Remegő térdek. Bizonytalan, sietős léptek.

Kapkodó lélegzet, az egész testemet összerántó görcs.

Az összes gondolatomat elnyomó eszeveszett, fülsüketítő dobogás – a szívverésem őrült ritmusa.

Úgy éreztem hogy a kicsi szívem nemsoká felmondja a szolgálatot, mielőtt még teljes rövidzárlat kerítené hatalmába az eszemet.

A hátamat a hideg kőfalnak vetettem, és a sötét plafonra függesztettem a tekintetemet, próbálva visszanyerni az uralmat a testem felett, valamint minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ignoráljam akár csak pár pillanat erejéig is a környezetemet.

Le kell nyugodnod, Ava.

Mégis hogyan, mikor alig pár méterre egy emberevő szörny rohangál úgy, mintha nem lenne holnap?!

Ha így folytatod, számodra egészen biztosan nem lesz.

Csodás, most már a belső hangom is ellenem fordult.

A fejemet az engem támasztó hideg falnak hajtottam, és fájdalmas grimaszba torzult az arcom, ahogy fájdalom nyilallt a jobb vállamba. A bal kezemet a sebre szorítottam, de az égető érzés csak nem akart csillapodni.

– Az istenekre! – szisszentem fel, és az arcom elé emeltem a kezemet. Vastagon borította be a feketén csillogó nedves, meleg folyadék: legalább is a jelenlegi sötétségben csak fekete szurokként tudtam kivenni.

Meglehet, hogy gyógyító létemre a szokásosnál nagyobb gyakorisággal néztem szembe véres tagokkal, földöntúlian csúnya kiütésekkel és olyan kórokkal, amikről a többség még csak nem is hallott, de a saját vérem látványa kissé mindig is kiakasztott. Ugyan melyik ember kedvelné az elvérzés látványát?

Közel sem volt olyan súlyos sebem hogy az elvérzéstől kelljen tartanom, de több kellemetlenséget is okozott, ami majdnem olyan rossz volt.

1. A domináns kezemet érte a striga egy csapása, és mázlim volt, hogy Geralt időben tápászkodott fel a szörny előző csapásából, így súlyosabb sérülést nem szenvedtem el. Ám lényegében használhatatlanná vált a karom.

2. Az évek óta legjobb barátom, a hű társamként szolgáló vörös köpenyem valamelyik félreeső folyosó poros padlóján hevert, ahol a striga meglepett engem, miközben valami megoldást kerestem hogyan éljük túl Geralttal.

3. Az összes főzetemet tartalmazó táskámat a köpennyel együtt lerántotta a szörny.

Szóval az összes védelmi eszközöm egy régi ezüst tőr volt a csizmám szárába tűzve, amit valami oltári csoda folytán még nem hagytam el. Görnyedve kirántottam a tőrt, és a mellkasomhoz ölelve azt, oldalra fordítottam a fejemet, a szörny holléte után hallgatózva. Nem mintha annyira meghatotta volna a strigát hogy egy számára vajazókéssel akarom ellene felvenni a harcot.

Ha Geralt most látott volna, biztosan kiröhögte volna a szánalmas próbálkozásomat. Nem mintha valaha az életében akár egy mosolyt is megeresztett volna.

Hallottam a striga és a vaják távoli küzdelmének zaját: az ezüstlánc csörgése, a striga csatakiáltása, Geralt nyögése. A kezem megremegett, és az ajkamba harapva próbáltam erőt venni magamon hogy megmozduljak végre. Én voltam az, aki önként beleegyezett, sőt, ragaszkodott, hogy segítsen neki, most pedig itt bujkáltam egy eldugott szobában.

Szánalmas.

Kisanyám, nézz szembe te a halál arcátlan alakjával!

Még mindig a hideg futkosott a hátamon ahogy eszembe jutott a striga alakja, amint a plafonról leugorva előttem termett, és a figyelmetlenségemet ki is használta. Ez nem fordulhat elő többet.

