Szerintem meghalt.

Lehetséges véletlenül embert ölni egyáltalán?

Valamint ha teljesen véletlenül is történt volna, miért érzek ekkora bűntudatot miatta?

Hitetlenkedve megráztam a fejemet, és a kezemet amin a körmömet rágtam idegességemben, megtámasztottam a mellem alatt támasztott karomon. Némileg jobban éreztem magamat attól, hogy átöleltem magamat, miközben a Geralt által kikötözött, eszméletlen férfit figyeltem.

Néha egészen megkérdőjeleztem az épelméjűségét, de főleg az enyémet. Bár minden tiszteletem, hogy nem ölte még meg a férfit. Ostrit felé egyszerre éreztem mérhetetlen dühöt és sajnálatot: dühös voltam amiért ezt tette egy lánnyal – nem beszélve arról, hogyan gyalázta meg Adda emlékét –, de sajnáltam is érte amiért ennyire menthetetlen eset.

De legfőképpen azért sajnáltam, amire épp Geralt szánta el magát.

Vetettem még egy tétova pillantást a vállam felett a vajákra, aki épp a hercegnő szobájának törött ablaka előtt állt és bámult kifele az éjszakába. Nemrég hagyta abba a cuccaival való matatást, és az azóta ránk telepedő csend minden egyes eltelt másodperccel egyre nyomasztóbbá vált. A hideg futkosott a hátamon pusztán a gondolatra, hogy alig pár méterrel alattunk egy vérszomjas szörny pihen, csakis arra várva, hogy mikor jöhet elő. Nem akartam még csak a vár közelében sem lenni, mikor a striga önálló életre kel, erre most éppen mit csinálok? Öngyilkos küldetésbe kezdek.

Ha innen élve kijutok, Triss még megbánja.

– Geralt – szólaltam meg suttogva. A gyenge hangom megtörte a csendet, és a halál kellemetlen érzete körbe lengte az egész szobát. Utáltam mindent, ami itt volt.

A vaják felém fordította a fejét, az ablakon beeső holdfény arca csupán egyik oldalát világította meg. Úgy nézett ki, mint egy fehérhajú kaszás: jelenlétével pusztán halált és pusztulást hozott. Megpróbáltam nem úgy tekinteni rá, mint amilyennek a feljegyzések és pletykák állítják, de nagyon nehéz egy olyan benned élő képet lerombolni, ami évtizedek óta cseppet sem változott.

– Mi lesz, ha nem fog felkelni? – biccentettem Ostrit mozdulatlan teste felé. Geralt visszafordult az ablak felé.

– Fel fog – adta a rövid, csöppet sem kielégítő választ.

Megforgattam a szemeimet, és ugyan olyan, cseppet sem csillapodó idegességgel dőltem neki az egyik komódnak, mint amivel először betettem ide a lábamat.

– Azt mondtad válaszokat adsz a kérdéseimre, Avalene.

Megremegtem. Ez volt az első alkalom, hogy kimondta a nevemet. És az igazat megvallva, tetszett ahogy kiejtette a száján. Mintha csak azt akarná mondani, hogy édes, csoda, vagy tőr. Mintha nem is igazán a nevemre, hanem másra koncentrálna közben.

– Biztos ez a legmegfelelőbb időpont egy kérdezz-felelekre? – vontam fel a szemöldökömet, ahogy újra rápillantottam. Épp egy újabb táska tartalmát vizsgálta.

– Míg arra várunk, hogy ez a rendkívül értékes emberi hulladék magához térjen, bőven van időnk – mondta úgy, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog. Felhorkantottam az Ostritra akasztott jelző hallatán, és egy szórakozott, apró mosollyal az ajkamon hajtottam le a fejemet. Valószínűleg semmi értelme nem lenne vitatkoznom egy vajákkal.

– Igazad van – vontam meg a vállamat. – De szerintem te sem tudod pontosan, hogy milyen kérdésekre kellene válaszokat adnom.

A szavaimat néma csend követte, és egy pillanatig azt hittem, hogy meg sem hallotta amit mondtam. Kissé a testemmel is felé fordultam, hogy jobban ráláthassak. A megfeszült vállából és lehajtott fejéből arra tudtam következtetni, hogy fején találtam azt a bizonyos szöget.

– Ti, vajákok, olyan türelmetlenek vagytok – jegyeztem meg szórakozottan. Ez már elég volt ahhoz, hogy kibillentse a gondolatai közül.

– Honnan tudod, hogy mi, vajákok milyenek vagyunk? – pillantott újból rám, letéve a kezéből a táskáját.

