A V A L E N E

– Egy idióta vagyok – suttogtam magamnak, ahogy újra pörgettem magamban azt, mire is készülök.

Tettem egy ígéretet Trissnek még sok-sok évvel ezelőtt, hogy bármikor szüksége lesz rám, csak szólnia kell, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsek neki. Mert egyszerűen ilyen volt a természetem.

Valamint a másik ok, amiért cselekvésre szántam magamat, az a magamnak tett ígéret. Az, miszerint ha megmentettem egy embert, mindent megteszek, hogy életben tartsam, mert a Sors nem ok nélkül sodorta az utamba az embereket. Egy olyan hülye ígéret volt ez, amit még a gyógyító pályafutásom elején tettem magamnak, és emiatt jelenleg átkoztam magamat.

Én és a hülye ígéreteim. Sose jutunk közös dűlőre, és a vége mindig csak sírás.

Ahogy egyre közelebb értem az elhagyatott várhoz, a távolban kiszúrtam egy masszív alakot, aki épp a várhoz vezető híd felé vette az irányt. Pontosan tudtam, ki lehet az, és reméltem hogy még időben elérem.

Megszaporáztam a lépteimet, és amilyen gyorsan csak tehettem, utána siettem. A vállamra akasztott táskám minden egyes megtett lendületes lépésnél az oldalamnak csapódott, ezzel is valamelyest lassítva engem, de igyekeztem nem foglalkozni vele. Az üvegcsék a táskámban összecsörrentek, még több zajt keltve az amúgy nesztelen éjszakában. Minden olyan csendes volt és meghitt: majdcsak nem túl csendes az én tetszésemnek. Bár volt egy olyan halovány gyanúm, hogy ez az este folyamán meg fog változni.

– Geralt! – szólaltam meg félhangosan, nem is remélve, hogy egyáltalán eljut hozzá a hangom még időben.

Ám valamilyen csoda folytán mégis meghallott.

Még a híd lába előtt megtorpant, és mint aki nem is hisz a fülének, hátra pillantott a válla felett. A táskáját a vállán egyensúlyozta, és olyan határozottan állt ott, akár egy kőszikla. Semmi sem tudta volna megrendíteni a hitét vagy akár az akaratát, főleg akkor, ha az illető tudta mire készül. Én pontosan tudtam, mire határozta el magát.

De miért éppen most akarja eldobni magától az életét?

Szinte futva közelítettem meg, tudva, hogy nem sok időm van. Már az is egy csodával ért fel, hogy megvárt, nem akartam tesztelni a szerencsémet azzal, hogy még tovább váratom.

Lihegve álltam meg előtte, és a kezemmel kisimítottam az arcom elé hulló tincseimet. Hátra kellett billentenem a fejemet hogy fel tudjak nézni az arcába, amiről a zavaron és kíváncsiságon kívül semmi mást nem tudtam leolvasni. Egy vajáktól mondjuk már ennyi is óriási haladás volt.

– Őrültségre vetemedtél – volt az első dolog, ami kijött a számon. Geralt erre persze csak unottan megforgatta a szemeit, és komótos léptekkel újból indult tovább az eredeti célja felé. Bosszúsan felsóhajtottam, ahogy követtem a példáját. – Tudom, hogy nem állunk közeli ismeretségben, de hallgass rám, legalább most!

Hosszas csend követte a mondatom, és már egészen azt hittem, hogy talán nem is hallotta amit mondtam, mikor aztán hirtelen megtörte a csendet. Még csak felém sem vetett egy árva pillantást sem, célegyenesen a híd közepére függesztette a tekintetét ahogy mellette haladtam.

– De ismerlek – mondta halkan. A szemöldököm ráncba ugrott ahogy a profilját figyeltem, várva a további folytatást. – Csak nem tudom még, hogy honnan.

A szívem a torkomban kezdett el dobogni, és nagyot kellett nyelnem, hogy eltüntessem a torkomban gyűlt gombócot. Nem szerettem felemlegetni a múltat, különösen nem az olyanokat, mint amilyen ez is volt, de nem maradt más, amivel hathatnék rá.

