A V A L E N E

Nyolc évvel korábban

– Nem. Szörnyek.

Sokkoltan néztem fel Odwigra, aki olyan természetességgel ejtette ki a szavakat a száján, mintha csak az időjárásról kérdeztem volna.

– Szörnyek? – böktem ki végül. – Azt mondja, hogy ezt a férfit szörnyek támadták meg?

– Nem, dehogy – rázta meg sietve a fejét, és egy röpke pillantást vetett az említettre. A férfi nehéz légzése volt pár másodpercig az egyetlen zaj, ami megtörte a csendet. Odwig megköszörülte a torkát, és folytatta. – Shaewn az erdőn akart keresztül vágni, mondván, hogy arra rövidebb. Aztán ezek a hullagyalázó lények megtámadták, vagy mi. Ő – bökött az állával a mellettem fekvőre. – pedig épp időben jelent meg. Szegény ördög hogy megjárta!

Ha ő azt tudná.

– Odwig, kérem, hozzon nekem tiszta vizet – kértem egy apró mosollyal, ahogy kipakoltam magam mellé a főzeteimet.

– Azonnal – vágta rá, és elsietett.

Sóhajtva néztem vissza a férfire, és jobban szemügyre vettem az arcát. Pár hajszála az izzadtságtól a forrón égő homlokához tapadt, résnyire nyitott ajkai cserepesek voltak a folyadékhiánytól, és hangosan, gyorsan mozgó mellkassal vette a levegőt. Régen találkoztam utoljára olyan emberrel, aki ilyen rosszul festett volna. Valamint az egész lénye furcsa volt: a haja minden szála ősz volt, de a vonásai fiatalságot tükröztek. Ha tényleg az volt, aminek hittem, akkor sem adott volna választ minden kérdésemre.

Életemben csak egyszer láttam hasonló sérülést, de akkor csak kisegítőként sürgölődtem egy idős orvos körül, remélve, hogy legalább egy kicsivel többet segítek neki, mint ártok. Tudtam, milyen kemény dióval állok szemben, de hogy pontosan mi a teendőm vele, az már nagyobb rejtélynek bizonyult.

Csak remélni tudtam, hogy a főzet, ami eszembe jutott, nem fog tovább rontani az állapotán.

Kikaptam a táskám oldalából egy kis csokor szártalan bábakalácsot, és a gyökerét egy apró fatálba dobtam pár fehér fűzfalevél mellé, meg egy pár olyan növényt is, aminek csak az Ősi nyelven tudtam a nevét, aztán még apróbbra törtem egy másik üveggel őket a tálban. Az ujjaim az üvegcséim felett lebegtek, ahogy a megfelelőt kerestem, és amint megtaláltam, öntöttem egy keveset belőle az összepasszírozott füvekre: egy előre elkészített erős főzet volt, amit egy helyi mágustól vettem, de nem árulta el az összetevőket, főleg mert a többségük titkos. Mindössze annyit tudtam, hogy felerősíti bizonyos gyógynövények hatásait.

Lassan összekevertem a keveréket, miközben halkan mormolni kezdtem egy igét. A folyadék erre halvány kék fényben izzott fel, de hamar el is tűnt, ahogy egy vékony kis pálcával örvény-szerűen kevergettem. Felemeltem a tálat és óvatosan a férfi sebe fölé emeltem. Vetettem egy pillantást az arcára: a szemei csukva voltak, a légzése is normálisnak tűnt ahhoz képest, hogy milyen sérülései vannak, és egészen úgy tűnt a mozdulatlanságából, hogy elájult.

Ám ahogy ráfolyattam az első pár cseppet a sebre, az elméletemet hamar megcáfolta.

A szavaimat elnyomta a férfi kiáltása, és megremegett a kezemben tartott tál. A semmiből feltűnt mellettem Odwig egy kancsó vízzel, amit sietve letett a földre és a férfi feje mellé térdelt, lenyomva a vállait a földre, mielőtt újra a torkomnak támadhatott volna. Hálásan biccentettem Odwignak, és folytattam onnan, ahol abbahagytam.

