A szobámban tartózkodtam, és néztem a kékellő eget és a felhőket. Néha egy-két madár is elreppent a távolban, és ennyi volt az egész látványosság. Közben mélyen a gondolataimba temetkeztem, amíg egy kopogtatás ki nem rángatott belőle. Egy szolgálólány volt, aki azzal az információval keresett fel, hogy a király hívat engem a kistanács termébe.

Elindultam a kijelölt hely felé, miközben azon gondolkodtam, vajon mit akarhat tőlem Aegon. Azt mondta még az előbb, hogy nincs számomra semmilyen feladat, így azt csinálhatok, amit akarok, erre körülbelül tíz perc elteltével hívat.

Amikor beléptem a kistanács termébe, Aegonon kívül senki nem tartózkodott ott, még egy lovag sem. Teljesen egyedül volt, így amikor odaértem, ketten voltunk a helyiségben. Az asztal túloldalán állt, amögött a szék mögött, ahol a király szokta elfoglalni a helyét a tanácskozáson. A szék háttámláján támaszkodott, miközben engem figyelt. Nagyot sóhajtott, mikor közelebb értem hozzá.

- Baj van. - jelentettem ki, ugyanis kérdeznem sem kellett, mert az arcára volt írva. - Mi történt?

- Az öcsém visszaért Viharvégből. - mondta, én pedig nem értettem, mi ezzel a probléma. Talán Viharvég ura nem fogadta el az ajánlatot?

- Borros nagyúr anyámat támogatja? - tettem fel a kérdést, de férj uram megrázta a fejét.

- Azzal nincs gond, Aemond előbb odaért, mint az öcséd. - nézett bele a szemeimbe, mire a gyomrom görcsbe rándult, így egyből a hasamhoz kaptam a kezem.

- Me... melyik öcsém? - remegett meg a hangom, miközben elfogott egy rossz érzés.

- Luke. - itt elkapta rólam a tekintetét, amire én még közelebb sétáltam hozzá, már egészen elé. - Luke is Viharvégben volt, hogy Borros nagyúr támogatását kérje, de elkésett. Ő távozni készült, de Aemond... nos ő utána ment Vhagarral.

- És történt valami? Történt valami az öcsémmel? Aemond megsebesítette őt? - Aegon nem felelt a kérdésemre, ezért megragadtam a felsőjét két kézzel, és megrángattam, így végre rám nézett.

- Meghalt, Sel. Aemond megölte Luke-ot. - mondta ki, én pedig azt hittem, rosszul hallok.

- Nem igaz. - ráztam a fejemet, és az állkapcsom megfeszült. - Miért hazudsz, ha azt mondtad, fontos vagyok neked?

- Sajnálom, de ez az igazság... - sütötte le a szemeit, és hallottam, hogy nagyot nyelt.

A lábaim megremegtek, és majdnem összecsuklottam, amikor Aegon utánam nyúlt és megtartott. A vállába kapaszkodtam, miközben a tekintetünk összetalálkozott, de aztán ellöktem magamtól. Sarkon fordultam, és kirohantam a kistanács terméből, nem érdekelve, hogy a férjem a nevemet kiabálja utánam.

Berontottam Aemond és Helaena közös hálótermébe, de szerencsémre csak az előbbi tartózkodott itt. A félszemű herceg a tükör előtt állt, ahonnan észrevett, és felém fordult. Becsaptam magam mögött az ajtót, majd közelebb léptem hozzá. Aemond arcán megmondhatatlan érzelem suhant át, ahogy egymás szemébe néztünk. És én tudtam. Tudtam, hogy Aegon nem hazudott. Aemond is tudta. Tudta, hogy én tudom.

Olyan erősen összeszorítottam a fogaimat, hogy azt hittem, rögvest kitörnek a helyükről. Két lépésből ott termettem a Félszemű előtt, a kezem pedig akkorát csattant az arcán, hogy azonnal ott maradt a helye. Meglöktem a mellkasánál, mire ő eggyel hátrább lépett, hogy megtartsa az egyensúlyát, de közben egy újabb pofon érte az arcát. És egyszer sem fogta le a kezem, nem tiltakozott, mert tudta, hogy megérdemli.

- Hogy tehetted ezt? Hogy voltál képes...? - rángattam meg a ruhájánál fogva, miközben a forró könnyeim végigfolytak az arcomon és egy újabb pofont adtam az arcára. - Te undorító féreg! Te szarházi! Egy kibaszott rokongyilkos vagy! Rohadj meg! Rohadj meg a pokol legalján, mert odavaló vagy!

- Selaehra, sajnálom! Elvesztettem Vhagar felett az uralmat... - mondta olyan halkan, mintha suttogna.

- Megöllek! - kirántottam a tőrét a hüvelyből, és a magasba emeltem, hogy lecsapjak vele, de ő megragadta a csuklómat és visszafogott. - Ne érj hozzám! Megvakítalak a másik szemedre is, aztán megöllek! - ordítottam.