Az alsó ajkamat harapdálva mérlegeltem a helyzetet. Ha elmondanám neki az igazságot, talán sikerülve visszatartanom ettől a nevetséges küldetéstől, amit kitűzött maga elé. Triss elmondta, hogy mire készül: hogy az éjszaka leple alatt betör a várba és megpróbálja visszafordítani az átkot, amit a hercegnőre tettek. A lelkiismeretem nem akarta elengedni az ügyet, holott az eszem azt súgta, szinte ordította, hogy rendben, akkor a mi dolgunk itt bevégeztetett és mehetek is a saját utamra.

De az ész keze ezúttal nem tapadt rá a számra, pedig valószínűleg jobban jártam volna.

– Mindent elmondok, ha most velem jössz.

Ismét megtorpant a híd közepén, a nyomában rögtön én is. Olyan hirtelen állt meg, hogy tennem kellett egy lépést hátra, hogy növeljem a kettőnk közötti kínos távolságot. A kezemet összekulcsoltam magam előtt, és felnéztem az arcába. Az egyedüli dolog ami megvilágította az arcát, az a sápadt holdfény volt, de még ebben a megvilágításban is nevetségesen jóképűnek hatott. A szokatlan színű íriszei fényét letompította, a szúrós tekintetének az élét elvette, és ahogy oldalra billentette a fejét, a lágy szellő meglebegtetett pár fehér hajszálat. Pár másodpercig csak bámultam rá, teljesen beleveszve a látványba, amit nem hittem hogy valaha is újra látni fogok ilyen közelségből, erre tessék. Épp egy elhagyatott vár előtt próbálok rimánkodni az életéért.

– A csuklya – szólalt meg mély hangján, közben az aranyszín tekintete az említett csuklyámra villant, majd vissza a szememre. – Álmaimban mindössze egy bíborvörös csuklya és egy kéken izzó szempár kísért.

Oh, az istenekre!

– Nem tudok magyarázattal szolgálni, ha meghalsz odabent – böktem az állammal a vár felé. Geralt követte a pillantásomat, és csak meredten bámulta pár hosszúra elnyújtott másodpercen keresztül, mielőtt ismét megszólalt volna.

– Akkor reggel találkozunk – mondta nyugodt hangon, és ismét megindult előre. – Vagy élve, vagy holtan.

Hangosan felnyögtem. Ezt nem hiszem el.

– És ha veled tartanék? – ugrott az eszembe az első, logikusnak semmiképp nem mondható ötlet.

– Meghalnál – felelte pillanatnyi szünet nélkül. Az őszinteségétől elnyílt egymástól az ajkam, de hirtelen nem tudtam mit mondani erre. Ő helyettem is folytatta. – Nem tudok úgy dolgozni, ha egy másik embert kell védenem közben.

– Logikus – mondtam, ahogy a lábaimat kapkodva mellé siettem. Máris kezdtem kifulladni ettől a rohanástól, de ő még csak gyorsabban sem szedte a levegőt. Míg ő vaják volt és pusztán a lábai vagy két méteresek, én az átlagosnak mondható magasságommal és az átlag alatti kondíciómmal nem éreztem fairnek a helyzetet. – Én sem repesek az örömtől, hogy bemenjek oda.

– Akkor miért ajánlottad fel? – vetett rám oldalvást egy kérdő pillantást.

Talán mert mellettem kisebb az esélye annak, hogy fűbe harapsz.

– Nekem is fontos a hercegnő – vontam meg a vállamat.

– Eddig valahogy nem egészen így tűnt.

– Sok minden nem az, aminek látszik, Geralt.

– Hmm.

Ahogy mellette tettem a lábamat, megfordult a fejemben, hogy még visszafordulhatnék és mondhatnám, hogy ne haragudj, majd a temetéseden szépen megemlékezünk rólad, de a figyelmemet ezúttal valami új dolog kötötte le nem sokkal távolabb tőlünk.

