"Az emlékeim olyanok, mint a kiszáradt virágszirmok. Mind darabokra tört..."

( BTS - Run )

Talán, de csak talán, hamar felkaptam a vizet. Hisz Jiminnek volt épp elég baja, és még én is hozzávágtam minden hülyeséget a fejéhez. Belegondolhattam volna jobban is a helyzetébe... Ugyanakkor ő is hibás volt, hisz látta, hogy segíteni próbálok, és mégis szinte leüvöltötte a fejemet. Történnie kellett valaminek, hogyha így viselkedett. Hisz azelőtt olyan hálás volt nekem, amiatt, hogy segítek neki, és ráadásul Taehyung bajára is rájöttem. Vajon mi lett vele ilyen hirtelen ?

- Áh - borzoltam össze idegesen a hajamat, ami miatt félig nem is láttam. - Nem értem a férfiakat - támaszkodtam meg kezemen és a kényelmetlen padon előredőlve a térdemre könyököltem és úgy néztem a kutyákat sétáltató embereket és a kézen fogva járkáló párokat. Pár gyerek is szaladgált a szülei körül és néhányan bambán el is kezdtek nézni. Lehetséges, hogy Jimin egy túlméretezett gyerek és azért lát engem ? Ezen gondolat miatt fellelkesedve egyenesedtem ki, majd számat lebiggyesztve jutottam arra a következtetésre, hogy kezdtem megőrülni. Már, hogy lett volna lehetséges ? - Tiszta hülye vagyok... - motyogtam és tehetetlenül a tenyerembe temettem az arcomat. Ezek után mégis, hogy nézhetnék Jimin szemébe ? Nincs jogom visszamenni hozzájuk. Csak bajt hozok a fejükre, főleg Jiminére...

- Igen anya, a hétvégén megyek az utolsó fanmeetingre. Nem, nem megyek többre. Igen, ígérem... Én is szeretlek, szia - hallottam hirtelen meg magam mellett egy fiatal lány hangját, aki fáradtan ült le mellém a padra és vette elő a fényképezőgépét. Nem akartam ugyan kíváncsiskodni, de mivel nagyon ismerős volt, így közelebb csúsztam hozzá és én is vetettem pár pillantást a képeire. Amint megláttam, hogy kit is nézett olyan szomorúan kezemet szám elé kapva próbáltam nem felordítani.

- De hisz ez V - néztem tágra nyílt szemekkel a képeket, amik aznap készültek, amikor rájöttem, hogy mi a baja a fiúnak. Jobban szemügyre vettem a képeit lapozgató lányt és szőke haja láttán azonnal beugrott. - De hisz ez az a lány ! - pattantam fel lelkesen, mire hirtelen lefagyott és ijedten kapta fel a fejét. Először egyenesen rám nézett, majd érdeklődve pásztázta a környéket, de mivel nem látott senkit, így fejét megrázva mélyedt újra a képek tanulmányozásába. - Hoppá, kicsit hangos voltam - nevettem fel halkan és kíváncsian bámultam az egyre szomorúbbá váló lányt. Ennyire érdekelné, hogy mi van Taehyunggal ? Nagyon fontos lehet a számára...

- Oppa... Miért vagy ilyen ? Történt valami ? - suttogta a képnek, amit egy kicsit ugyan ijesztőnek találtam, de hát meg is értettem. Az igazi embertől ezt nem igen kérdezhette meg, hacsak nem szállt szembe a biztonsági őrökkel. A fameetingeken pedig általában nem tett fel az ember random ilyen kérdéseket, ha az adott idol épp mosolygott. - Annyit tettél értem már - csordult le hirtelen egy könnycsepp az arcán, ami miatt feszülten néztem szegény lányt. Most mi történt hirtelen ? Rettentően tanácstalan lettem és legszívesebben segítettem volna neki, de hát az én helyzetemben ez egy kissé nehéz lett volna. - Most van az utolsó lehetőségem, hogy végre viszonozhassam, de fogalmam sincsen mit tehetnék. Pedig tudom, hogy valamiért szomorú vagy - kezdett el egyre jobban rázkódni a válla, majd hosszú-hosszú sírásba kezdett. Én pedig semmi mást nem tudtam tenni, csak néztem, ahogy szenvedett és hiába mondtam volna bíztató szavakat, ő meg se hallotta volna. Az én hangom már nem ért semmit.

Miután nagyjából megnyugodott, felállt a padról és lassan el kezdett sétálni valamerre. Egyenlőre nem volt bátorságom visszamenni Jiminhez, így tisztes távolságból, de követtem. Láttam rajta, hogy már kezdett fázni, így egész biztos voltam abban, hogy hazafelé vette az irányt. Ennek egy kicsit örültem, ugyanis éhes voltam... Jó, gyerekes vagyok, tudom, de ha tele lesz a hasam, sokkal többet tudok majd gondolkozni. Hisz úgy éreztem, hogy ennek a lánynak a segítségével talán segíthetnénk Taehyungon. Olyan őszinték voltak az érzései és rettentően tisztességes Armynak tűnt, így ugyan lehet ezzel kihasználtam, de szükségem volt a közvetítésére. Csak azt nem tudtam pontosan, hogy mit is kellett volna tennie. Mitől lett volna akár egy kicsit is jobban V ?