Szóra nyitottam a választ, hogy esetleg megpróbáljak egy értelmes, ideiglenesen kielégítő választ adni neki, mikor a szemem sarkából mozgásra lettem figyelmet. A fejemet jobbra kapva néztem a mozgás irányába, csakhogy egyenes szembenézzek egy frissen magához térő Ostrittal.

Karba tett kézzel figyeltem, ahogy Ostrit kómás fejjel szemléli a környezetét, valamint realizálja, hogy megfosztották a mozgásbeli szabadságától is. A férfi rángatni kezdte az Adda ágyához kötözött kezeit, de a csomók egyike sem mozdult. Geralt biztosra ment, hogy nem szabadul ki onnan egyhamar.

Az egyik csizmás lábamat átvetettem a másikon, ezzel az apró mozdulattal magamra vonva a vérző homlokú férfi figyelmét. Valamelyest elláttam a sérülését, de nem erőltettem meg túlságosan magamat. Megérdemelte hogy ennyi kellemetlensége legyen azok után, amiket tett.

– Te szuka! – sziszegte felém, és újabbat rántott a karján. – Hogy képzelted ezt?! – kiáltotta felém a szavakat.

A mellkasomban a düh úgy bugyogott fel, akár egy vulkán, és nagyon úgy tűnt, hogy semmi sincs ami kordába foghatná. A vállam megfeszült, és már kész is voltam hogy valami ártó igét vágjak a fejéhez hogy azzal ellegyen egy darabig, de Geralt, mint általában, most is gyorsabbnak bizonyult nálam.

– Egy hölggyel nem illik így beszélni – vetette közbe különösebb érdekeltség nélkül. Ostrit felé kapta a fejét, mintha csak most tűnt volna fel neki a jelenléte, és láttam, ahogy torzulni kezd az arca elkeseredettségében.

– Vaják! Ez őrültség! Mit keresünk itt?! Mi történik?! – követelte Ostrit kikelve magából.

– Mit gondolsz, mi fog itt történni? – billentettem oldalra a fejemet egy vérfagyasztó, apró mosollyal az arcomon.

– Kezdetektől fogva tudtam, hogy valami nincsen rendben veled – rázta meg a fejét ahogy a szemembe nézett. Álltam a tekintetét: engem nem fog megfélemlíteni egy kikötözött férfi.

– Hogy oldom fel az átkot? – kérdezte Geralt, és szinte tapintani lehetett azt a mérhetetlen nyugodtságot, ami belőle áramlott. Vagy csak felettébb jól palástolta az érzelmeit, amibe, hogy ha jobban belegondolok, nem is volt hülye feltevés, tekintve a mesterségét.

– Nem! Ez nem helyes! – vágta rá Ostrit. – Foltestnek meg kell fizetnie a tetteiért!

Alig hallhatóan felhorkantottam, és oldalvást Geraltra néztem. Pár pillanatig találkozott a tekintetünk, és egészen biztos voltam benne, hogy a szememből ki tudta olvasni, hogy amint kinyitom a számat, azon szép dolgok nem fognak kijönni.

– Ezt a strigának mondd! – vágta rá Geralt. A torkából feltörő halk morgásból azt következtettem, hogy ő is elég közel járt ahhoz, hogy elveszítse a maradék türelmét.

Ám a vaják válasza elég volt, hogy Ostritba fojtsa a szavakat, legalábbis egy kis darabig. Szerencsétlenségünkre a férfi hamar megtalálta újból a hangját.

– Vigyél ki innen! – kiáltotta idegesen. – Megparancsolom!

– Nem vagy abban a pozícióban, hogy nekünk parancsolj, jóuram – jegyeztem meg epésen, és olyan sok mérget préseltem bele egyetlen éles pillantásba, amennyit csak tellett.

– Mondd az átok ellenszerét! – követelte Geralt, először úgy tűnt, igenis hiába.

Ostrit magával vívott csatát ebben az esetben, két főszereplőjével, a bűntudatával és a büszkeségével porondon. Valamennyire meg tudtam érteni: ha egyszer elterveztem már egy bosszút, sőt, még végre is hajtottam, lehet én sem akarnám visszacsinálni. De vele ellentétben én sosem bántanék egy ártatlan lelket a bosszúhadjáratom közepette, főleg nem egy gyermeket. A moralitás kérdése elég megkérdőjelezhető az ő példájában.

De végül, mint ahogy az számítható volt, Ostrit elvesztette a csatáját saját magával és a szemünk előtt tört meg. Erősen lihegett, próbálta visszafojtani a feltörekvő könnyeket. Biztosan nehéz lehetett abban a tudatban egy helyben ülnie, hogy mindegy milyen választ ad, így is, úgy is meg fog halni.