Egy egész királyi gárda állta az utunkat az elhagyatott várhoz, kezükben fáklyákkal és pajzsokkal. Ki tudja, mióta állhattak már itt, de egyik lovag arcáról sem volt leolvasható semmiféle érzelem. Ellentétben Geraltéval, akinek az arcán tisztán láttam kiülni az unottságot, amit a király szánalmas lépése váltott ki belőle. Morcosan felmorrant mellettem, ahogy megszaporázta a lépteit, pár lépésnyire megállva aztán a lovagoktól.

Egy pillanat erejéig csak farkasszemet nézett velük. A lágy szél pár hajszálat lebegtetett meg az arcom előtt, ahogy a jelenetet figyeltem. A vaják oldalra lépett a híd fala felé, és egy apró sóhajt hallatva letette a táskáját a tövébe. A mozdulatát látva ráncba szökött a homlokom, és összekulcsoltam magam előtt a kesztyűbe bújtatott kezeimet, kíváncsian várva, vajon mi lesz a következő lépése. Reméltem, hogy valami leleményes lépésre szánta el magát.

Ám ahogy kirántotta a kardját, el is vetettem ezt a reményt.

A mozdulatára az egész testőrség szinte egyszerre rántott kardot, védekező pozíciót felvéve, miközben Geralt komótos léptekkel visszaballagott a híd közepére. Tettem oldalra pár lépést, és csalódottan megráztam a fejemet.

Ugyan ki olyan bolond, hogy önként és dalolva menjen neki egy felfegyverzett vajáknak? Még ha többségelőnyben is voltak, Geraltra tettem volna a voksomat, hogy győztesként fog kikerülni a harcból. Bármilyen unottnak is látszott, ahogy kardot rántott.

Ám mielőtt még megkezdődhetett volna a vérontás, a lovagok által képzett tenger hátulról előre haladva megnyíltak majd összezárultak, mintha valami – vagy inkább valaki – utat vágott volna magának közöttük.

– Mily könnyedén kardot rántasz! Furcsa. Merigold kisasszony nem ezt sugallta – szólalt meg csengő hangon Foltest király, ahogy alacsony alakja végre előtűnt a lovagjai közül.

– Hanem mit? – kérdezett vissza Geralt, de a hangszíne egészen arról árulkodott, hogy nem is érdekli a válasz.

– Azt mondta... Hogy bízzak benned.

Felhorkantottam. Ezek szerint nem csak az én fülembe akarta elültetni azt a bizonyos bogarat Triss a vajákkal kapcsolatban.

Foltest lassan megközelítette a férfit, és látva, hogy elült a veszély, én magam is Geralt oldalához léptem. A király egy futó pillantást vetett rám, mielőtt visszanézett volna a fölé magasodó vajákra, aki türelmesen várta ki a király következő cselekedetét.

– Működni fog? – kérdezte meg oly halkan a király, hogy a lovagok ne is hallhassák. Arcára kiült egy olyan érzelem, amit nem hittem volna, hogy még ebben az életben látni fogok rajta: kétség és aggodalom. Talán mégsem volt annyira jéggé fagyva a szíve, mint ahogy azt rebesgették. – Válaszolj őszintén!

Geralt felém fordította az arcát, és még magamat is megleptem vele, meddig álltam a tekintetét. Egészen olyan érzés volt azokba a szemekbe nézni, mintha a lelkemig látna vele, és ez azon sem segített, hogy tőlem várt némi megerősítést. Így hát csak megvontam az egyik vállamat.

– Nem tudom – felelte őszintén Geralt, ahogy visszafordult a király felé.

– És a... lányom – ejtette ki nehézkesen a szavakat Foltest, mintha csak minden szóval meg kéne küzdenie. – Normális lesz?

– Sok törődést igényel – mondta a szokásosnál gyengédebb hangon Geralt. Ezek szerint tényleg őszintén hiszi, hogy menthető a helyzet. – Állatként élt. Csak dühöt... És az éhséget ismeri.

– De attól még a maga lánya – szólaltam meg halkan, ezzel magamra vonva Foltest figyelmét. – És egy hercegnő mindig hercegnő marad.

Bármennyire is nehezemre esett hangosan is kimondani ezeket a szavakat, láttam a királyon, hogy épp ezt akarta hallani, mintha csak megerősítésre várt volna, hogy nincs minden veszve az egykori szerelméből. Még ha ez a saját húga is kellett, hogy legyen.

