Sziasztok!

Sajnálom hogy ennyire sokat kellett várnotok a következő részre, már hogyha vagytok még akik olvassák ezt a sztorit. Ha ezt olvasod, akkor köszönöm szépen neked amiért kitartottál a kis történetem mellett, iszonyat hálás vagyok neked! 

Ezt a részt félkész állapotban találtam meg a gépemen, tök véletlen, de gondoltam hogy ha már majdnem kész fejezet, fel is rakhatom nektek. Nem tudom valaha is be fogom-e fejezni a sztorit, de amint lesz ihletem és időm, fogok felrakni fejezeteket. 

Még egyszer köszönöm a türelmet!

--------------------------*----------------------

G E R A L T

Minden rendben lesz, Geralt.

Velem kell maradnod.

Tudom, hogy nem fogod feladni ilyen könnyen.

A végzeted még vár téged.

Geralt egyik lázálomból a másikba zuhant, a határok az álmok között teljesen elmosódtak. De az álmai középpontjában folyton ugyan azok a figurák álltak: azok az alakok, akiket eddig cserben hagyott. Valamint az a különös, ragyogó kék szemű nő, aki egy-egy éjszakánként mindig megjelenik előtte.

A legújabb álmának is ez a nő volt a főszereplője.

Újra azon a hideg éjszakán találta magát, mikor a saját makacssága miatt majdnem odalett az élete.

A halálos fáradtság még az álmában is magával ragadta egy pár röpke másodpercre, pontosan elraktározva, milyen érzés volt az élet és halál között lebegni órákig, napokig, hetekig, ki tudja mennyi ideig. Neki egyszerre tűnt egy örökkévalóságnak és pár percnek az egész. Az egyedüli pontos részlet, amit elraktározott az agya, az élénken égő kék szempár, amik egyenest az ő félig tudatánál lévő szemeibe bámultak. És a vörös csuklya. A vörös csuklya, ami alól világítottak a szemek, amik megmentették az életét.

Akárhányszor álmodott erről a titokzatos személyről, annyiszor látott különböző női arcokat a helyén. Már szinte abban sem volt biztos, hogy egy nő volt ott vele azon az estén.

De aztán mindig szellemként kísértette az a bizsergő, egyben égető érzés, amit a bőrén érzett, mikor hozzá ért a személy. Az érintés lágy volt, túl finom és óvatos ahhoz, hogy egy férfihoz tartozzon.

Halálra idegesítette, amiért nem tudta kideríteni, ki ez a személy. Évtizedeken keresztül kereste a vörös csuklyát, ám sehol sem találta. Akit talált, az is csak egy ráncos kezű banya volt, valamint egy selyemkereskedő, aki saját termékét hordva remélte, hogy piacot csinálhat. Egyikük sem illett abba karakterbe, aki az életéért küzdött akkor, amikor már mindenki más a sírját ásta.

Mint eddigi álmaiban oly sokszor, most is a kék íriszekkel rendelkező alak felé emelte a kezét, akinek csak az arca kicsi részét világította meg a távoli tábortűz pislákoló fénye. Ám ahogy eddig se, most se sikerült elérnie a csuklyát, hogy azt leemelve megnézze az illető arcát.

Ehelyett megnyílt alatta a föld, és mélyen zuhanni kezdett.

Zuhanni egy újabb, értelmetlen álomba.

Mikor Geralt újra kinyitotta a szemeit, egy fagyos erdőben találta magát. Lehelete előtte gomolygott egy felhőben, a csend, ami körbe lengte őt, szinte már fojtogató volt. A szívét láthatatlan súly húzta lejjebb, amit egy érdekes érzés követett, a hasa irányába vándorolva. Feszülten tekintett körbe, alaposan szemügyre véve a környezetét: kopár, égbe nyúló fák vették körbe, a Napot teljes mértékben eltakarták a szeme elől a vastag, szürke felhők, sehol még csak egy kóbor erdőbéli állat nyomát sem találta. A fák sötét törzse régen látott ismerős érzetét keltették benne, ám sehogy sem tudta felidézni, hol láthatta már őket.

– Geralt.

A finom, női hang hallatára megpördült a tengelye körül, és reflexből nyúlt a hátára szíjazott kardjaiért. Ám az ismerős acélkard nyele helyett csak a levegőt érte. Feszülten nyelt egyet: nem is az idegesítette a legjobban, hogy fegyvertelenül kell szembe szállnia az elméje egy újabb szüleményével, hanem már csak a kardjainak elvesztésének gondolata is feszéjezte. A hű társai nélkül nem menne semmire.