Odwig stabilan lefogta a férfit, míg én a folyadék maradékát is a sebére öntöttem. A férfi teste görcsbe rándult, és a fejét hátra vetve egy fájdalmas nyögés szakadt fel belőle, miközben tovább mondtam az igét, fokozva a főzet gyógyító hatását. Ezt a varázsigét még a régi mentoromtól tanultam, aki már több mint egy évtizede meghalt, de ez volt a leghatásosabb, egyben sajna az egyik legfájdalmasabb gyógyítási módszer is.

A szemem mögött éreztem, ahogy egyre gyűlik a nyomás, ami hamar fejfájásba torzult, de ez hajtott előre, hogy tovább folytassam. A férfi felületesen kapkodta a levegőt, ahogy megpróbált úrrá lenni a fájdalmon, de a legrosszabbon már túlesett.

Az utolsó cseppet is a sebre csorgattam, majd a tálat ledobtam a földre magam mellé. Figyeltem, ahogy még vagy kétszer görcsbe rándult a teste. Felnéztem az arcára, ami a távolabbi tábortűz halovány fényében még sápadtabbnak tűnt, mint eddig. A légzése felületessé kezdett válni, és figyeltem, ahogy a szeméből kihuny a fény, majd oldalra billen a feje. Nagyot nyeltem, ahogy a lehunyt szemeit figyeltem.

Odwig riadtan rám kapta a tekintetét, és remegő kezeit levette a férfi válláról, csak hogy letörölje az izzadtságot a homlokáról, ami a férfi elleni küzdéstől ütközött ki rajta. Egy röpke pillanatig azt hittem, hogy nem vált be a varázslat, vagy ami még rosszabb, hogy megöltem és az utolsó perceiben csak még több szenvedést okoztam neki. A dermedt ujjaimat az ernyedt csuklójára fontam, és egy alig hallható, megkönnyebbült sóhajt hallattam, amint megéreztem a pulzusát. Gyenge volt, sokkal lassabb, mint bármelyik másik élőlényé amivel eddig találkoztam, de határozottan életben volt.

– Ő most...? – kérdezte vonakodva Odwig, ahogy a férfi nyugodt arcára pillantott.

– Élni fog – feleltem elgyengült hangon. – Pár órán belül javulnia kellene az állapotának.

A szemem sarkából láttam, ahogy Odwig engem figyel, de le sem vettem a szememet a férfi nyakában lógó nyakláncról: egy újabb vajákot mentettem meg a halál széléről. Legalább is pár órán belül elválik, hogy tényleg megéli-e a reggelt, vagy máris nekiláthatnak keresni egy sírhelyet.

X X X

Hihetetlen, hogy tényleg ő az.

Az még inkább, hogy nem ismertem fel.

A karomat a mellkasom előtt összefontam, és kissé hátrébb megálltam Trisstől, aki épp Foltest egyik lovagjával próbált szót érteni, miután lent jártunk a kriptában. Odalent a vaják, akire Triss Geraltként hivatkozott, felismerte az áldozatok között az előző vajákot, akit megbíztak ezzel a munkával. Egész idő alatt Geraltot figyeltem, továbbra is azon rágódva, mégis hogyan felejthettem el. Egy hozzá hasonlót aligha felejthet el valaki, főleg akkor, ha a saját életét kockáztatva hozta vissza a halál torkából.

Geralt a szeme sarkából rám pillantott, mire azonnal elkaptam a tekintetemet. Ő nem ismert fel, talán semmi emléke nincs rólam, és nem akartam irtózatosan furának tűnni a szemében azzal, hogy úgy bámulom, mintha a megváltót látnám benne. Pusztán lenyűgöz, hogy amilyen állapotban legutóbb láttam, most itt állt mellettem ereje teljében, és egy újabb vérszomjas szörny elé vetné magát, csak hogy némi pénzhez jusson.