– A nő a testvériség elől rejtőzködött – kezdett bele lemondóan Ostrit, ahogy köztem és Geralt között kapkodta a tekintetét. – Eladott nekem egy bárányt. Azt mondta, várjam meg a teliholdat, várjak, aztán öljem meg.

Geralt közelebb lépett a férfihez, és leguggolt előtte, hogy a szemük egy szintbe kerüljön. Úgy nézett ki, akárcsak egy ragadozó állat, ami épp a prédájával szemez, és ez Ostrit figyelmét sem kerülte el, de folytatta tovább.

– Elmondtam egy buta varázsigét. Aztán a bárányvérben fürödtem, egészen napfelkeltéig. Míg a kakas háromszor nem kukorékolt. És ez volt minden! Esküszöm! Kérlek, eressz el! – kiáltotta az utolsó szavakat, egyenest az én szemembe nézve.

Mintha olyan sok mindent tehettem volna ha Geralt is itt van. Bár ha nem lett volna itt, valószínűleg én sem.

– Mi volt a varázsige?

– Évekkel ezelőtt volt! – csattant fel Ostrit ismét. Oldalra billentettem a fejemet, és a szememet összehúzva néztem a férfire. A hazug mocskot kilométerekről kiszagolom, és rajta is éreztem hogy valami susmus van az üggyel kapcsolatban.

– Amennyiben nem szenvedtél súlyos agyi traumát, semmi gondot nem okoz visszaemlékezni egy aprócska szövegre – csiripeltem a helyzethez képest vidáman. A kikötözött férfi elborzadva nézett rám, de csak egy pillanat erejéig engedte hogy megtörjön a maszkja.

– Ősi nyelv volt – vallotta be végül kelletlenül, ahogy egy szúrós pillantást vetett rám a szeme sarkából.

A tudatlan emberek és az ősi nyelv sosem kedvező kombó volt.

Apró, fagyos mosolyt villantottam a férfira, és éreztem ahogy hideg érzés veszi körbe a szemeimet, ahogy az elrejtett erőmet megvillogtatva felvillantak a szemeim egy természetellenes ragyogásban. Ostrit szemei elkerekedtek ahogy a vér kifutott az arcából. Nagyot nyelt, ahogy visszafordult Geralt felé. Kettőnk közül máris ő tűnt a barátságosabbnak.

Kissé dadogva, de a férfi neki kezdett elmormolni a szöveget amit kapott. Figyelmesen kémleltem az arcát ahogy az ősi szöveget hallgattam, de nem egészen tűnt ismerősnek.

Sőt, soha életemben nem hallottam hasonlót.

Geralt olyan hirtelen pattant fel, hogy még én is hátrébb ugrottam. Az ablak mellé tett táskájához sietett és egy üvegcsét kapott ki belőle, ám olyan sietősek voltak a mozdulatai, hogy igazán kezdte rám hozni a frászt. És jelen helyzetben nem nekem kellene félnem.

– Mi az? Megtettem, amit kértél. Mit tehetnék még? – kérdezte sokkoltan Ostrit, ahogy tágra nyílt szemekkel követte a vaják mozdulatait.

– Semmit – sziszegte Geralt, de a düh szinte teljesen eltorzította a hangját. Oldalvást vetettem egy óvatos pillantást a másik férfi irányába, aki sápadt arccal nézett Geraltról rám. Tanácstalanul megvontam az egyik vállamat, és visszanéztem a vajákra, aki tovább folytatta a beszédet. – Hacsak nem tartod távol a strigát a kriptájától míg a kakas hármat kukorékol.

Az istenekre!

Felszisszentem, és a remegő kezemet az ajkamhoz érintettem. Ez nagyon nem jó. Még csak a tőrömet sem hoztam magammal!

– ... Hajnalig kell küzdened vele – lehelte a szavakat Ostrit,

– Végre hogy leesett – jegyeztem meg csípősen, leginkább csak palástolva a félelmemet.

Geralt küldött felém egy röpke pillantást, mielőtt a fejét hátra dobva kiitta volna az egész üvegcse tartalmát. Nagyot nyeltem ahogy elnéztem mellette, egyenest ki a sötét éjszakába. Már a gondolattal is elkéstem hogy elmeneküljek innen: itt ragadtam egy elhagyatott várban egy Sors által elém lökött, halálvággyal felfegyverzett vajákkal, egy áruló gyilkossal, és egy vérszomjas szörnnyel.

Mikor arra szántam magamat hogy segítek megmenteni egy ártatlan lelket, nem egészen erre a felállásra gondoltam.

XXX

– Ideges vagy?