Ahogy szemügyre vette az előtte álló alakot, meghökkenve vette tudomásul, hogy nem mást lát maga előtt, mint Ava-t. A fiatal nő a kezeit összekulcsolva maga előtt állt ott egyhelyben, vérvörös köpenye a fagyott földre omlott mögötte. Haja szokás szerint a tarkóján volt összecsatolva. Arcáról nyugalom tükröződött, szinte már túl nyugodtnak tűnt.

Túl nyugodtnak Geralt ízléséhez.

– Beszélnünk kell – szólt újra nyugodt hangon Ava.

– Nem vagy valóságos – rázta meg lemondóan a fejét Geralt. Már nem csak a kardja hiánya, ám az is idegesíteni kezdte, hogy a fejében kreált Ava az álmában akar vele mély beszélgetést folytatni.

Nem volt erre kész a valódi életben sem, főleg nem akart hallani erről az álmaiban.

– Talán igazad van – bólintott finoman a nő. – Talán nem. De a végzeted...

Geralt ingerülten felmordult. Hallani sem akart az egészről.

– Folyton folyvást a végzettel jön nekem mindenki – szűrte a fogai között. – Egy áldott napomon sem hagy békén!

– Nos, ha ennyire zavarja a lelki világodat a végzet rád ruházott feladata, talán nem kellett volna egy Meglepetés-gyermeket kérned, nemdebár?

Az álombeli Ava is pont ugyan olyan mindentudó, mint a valódi.

Geralt elfordította a fejét Ava irányából, és még egyszer szemügyre vette a környezetét. Volt valami nyugtalanító az egészben, de továbbra sem tudta, hogy pontosan mi.

– Tudod, Geralt – szólalt meg Ava dallamos hangja. – Az élet sok rejtélyt tartalmaz. Egyes kérdéseidre megtalálhatod a választ, ám vannak, amikre sose fogsz találni egy értelmes magyarázatot sem.

A lelke mélyén Geralt tudta, hogy a képzeletbeli Ava mire gondol. Nyilvánvalóan a képzelete találta ki Ava-t, így próbálja elmondani neki azon dolgokat, amiket nem akar felfogni. Tudta, hogy sosem fogja megtalálni azt, aki megmentette az életét, ahogyan azt is, hogy nem menekülhet örökké a Végzete elől.

Csak mindezek közül egyiket sem akarta beismerni magának. Ha nem vett tudomást az intő jelekről, azok a jelek nem is léteztek.

A zavar a lelkében nem akart csillapodni. Valóságosnak érződött. És ez a zavar csak egyre inkább idegesíteni kezdte.

A vörös köpenyes nő felé fordult, aki továbbra is azon a helyen állt, ahol korábban. A fejét enyhén oldalra billentette, mint ahogy azt a valóságban is gyakran tette, valahányszor koncentrált. Olyan fiatalnak tűnt, inkább tűnt egy idősebb lánynak mintsem egy nőnek. Üde arcán nyoma sem volt egyetlen ráncnak sem, fehér bőrét szépen kompenzálta a vörös köpenye.

Geralt erősen számításba vette, vajon mennyi esély lehet arra, hogy Ava-nak köze legyen a megmentőjéhez. De mivel olyan fiatalnak tűnt, erősen kételkedett benne. Senki sem volt halhatatlan, maximum lassabban öregedett. És a lassabban öregedésnek is megvoltak a saját következményei: valami okozza ezt, és általában nem a legjobb dolgok. Mutáció, átok vagy varázsital, mindegyiknek megvolt a negatív oldala, ami gyakran nem érte meg a többségnek.

Ám volt az a réteg, akiket a következmények egyike sem hatotta meg. 

Mire Geralt újra felemelte a tekintetét a földről, Ava veszélyesen közel volt hozzá. Nem tudta hogyan került hozzá oly' közel ilyen gyorsan és hangtalanul, de nem akart jelenleg ezen agyalni. Úgyse talált volna semmi értelmes magyarázatot azon kívül, hogy az álmaiban bármi megtörténhet.

A lány barna szemeiből hiányzott a melegség, ami mindig benne ragyogott. Hidegen, szigorúan meredtek Geralt íriszeibe, szótlanul hagyva a férfit.

– A Végzeted vár téged, Geralt.

És korábbi álmaiból, Geralt ugyan úgy kiszakadt az álombeli jelenetből, mint korábban: azzal a különbséggel, hogy Ava hangja a sötétségbe zuhanása közben is követte:

– Vigyázok rád.