Mindig is a szívemen viseltem azon emberek sorsát, akit valaha megmentettem. A legtöbbjük nevére is emlékszem, de az arcukat szinte egytől-egyig fel tudom idézni magamban. Minden fontosabb betegemről írtam egy bejegyzést a naplómban, részletezve a súlyosabb sérülések gyógyítási folyamatát. Erre az egyik, talán legsúlyosabb sérülést szerzett betegem épp egy királlyal készült vitatkozni.

– Merigold kisasszony, egy családi ügyet kellett elrendeznie, nem mutáns zsoldost fogadnia, hogy kutakodjon – szólt figyelmeztető hangon a lovagkapitány. Foltest zavartalanul fogyasztotta tovább az elé tett tételt, ami percről percre egyre inkább frusztrált. Triss nem hagyta annyiban.

– Ez nem játék, kapitány. Telihold van, és Geralt felbecsülhetetlen értékűnek bizonyult. Meggyógyíthatjuk a lényt.

– Azt mondod, lány, szóval nevezd királyi felségnek! – rivallt rá emelt hangon a kapitány. Olyan erősen szorítottam össze az állkapcsomat, hogy megroppant, és ökölbe szorítottam az öklömet. Mi itt segíteni próbálunk, ő meg ezen akad fel, természetesen.

– Segelin – szólt közbe nyugodt hangon a király jobb oldalán álló idősebb férfi, ezzel elcsendesítve a helyzetet. – Úgy vélem, a sürgős esetek felülírják a szokásos udvarbeli etikettet.

Megkerülte a király székét, és megállt valamennyivel Segelin mögött a bal oldalán. Találkozott a tekintetünk, de keményen álltam a pillantását. Talán nem hittem Triss tervében olyan elhivatottan, mint ő, de kötelességemnek éreztem támogatni. Túl sokat köszönhettem neki ahhoz, hogy épp most fordítsak neki hátat, valamint már így is túl mélyen voltunk ebben az egészben.

– A vaják elmélete őrültség. Adda hercegnő a nép angyala volt – szólt Segelin magabiztos hangon. Csodáltam a férfi hitét, egyszer én is szerettem volna ennyire hinni valamiben. – Ki akarná megölni?

– És a szeretője?

Minden szem Geraltra szegeződött a kérdésére. Még Foltest is abbahagyta a rágást, és észrevehetően összerezzent. A szemem sarkából küldtem Geralt felé egy pillantást, de ahogy láttam, az ő figyelmét sem kerülte el a király felettébb érdekes reakciója.

– Aljas pletykák – köpte szinte a szavakat Segelin. – Az udvaroncok irigysége és unottsága szülte.

– Ha maga mondja – morogtam az orrom alatt. Sajna nem olyan halkan, hogy elkerülje Segelin figyelmét. Az, ahogyan az állkapcsában ugrálni kezdett egy izom, elárulta mennyire ideges, és az arcát elnézve nem sok kellett neki, hogy a fejemet vegye. A világ legapróbb mosolyával válaszoltam neki.

– Ha visszahívná a katonáit, és átkutatnánk az elhagyatott várat, kideríthetnénk, ki átkozta meg – szólt közbe Triss, a szeme sarkából pedig vetett rám egy figyelmeztető pillantást. A kapitányra néztem, és várakozóan oldalra billentettem a fejemet.

– Csakhogy a vaják megölné álmában a hercegnőt és vinné a pénzt! – vetette ellen dühösen Segelin.

– Nevezd hercegnőnek! – vette át ismét a szót Geralt. A hangja vészesen nyugodt volt. Ahhoz képest, hogy milyen vádakkal és jelzőkkel illették csupán az elmúlt pár percben, felettébb higgadt volt. Némileg átadhatna ebből a képességéből Segelinnek is. – agy akár egyszarvúnak! Addában növekedett, felfalva a halott méhét.

