Legszívesebben visszamennék a múltba, hogy a szüleimmel lehessek és az akkori legjobb barátommal játsszak a játszótéren.

Kim Tae Hyung-nak hívták. Nem az a Kim Tae Hyung, aki a Bts-nek tagja bár nagyon hasonlítanak. 10 éves voltam, mikor odaköltöztek a szomszéd házba. És végül egy iskolába is jártunk. Mily meglepetés, hogy még az osztálytársam is lett. Elég jól összebarátkoztunk első nap. Onnantól kezdve minden nap együtt jártunk a suliba és haza. Ez a barátság is csak 3 évig tartott. Nem tagadom, elég volt az a 3 év, hogy barátságnál többet érezzek iránta, melyet titkoltam is előle.

Testvérként tekintettünk egymásra, de ez nem tartott sokáig. A 13. születésnapom fájó emlék számomra. Akkor vesztettem el mindent és mindenkit.

Épp a suli előtt vártam anyáékat és Tae-t, de nem jött senki. Meguntam a várakozást és elindultam haza. Alig sétáltam 2 utcát megtudtam, hogy miért nem jöttek értem. Mindenhol mentőautó, rendőr kocsi és két egymásba ment autó. Amint megláttam, hogy az anyáék kocsija szaladtam, hogy megkérdezzek valakit, hogy mi történt. Még mindig visszhangzik az a mondat a fejemben, amit a mentős mondott. "Sajnálom... de a szüleid és a testvéred nem élték túl." Ennyire emlékszek, mert a hirtelen sokk miatt elájultam. Később egy idegen helyen ébredtem. Kiderült, hogy árvaházba adtak, mert nincs semmilyen családtagom, akivel maradhattam volna.

Depresszióba estem. Minden egyes nap csak sírtam és bántalmaztak is. Ezt se bírtam sokáig, így 15 évesen megszöktem. Se pénz, se étel, se fedél a fejem felett nem volt. Minden egyes nap másfél éven keresztül híd alatt, padokon aludtam, amíg sikerült annyit összegyűjtenem, hogy egy kisebb házat megvegyek. Fél évig még az életem rendezgettem, munkát kerestem és nagy nehezen megéltem. 17 éves voltam mikor eldöntöttem, hogy beiratkozok egy gimnáziumba. Amint ez sikerült elmentem, hogy megünnepeljem, de bár ne tettem volna. Drogot csempéztek az italomba és megerőszakoltak egy üres elhagyatott helyen. Épp már félig kimásztam a depresszióból ennek hatására még jobban belesüllyedtem. És most itt vagyok szétsírt szemmel a földön ülve és ezt írom. Nem is csodálom, hogy egy bloggban írom le minden kínom-bajom hisz nincs senkim. És nem is fogja senki se tudni, hogy ezt ki vezeti, hisz kit érdekelne egy lány depressziós élete? Senkit.