyaráztam otthon.
Ám eljött annak is a napja mikor már képtelenség lett volna kimagyarázni a dolgokat. S ez a nap az volt mikor engem csapdába ejtettek és elhurcoltak egy sivár helyre ahol nem volt egy csepp kedvesség, sem fény, sem semmi jó. Azon a helyen tanultam meg igazán, hogy ha tetszik ha nem ki kell bírnom mindent könnyek nélkül ha erős akarok maradni. Csak az  a baj, hogy én sosem voltam erős. Még ikertestvéremben is több erő volt hiába voltunk s vagyunk egyformák.
Eltelt egy nap, majd kettő s még több és több. Nem tudtam egy idő után, hogy mióta vagyok ott ahol vagyok. Szerettem volna megszökni, hazajutni, de minden próbálkozásom kudarcba fulladt. Egy ilyen próbálkozás alkalmával történt egy különös eset. Egy olyan dolog melyet elrablóim tudtak ám nem akartak elmondani nekem. Csak véletlenül tudtam meg, véletlenül jöttem rá. S bár nem hittem a dologban mégis vágytam rá. Hogy mi is volt ez pontosan? Hát... Csak az hogy lázas állapotom aprócska következményei szívem alatt növekedtek. Boldoggá tett a remény, ám az nem hogy gyengébbé váltam. Ahogy az sem, hogy elrablóim vezetője a fejébe vette, hogy megöli őket. Meg is mondta az időt, hogy mikor akarja a dolgot. Nem hittem, nem mertem, nem akartam, hogy pont akkor tenné mikor értem jönnek.
De eljött a nap. Vagyis úgy tűnt. Mert ez a nap egy picit hidegebb nap hajnala volt melyen elrablóm jött hozzám, ébresztett fel durván s rángatott ki, vagyis akart kirángatni a szobából melyben el voltam zárva. Furcsán éreztem magam, nagyon furcsán. A furcsaság pedig abban merült ki, hogy hirtelen ki tudtam szabadulni karmai közül. Kezeimmel védtem hasam, hogy közben akaratlanul is, de morogtam, vicsorogtam, végül aztán át is változtam. S akkor már különös módon valahonnét olyan dühöt éreztem melyhez hasonló soha még meg sem környékezett.
- Nem baj. Nekem mindegy hol tépem ki belőled a fattyaid és hol teszlek magamévá. - szavai nyomán elrablóm is átváltozott.
Egy pillanat volt csupán és ő máris nekem esett. De olyan nagy hévvel amire nagyon nem számítottam, ezért belém is tudott marni. És... Hát ezután olyan történt amire még én sem számítottam, nem hogy elrablóm. S hogy mi volt ez? Hát... Tényleg nem tudom hogyan s miért történt. Komolyan nem. Hirtelen lettem izgatott, egyben dühös miközben könnyeztem és hasam fogtam. Talán akkor értettem meg mit jelent a család, mit jelent félteni valakit úgy, hogy az életed adnád érte. Úgy üvöltottem fel, hogy meg sem ismertem saját hangom s úgy vicsorogtam, majd estem neki elrablómnak, ahogy addig sosem. Első harapásom tökéletesen betalált. Csont roppant, vér fröccsent s ahogy új illatokat éreztem meg... Azt hiszem ott estem át újabb változásokon. Úgy hajítottam ki az ablakon elrablóm mintha csak egy elhasznált rongy lenne. Ám mire utána ugrottam ő már talpon volt s nem is volt egyedül.
"Remek." - szólt gúnytól csöpögő hangon - "Épp időben érkeztek a vendégek." - nem tudtam kire vagy kikre célzott. De igazán fel sem fogtam a környezetem. Elrablóm nekem támadt ismét ahogy én is neki. Dühöt éreztem, ismeretlen s mérhetetlen dühöt, mely lassan uralkodott el rajtam. Nem voltam önmagam, csak egy cél lebegett szemeim előtt. Megvédeni kis családom minden áron. Ennek következményeképpen történt meg az, hogy egy teljesen váratlan pillanatban arra eszméltem, hogy kitöröm elrablóm nyakát, majd üvöltök ahogy torkomon csak kifér.
Eme üvöltést vágta ketté aztán egy még nagyobb, még erősebb üvöltés. Ez az üvöltés volt az azt hiszem, igazából, ami kicsit kitisztította elmém. Az üvöltés óriás tulajdonosa volt az aki aztán arra késztetett, hogy rá nézzek, hogy leüljek, s hogy végül behódolva a földre hasaljak. Az már kész rejtély számomra, hogy miért esett ki az ezután lévő idő. De, az biztos, hogy utána valamiért nem azon a sivár helyen voltam hanem egy igencsak ismerős illatú házban, illetve szobában. Valahogy olyan deja vu érzésem volt azokban a pillanatokban. Csak éppen nem voltam pucér. Ezúttal is féltem, ám most tényleg nem értettem, nem tudtam megmagyarázni miért.
Éppen csak felültem az ágyon melyen voltam mikor nyílt az ajtó nagy hévvel s a hiányzó óriás rontott a szobába. Ám nem jött közel, még nem. Ledermedt az ajtóban. Ekkor eredtek el könnyeim s emeltem fel kezeim melyeket felé nyújtottam. Egy pillanat sem kellett eztán, hogy ott teremjen mellettem s magához húzzon, öleljen engem szorosan.
"Az én csodás omegám... " - szagolt s nyalt is nyakamba - "visszatért hozzám." - csak egy kicsit távolodott el, éppen annyira, hogy szemeimbe tudjon nézni, hogy arcom érinthesse és mérhetetlen zavarba hozzon.
- Tudod szépségem a legjobban a barack és a méz keverékét imádom egy kis eperrel vegyítve.