Elkerekedett szemekkel néztem a vajákra. A király előtt így beszélni a halott húgáról?

– Nincs benned tisztelet?! – kiáltotta el magát dühösen Segelin, de Geralt zavartalanul folytatta tovább.

– Mutálódott. Évekig növekedett, míg az éhségtől kibújni nem kényszerült. Rothadó izmok, hajlott csontok, két pókláb, a földet felszántó karmok, egy túlméretezett vetélés.

Ha eddig nem akartak megöletni minket, most már egész biztosan.

– Elég! – szólt szinte suttogva a király.

– Felség? – kapta felé meglepetten a fejét Segelin.

– Menjetek! – ezúttal olyan mennyiségű méreg és düh itatta át a hangját, hogy még engem is hátrálásra késztetett.

Geralt szóra nyitotta a száját, és várakozóan Triss felé fordult. Az arcára volt írva a röpke meglepettség alatt, mit is gondol igazán a helyzetről, és mélyen valahogy én is ugyan ezt éreztem: tényleg ezért jöttünk idáig?

A vaják hitetlenkedve megingatta a fejét, és elsőként indult meg az ajtó felé, teljesítve a király kérdését. A tekintetem találkozott Triss aggódó pillantásával, de csak biccentettem neki, hogy menjünk. Később még ráérünk valamit kitalálni, mert tudtam, hogy úgysem hagyná ennyiben.

A fejemet leszegve indultam Geralt után, rögtön mögöttem Triss-szel, Segelinnel és az Ostrit nevezetű diplomatikus férfival. Geralt félreállt az ajtóból, és intett nekünk, hogy menjünk csak előre. Egyetlen pillantást vetettem csak rá, ahogy elhaladtam mellette, de minél hamarabb szabadulni akartam a toxikus királyi levegőtől.

Alighogy kiértünk a teremből, Geralt egy erőteljes taszítással kilökte az ajtón Segelint, és bevágta az ajtót, belülről elreteszelve azt. Megpördültem a tengelyem körül, és sokkoltan eltátottam a számat, ahogy azt figyeltem, Segelin és pár másik testőr hogyan próbál keresztül törni az ajtón azzal a csatakiáltással, hogy „védjék meg a királyt". Tettem pár lépést hátra, hogy távolabbról nézhessem meg magamnak ezt a káoszt, és mit ne mondjak, élveztem. Eszembe sem jutott, hogy segítsek bejutni nekik, amennyiben ezzel tovább játszhattunk Segelin idegeivel. Triss göndör gesztenyebarna fürtjei ugráltak a feje körül, ahogy az ajtót döngető katonákról felém kapta a tekintetét. A karomat kényelmesen összefonva magam előtt a hideg kőfalnak dőltem, és a szemöldökömet felvonva néztem vissza a varázslóra.

– Segítenünk kéne? – kérdezte tőlem halkan.

– Ó, szerintem jól elvannak – vontam meg a vállamat, ahogy visszanéztem az őrökre.

Sajnos az örömöm nem tartott sokáig. Az őrök, Segelinnel az élen betörtek a szobába, ám mielőtt még a vajákra ronthattak volna, a király a kezét felemelve megállította őket. Triss-el az oldalamon törtem utat a kivont kardú őrök között, csakhogy szemtanúja lehessünk, ahogy a király elmondja az utolsó parancsát a vajáknak.

– Hagyd el Temeriát, és soha ne térj vissza.

X X X

A királlyal való felemelő beszélgetésünk után mindenki a saját útjára ment. Geraltot majdcsak száműzték Temeriából, Triss a tervének elutasítása után elvonult a sebeit nyalogatni, én pedig visszamentem a bérelt szobámba. Egy fáradt sóhajt hallatva becsuktam magam után az ajtót, és hosszú idő óta mintha csak most lélegezhettem volna fel igazán.