Geralt hangja kizökkentett a rettentően véres gondolataim közül. Egyre csak arra tudtam gondolni, hogy az én történetem itt véget fog érni, méghozzá egy striga keze által.

– Dehogy – ráztam meg a fejemet, és leültem egy poros székre. – Rettegek.

– Hallom a szívveréseden.

Felhorkantottam.

– Igen, többek között ez is elég kiakasztó – intettem felé, továbbra sem rá nézve.

– Hmm.

Többnyire egyetlen szót sem szóltunk azután, hogy kiderült mi a helyzet igazán. Én leginkább azért, mert nem mertem, Ostrit azért mert Geralt egyetlen súlyos pillantással képes volt elhallgattatni, de a vaják maga azért nem szólalt meg egész eddigi idő alatt, mert fülelt.

Az üvegcse, amit megivott, az egy vajákfőzet volt, ami az összes érzékét felerősítette, valamint olyannyira lecsökkentette a szívverését, hogy az aligha lehetett érezhető. Nem ő volt az első vaják, aki hasonló főzetet használt a közelemben.

Csakis azt reméltem, hogy ő nem jut ugyan arra a sorsra, mint az a másik vaják.

Már a nevére sem emlékeztem, de nem is tartotta fontosnak hogy tudjam. Így hát én adtam neki egy nevet: Rena. Rókát jelent – leginkább azért illett hozzá a név, mert elég enyves kezű volt, szeretett megbújni a világ elől, és gazdag vörös fürtjei voltak. Az ő nyakában is ugyan az a medál lógott, mint Geraltéban is: a Farkas Iskolája medál. Minden oda tartozó vaják ugyan olyan medált kap a kiképzése végén.

Rena remekül végezte a munkáját, de rendkívül makacs volt, amin az egója sem segített. Kár, hogy amiért nem segítettem neki, a halál csókja örök álomba ringatta.

A mellettem ülő Geralt hirtelen felemelte a fejét, mintha csak nagyon koncentrált volna valamire. A betegesen sápadt, szinte fehér bőre alatt az állkapcsában megfeszült egy izom, és feketére vált szemeit a szoba falára függesztette.

– Itt az idő – szólalt meg a lehető leghalkabban, ahogy felállt a helyéről. – Tartsd magadat a tervhez.

Aprót bólintottam. Épp ettől a pillanattól féltem.

Néztem, ahogy Geralt összeszedi az összes fegyverét és kifelé indul a szobából. Ostrit felkapta a fejét, és a vaják egyre távolodó hátára függesztette a tekintetét.

– Ne! Gyere vissza! Kérlek! Ilyen megalázó halált szánsz egy férfinak? – kiáltotta utána, majd visszanézett rám. – Te meg csak hagyod hogy itt hagyjon téged?

– Először is, te állsz a legmesszebb egy férfitól – sziszegtem felé. – Másodszor, semmi közöd hozzá mit csinálok. A beleszólás jogát már régen elvesztetted.

– Az ilyen makacs, önfejű és faragatlan nők mind egyedül halnak meg – köpte felém mérgesen a szavakat. Unottan rá emeltem a tekintetem, ahogy én is feltápászkodtam a helyemről.

– Milyen kár hogy te már nem fogod megélni hogy ezt láthasd – jegyeztem meg egy apró mosollyal az ajkamon, de egy cseppnyi jókedv sem rejtőzött mögötte.

A szája tátva maradt a sokktól, és elszörnyedve nézett fel rám.

– Hidegvérű gyilkosok vagytok! – kiáltotta felbőszülten. – Mindketten velejéig romlottak! Gyilkos szörnyszülöttek!

Vissza sem néztem rá, ahogy Geralt példáját követve kiléptem Adda hercegnő régi szobájából. Az ordibálásával biztosan magához vonzotta már a strigát, csak idő kérdése volt mikor ér végül el hozzá.

Ám a Geralttal megbeszélt terv – miszerint nem sokkal utána én is otthagyom Ostritot, és a hajnalt kivárom egy félreeső szobában elbújva – helyett a saját tervemet készültem megvalósítani. Ami, éppenséggel épp az ellenkezőjét takarta, mint amit megbeszéltünk.

Geralt nem lesz boldog, de nem hagyhatom hogy még egy vaják vére tapadjon a kezemhez, különösen úgy, hogy a Sors szánta nekem.

Ahogy lefelé igyekeztem egy sötét, törmelékekkel teli folyosón, hallottam Ostrit halálkiáltásait, aminek visszhangjai őrült seregként üldöztek végig a folyosón. Egy pillanatra erősen összeszorítottam a szemeimet, de csak megráztam a fejemet és meggyorsítottam a tempómat.