Egy utolsó mély levegőt véve kibújtam a rejtekhelyemről, csak hogy a kegyetlen sötétséggel nézzek szembe, ami a folyosón telepedett továbbra is. Nem akarok kimenni innen, meg akarom várni amíg a nap a legmagasabban jár, akkor talán már nem fogok ennyire félni.

Olyan szorosan hunytam le a szemeimet, hogy apró fénypontok kezdtek el táncolni a szemhéjam fekete belsején: akárcsak a ragyogó csillagokkal pettyezett fekete ég. Sötétség. Éjszaka. Szörnyek.

Egy hirtelen hangra felpattantak a szemeim, és még a levegő is a tüdőmben ragadt, mozdulni se mertem. Egy pillanat erejéig azt hittem, hogy csak képzelődtem, de hamar megismétlődött a hang, ami korábban kibillentett az öntudatlanságomból: egy hatalmas csattanás. Majd még egy, amibe mintha az egész épület beleremegett volna, velem együtt. Utána csak tompa visszhang hagyott helyet, ami a szívemben talált otthonra.

Mi a fenét hallottam az előbb?

Haladásra késztettem magamat, ám az első lépések bizonyultak a legnehezebbnek. Viszont eszembe jutott, hogy a saját gyávaságommal nem csak a saját életemet kockáztatom, de Geraltét is. Túl nagy volt a csend ahhoz képest amit az előbb leműveltek a strigával, és ez semmi pozitív gondolattal nem töltött el.

Végig cikáztam a folyosókon, nyomok után keresve, amikből aztán akadt is bőven. Faltörmelékek, szétszóródott láncszemek, földön heverő festmények. Óvatosan átléptem egy orbitális repedésen a padlón, ami úgy nézett ki mintha valamivel felszántották volna. Az a valami valószínűleg maga Geralt volt, a striga jóvoltából.

Addig mentem, míg el nem értem egy hatalmas lyukhoz a folyosó közepén. Nyeltem egy nagyot, majd a szélére állva óvatosan lepillantottam a gödörbe. A szívem hevesen dobogott a bordáim fogságában, olyasmi gondolatokkal táplálva a félelmemet, miszerint egész biztosan most fogja lemérni a végső csapását a szörnyeteg. Az ujjaim elfehéredtek attól amilyen erősen markoltam a tőrömet, ám szerencsémre semmilyen rusnya pofájú szörny nem ugrott a nyakamba.

Ami azt illeti, a szóban forgó lény épp a lyuk alján hevert, mozdulatlanul.

Geralt azt mondta nem akarja megölni.

Halk neszezést hallottam meg odalentről, ahogy a nap halovány sugarai némi fényt bocsátottak be. Hátra ugrottan a lyuktól, és a fejemben végig pörgettem a képzeletbeli térképet, amit eddig a helyről sikerült készítenem. Korábban, mikor még a striga elől menekültem, a szemem sarkából láttam egy lefelé vezető lépcsőt, az biztosan oda vezet, ahol jelenleg a striga is feküdt.

Ha meghalt, akkor biztosra kellett mennem, hogy nem kel fel onnan többet. Valamint választ kellett találnom arra mi történt Geralttal, őt nem láttam odalent.

Mire leértem az alsóbb szintre, az összes rossz gondolat gyökeret eresztett a fejemben. Odalent nem más, mint egy félhomályos kripta képe köszöntött, és kissé hunyorognom kellett, mígnem a szemem alkalmazkodott a fényviszonyokhoz.

Aztán a fülemet megcsapta az az ismerős, vérfagyasztó sikoly, amitől a hideg futott végig a gerincem mentén. Az üvöltő lény az egyik koporsó tetején ült és megpróbálta annak fedelét leszedni, nem sok sikerrel. Levegő után kaptam, és próbáltam olyan mozdulatlan lenni akárcsak egy szobor. Pechemre ez sem volt elég igyekezet, és a striga kiszúrt engem.