A köpenyemet és a táskámat az asztal melletti székre dobtam, és a hajamat összetűztem a tarkómon egy díszes hajcsattal. Apró kristályberakások díszítették az aranyszín hajcsatot, és ránézésre is nagyon értékesnek tűnt: ajándék volt egy novigradi nemesasszonytól, akinek meggyógyítottam a beteg kisbabáját. Nagyon sok szenvedés árán sikerült csak teherbe esnie, de betegen hozta a világra a gyermeket, nem tudták mi baja lehet. Több orvos sem tudott mit kezdeni, és egész véletlenül épp arra jártam. Megtettem, amit tudtam, és mindig, amikor Novigradban járok, benézek a gyermekhez. A csöppséget Adinnek nevezték.

Úgy éreztem, mintha a lábamat ólomsúly húzta volna le, ahogy az apró, szegényesen berendezett fürdő felé lépkedtem. A kérésemre a fürdéshez előkészített víz a fából készült kád mellé volt helyezve két nagyobb vödörben. Mindkettőt a kádba borítottam, ami sajna így is sokkal kevesebb volt, mint aminek örültem volna, de egyelőre ennyivel kellett beérnem. Egy igét elmormolva melegíteni kezdtem a vizet, és közben előkerestem a gyógyfüveim közül a rózsaszirmokból készített fürdősómat. A vízbe dobtam belőle két marékkal, és míg vártam, hogy kifejtse hatását, gyújtottam pár gyertyát és a sarokba dobtam a koszos ruháimat.

Egy újabb igét elmondva megszüntettem a víz enyhe bugyborékolását, és a lábujjamat a vízbe merítve ellenőriztem, mennyire forró. Felszisszentem a kissé túlságosan meleg víz hatására, de úgy voltam vele, ennyi még nem árthat.

Ám mielőtt még beleléphettem volna a mostanra rózsaillatot árasztó vízbe, kopogás hallatszott az ajtómon.

– Ezt nem hiszem el – nyögtem fel hangosan, és olyan csúnyán néztem a fürdőből is látható szobaajtómra, hogy azt reméltem, felrobban a mögötte lévő alak.

Úgy döntöttem, mégsem nyitok ajtót. Aki ilyenkor zargatni akar, az csakis fontos alkalomból lehet. Ha pedig fontos, később is vissza fog jönni. Ám a pillanatnyi nyugalmamat idegesebb, hangosabb kopogás zilálta szét.

– Ava! Tudom, hogy bent vagy! – kiáltotta az ajtó mögül egy női hang, amiben felismertem Triss hangját. – Van egy tervem, de segítened kell!

Megforgattam a szemeimet, és bosszúsan a vállam köré kanyarítottam a palástomat. Döngő léptekkel visszamentem a szobámba, és a szekrényből kivettem egy egyszerű, fekete nadrágot és egy alábélelt, bő inget. Jobban kedveltem férfiruhákat ölteni, mivel a palástom alatt nem látszódott, de sokkal kényelmesebb volt. Valamint kevésbé volt szenvedés lóhátra ülni.

– Kezdem unni a terveidet, Triss! – feleltem fennhangon, miközben szorosan meghúztam a derekamon az övemet.

– Ez most jobb lesz.

– Na persze – morogtam az orrom alatt, ahogy nagyot rántottam a térdem alá érő csizmám fűzőjén.

Ismét magamra vettem a vörös palástomat, ezúttal teljesen felöltözve, és az ajtóhoz lépve kitártam azt. Egy szőrmés kabátba öltözött Triss-el találtam szembe magamat. Egy apró mosolyt villantott rám, aminek láttán csak lemondóan megráztam a fejemet, és becsuktam magam után az ajtómat.

– Mondd, hogy ezúttal nem kell a királyi vár közelébe mennünk!

Triss elhúzta a száját, és figyelte, ahogy felhúztam a kezemre a puha béléssel kibélelt bőrkesztyűmet, és

– Nem ahhoz, amelyikhez gondolod.