Geralt visszalépett a táskájához, és visszacsúsztatta a kardját a hüvelyébe. Vele együtt a testőrök is eltették a kardjaikat, aminek fémes hangja hullámokban bocsájtotta az irányomba a megkönnyebbültség érzését. Nem szívesen tárgyaltam olyan helyzetben, ahol halálos fegyverek is részt vettek.

Geralt egy apró tárggyal a kezében tért vissza, ami a gyér fáklyafényben és első ránézésre valamilyen fiolának tűnt. Pár másodpercig csak meredt a kezében tartott tárgyra, mielőtt a király felé nyújtotta volna. Épp olyan zavart arckifejezéssel néztem a jelenetet, mint ami Foltest arcára is kiült, ahogy levette az egyik kezéről a kesztyűjét, hogy elvegye a vajáktól az üvegcsét.

– Mi ez? – kérdezte zavarodottan a király, ahogy az ujjai között forgatta az üveget.

– A hercegnőnek – felelte Geralt könnyedén. – Ha feloldom az átkot. Ajándék.

A szemem Geralt arcára villant, aki továbbra is csak a király kezében tartott üveget nézte.

– Talán neked kéne odaadnod majd neki – törtem meg a közénk beállt csendet.

– Nem – rázta meg enyhén erre a fejét Foltest, ahogy a vaják arcát figyelte. – Azért adod, mert nem hiszed, hogy megérnéd a reggelt.

– Ez őrültség – motyogtam az orrom alatt, ezzel csak egy oldalsó pillantást érdemelve Geralt felől.

– Nem először próbálok hercegnőt menteni, akit szörnynek tartanak.

Hidd el, hogy én sem.

– Mi történt a hercegnővel? – tette fel a következő kérdést vonakodva a király.

– Megöltem – felelte a szemébe nézve Geralt.

Erősen ráharaptam az alsó ajkamra. Ez gyorsan kínos fordulatot vett.

Ám Foltest tovább folytatta.

– Próbáltam ellenállni az elején Addának. És ő is.

– Azt meghiszem – szökött ki a számon, de szerencsére a király füléig nem jutott el a megjegyzésem. Ellentétben Geralttal, aki a szeme sarkából is olyan megsemmisítő pillantással hallgattatott el, ami akár az egész testőrséget hátrálásra késztethette volna. Így hát csendben maradtam.

– A szerelem sugárzó dolog, de sötét árnyékokat is borít ránk – mondta Foltest. – Irigyellek. Úgy élsz, hogy... Sosem kell, hogy szeress.

Attól, mert vaják, még nyilván tudja mik azok az érzelmek, Nagy és Bölcs Foltest király.

Az arcom belsejébe harapva visszanyeltem a kikívánkozó megjegyzést, és a királyi gárdát bámulva vártam, vajon mit tesz következőleg Geralt. Meglepetésemre néhány másodpercnyi farkasszem után oldalra lépett, és felnyalábolta a földről a korábban odahelyezett cuccait. Néztem, ahogy a király egy intéssel jelzett a lovagoknak hogy kövessék, és míg Geralt a vár felé, a király és a lovagok az ellenkező irányba vették az utat.

A szívem gyorsabban kezdett el verni a bordáim fogságában, ahogy felnéztem az előttem álló várra. A várkapu éhes szörny szájaként állt tátva, benne olyan mély sötétséggel, amit fáklyával is csak épphogy át lehetett törni. Cseppet sem vonzott a dolog, és elítéltem mindent és mindenkit ami arra késztet, hogy bemenjek oda. Épeszű lélek még csak ránézni sem akarna.

Vetettem a vállam felett egy utolsó pillantást a távozó király seregére, magamat korholva, amiért ismét a szívemre hallgatok a józan eszem helyett.

Akár úton is lehettem volna Novigradba vagy valami kikötői kisvárosba, de nem, ehelyett én úgy döntöttem, inkább egy elátkozott hercegnőt fogok kigyógyítani a kórjából egy vaják oldalán.

Micsoda hétköznap esti program.