A szörnyeteg felém kapta a fejét, és egy villám sebességével szelte át a köztünk lévő lényegesebben kisebb teret, mint az nekem tetszett volna. A lábaim önkénytelenül mozdultak az ellenkező irányba, a szívem olyan hevesen dobogott, hogy azt hittem kiszakad a helyéről. Ám a menekülésemnek útját állta az a kicsi kiálló kődarab, amiben felakadt a csizmám.

Oh, a francba!

Nagyot csattanva értem földet, és épp csak annyi időm volt hogy a karjaimat magam elé emeljem, az alkarjaimmal tompítva az esésemet. A jobb vállamba irtózatos fájdalom nyilallt, mintha csak egy tőrt forgattak volna meg benne. Felkiáltottam a fájdalomtól, és ökölbe szorítottam a kezeimet. Tehetetlenül, a fájdalomtól könnyes szemekkel feküdtem ott, várva mikor érkezik már a striga végső csapása...

Ám az sosem következett be.

Felemeltem a fejemet hogy szembenézzek a végzetemmel, ám olyan képpel találtam szembe magamat, amitől tátva maradt a szám. A striga a kőboltív alatt üvöltött és csapkodott a végzetes karmokkal ellátott kezeivel, ám mintha csak egy láthatatlan falat értek volna a csapásai.

A hátamra fordultam hogy jobban megnézhessem magamnak a hihetetlen csodát, miközben az agyamban sebesen cikáztak a gondolatok. Ez mégis hogyan lehetséges? Senkitől nem láttam még hogy efféle védővarázslatot használt volna, kivéve egyetlen alkalommal...

Egy újabb varázsige egy vaják jóvoltából. Évtizedek óta még csak nem is hallottam erről, de újra látni ezt, furcsa borzongást váltott ki belőlem.Legutóbb is épp ez a varázslat mentette meg az életemet.

X X X

Fentebb ültem a lépcsőn, épp olyan messze, hogy kívül essek a striga látószögéből: de ami még fontosabb, hogy ő kívül essen az enyémből. Épp elég volt a vérfagyasztó hangját hallgatni még órákon keresztül, nem akartam még a borzalmas képsorokat is az agyamba égetni. Így is épp elég rémálom alapanyagát gyűjtöttem össze a mai nap alatt, nem kellett még több.

Sose akartam még ennyire visszamenni a durva anyagú, kifeküdt matracú ágyamba.

Az ép kezemmel a homlokomon masszíroztam egy fájó pontot, és úgy tűnt, mintha egy örökkévalóság óta ültem volna ott egyhelyben, mikor aztán a hangzavar hirtelen elhallgatott. A homlokomat ráncolva néztem fel a szánalmas állapotban lévő lépcsőfokokról, és a kripta irányába néztem. Tétovázva bár, de feltápászkodtam a helyemről, és remegő léptekkel vettem lefelé a lépcsőfokokat. Egyben remegtem a félelemtől és a kimerültségtől, de leginkább a félelemtől. Nem tetszett a szörny hangja, de a kísérteties csend még rosszabb volt.

Ám mikor már csak pár fok választott el a kripta boltívétől, egy érdes kiáltás torpanásra késztetett. A szívem azonnal a torkomba ugrott, és a hideg is kirázott a hangtól, ami a kiáltást kísérte.

Sietve szedtem a megmaradt fokokat, és úgy éreztem, minden eltelt pillanattal rosszabbodik a helyzet. A lépcső aljába érkezve földbe gyökerezett a lábam, és a látvány, ami fogadott, vetekedett minden szörnyűséggel, amit eddigi életemben valaha láttam.

Vérfürdőben fekvő csupasz kis alak a kőpadlón. És egy másik véres alak nemsokkal távolabb tőle.

Mindkettő mozdulatlanul.

Elkéstem, elkéstem, elkéstem.

– Geralt!