Az ajtó kicsapódott, és két lovag rohant be, akik lefogtak és elrángattak Aemond közeléből. Továbbra is ordítottam, kapálóztam, majd elhajítottam a tőrt az ő irányába, de az nem találta el. Annyiféleképpen átkoztam el, ahogyan csak tudtam, miközben zokogtam a fájdalomtól, amit a szívemben éreztem. A kedvességem a Félszemű felé olyan hirtelen alakult át gyűlöletté, hogy azt képzelni sem tudtam volna, hogy ilyen lehetséges.

A várban mindneki megnézett, akik mellett az őrök elhurcibáltak, és azt fontolgatták, vajon megőrültem-e. Bár nem csodálom, hiszen ahogy ordítottam és kapálóztam, az kicsit sem normális józan emberhez való viselkedés. De dühös voltam, szomorú és gyűlöltem Aemondot, amiért megölte az öcsémet. Az én szeretett öcsémet. Drága Luke...

Luke volt számomra mindig a legkedvesebb. Sajnáltam, hogy olyan hamar el kellett válnunk egymástól, mert én Királyvárba jöttem. Azután pedig nem sokat láttam. Minden nap hiányzott, de most már soha nem láthatom. Olyan fiatal volt és jószívű. Aemondot sem azért bántotta, mert ő úgy akarta, csak megvédte a bátyját, Baelát és Rhaenát. Lehet, hogy helytelen volt, amit tett, de kisgyerek volt még és védekezett, de nem érdemelt érte halált. Soha az életben egy légynek nem tudott volna ártani.

A szobám közepén összerogytam a földön, nem akartam felkelni onnan. Csak zokogtam és zokogtam, hátha ezzel csillapítani tudom ezt a kegyetlenül erős szívfájdalmat, de nem lett jobb. Egy fokkal sem. Igazából mintha úgy éreztem volna, hogy csak jobban fáj a szívem.

Alicent jött be hozzám, és mellém rogyott, amikor látta, mennyire kiborultam. Megpróbált megnyugtatni, de nem használtak a szép, halk szavai. Megpróbálta megfogni a kezemet, de én elrántottam tőle. De aztán mégis sikerült magához ölelnie. Nekem pedig nagyon jól esett ez az ölelés, még akkor is, ha nem nyugtatott meg. Anyával kellene gyászolnom Luke-ot, mégis Alicent vállán sírok, mert az igazi anyám már nem kíváncsi rám a zöldekhez való támogatásom miatt.

- Megölte az öcsémet... - közöltem az asszonnyal, mintha nem tudná a hírt, pedig valószínűleg ő már előbb megtudta, mint én. Mégis úgy éreztem, hogy hangosan ki kell mondanom ezt valakinek, mert különben nem tudom elhinni én magam sem, hogy ez a valóság.

- Tudom, drágám... tudom. - simította meg a hátamat. - Azt is tudom, hogy dühös vagy és szomorú, de nem szabad hagynod magad összeomlani, erősnek kell maradnod! Hallod, Selaehra? Az elkövetkező napokban szükséged lesz az erődre. Te is tudod és én is tudom, miért. A fiúk ezt nem tudják, mert vakok, de mi ketten jól tudjuk, hogy ez nem lesz szó nélkül hagyva. Nem tudom, hogyan, de valamilyen formában bosszút fognak állni Lucerysért. És hidd el, nekünk kell majd elviselnünk a követkézményeit, nekünk kell visszatartani őket, hogy ne csináljanak újabb őrültségeket. Mi ketten vagyunk azok, akik még egyben tudják tartani ezt a tanácsot és Aegon uralmát.

Néztem Alicentet. Néztem az arcát, miközben próbáltam felfogni a szavait. Igaza volt, ráadásul nem is kicsit. Mégsem tudtam rá mondani semmit, így némán bólintottam. Aztán felálltunk a földről, és ő még egyszer magához ölelt, majd annyit suttogott a fülembe, légy erős, azután magamra hagyott.

Instagram:
arnoldemma7.onwattpad

Sárkányok háza 2. évad finálé vélemény: Sírok, sírok, sírok. Én nem tudom, mi volt ez a befejezés, de nem erre számítottam. Vegyes érzelmeim vannak, és elgondolkodtam azon, megnézzem-e majd a harmadik évadot, amire valószínűleg ismét két évet kell várni. Nekem kicsit furcsa volt ez az évad így összességében. Volt, amikor nagyon jól beindultak az események, utána meg jött ez a hirtelen hasraesés, amiből nem nagyon tudtak feltápászkodni. Tetszett, mert azt nem tudom mondani, hogy nem, de többet vártam. Azok után, hogy két évet vártam rá, hogy mennyire rá voltam stresszelve, többet vártam. De ez az én véleményem. Ti is osszátok meg, mit gondoltok, aki már látta!💚✨

Nektek mi a véleményetek?