A lányt követve rögtön levontam róla egy-két következtetést. Egy: eléggé ijesztő környéken lakott, ahol pár lámpa nem is világított, azt csodáltam, hogy ő nem félt annyira, mint én. Pedig nekem semmi bajom nem eshetett. Kettő: kiderült számomra, hogy ez szimplán csak egy szegényebb környék volt, ergó, volt értelme annak a mondatának, hogy nem mehetett több fanmeetingre. Emiatt pedig megsajnáltam őt. Hisz valóba ez volt az utolsó esélye, hogy tegyen valamit a kedvencéért. És három: amint beléptünk a kissé már idős házba, két kis gyerek futott a szőke lány felé, és derekában megkapaszkodva néztek fel rá csillogó szemekkel; tehát, volt neki még két testvére is. Így még világosabbá vált, hogy miért is kellett nélkülöznie. Egy ekkora családot elég nehéz lehetett eltartani. Bár már kezdtem érteni, hogy miért is volt ilyen jó lelkű.

A kislány és kisfiú, ugyan valószínűleg észleltek engem, de nem annyira, hogy láttak is volna, így csak annyi volt a feladatom, hogy minél messzebb megyek tőlük. Még az kellett volna, hogy a nővérük őrültnek nézze őket... Kezdtem úgy érezni, hogy miattam minden normál ember azzá vált. Pedig egyáltalán nem voltak őrültek, mégha láttak is.

Amilyen nagy lelkesedéssel kezdtem el a lányon tartani a szememet, úgy kezdett alábbhagyni ez az érzés, minél többet voltam a házukban. Szinte minden napja arról szólt, hogy elment iskolába, majd hazajött, házimunkát végzett, játszott a kistesóival és tanult. Már komolyan kezdtem elveszíteni a reményt, amiért soha nem láttam rajta a BTS iránti érdeklődését, de a hétvége közeledtével, azaz a fanmeetinghez egyre közelebb, kikerült pár poszter szobájának falára és néhány dalrészlet, illetve Taehyungról készült képek a szekrényére. Elég kicsi szobája volt, és még csak a cuccainak is alig volt helye, de legalább ezekkel a képekkel biztosított afelől, hogy komolyak voltak az érzései. Mármint, a szeretete és tisztelete a banda felé. Ha a fiúk tudták volna, hogy ilyen fanjaik is vannak, talán végre megemberelték volna magukat. Vagy nem... A jelenlegi helyzeten lehet, semmi sem tudott segíteni.

Az ismeretlen lány ágyán ültem, akinek nevét még egyáltalán nem tudtam, de maradjon csak kedves Army lány. Szóval, az ő ágyán üldögéltem és lóbáltam a lábamat, ugyanis mást nem igen tudtam tenni, mivel épp tanult, de egyszer csak minden könyvét fáradtan becsukta és elővett egy kis fekete füzetet. Eddig még nem igazán láttam, így érdeklődve álltam fel és sétáltam mellé, hogy tudjak rá pár pillantást vetni. Megálltam mögötte és válla fölött átnézve olvastam el pár sort. " Oppa, nagyon örülök, hogy egy ilyen kedves és tehetséges embert ismerhetek. Mégha nem is biztos, hogy mindent tudok rólad. Remélem, hogy minden..." További szavakat nem láttam, ugyanis hirtelen megállta ceruzája hegye a papíron és sóhajtva kitépte a szinte üres lapot.

- Ez így nem jó... Ilyet bármelyik Army tud írni... Azt szeretném, hogyha mély nyomot hagyna benne, és azok után is emlékezne egy kicsit rám, miután már nem vehetek részt fameetingeken... És koncerten sem - mondta ki a végét akadozva és fejé lehajtotta a nyitott füzetére. Hm... Írni neki valamit ? Ami mély nyomot hagy benne ? Írni valamit... De mit ? Valami, ami feldobhatná a kedvét, de nem szimplán sima bátorító szavak, amikor az ember nincs tisztában a másik gondjával, de ennek ellenére is próbál segíteni...

- Meg van ! - ugrottam fel hirtelen és boldogan bokszoltam a levegőbe. - Nem tudom ki vagy, de imádlak - öleltem meg hátulról, majd mivel hirtelen kiegyenesedett és hapcizott egyet elengedtem és számat elhúzva néztem rá. - Bocsi - suttogtam és lassan kihátráltam a szobájából. Néztem még, ahogy zsebkendő után keresgélt, de annyira fel voltam buzdulva, hogy muszáj volt azonnal közölnöm valakinek a tervemet. Valaki olyannak, aki látott. Jimin... Igen, így biztos, hogy kiengesztelhetem. Szurkolva saját magamnak kezdtem el futni és közben le sem lehetett vakarni a vigyort az arcomról. Végre tudtam neki segíteni. Végre nem mondhatta, hogy csak teher vagyok. Végre el fog fogadni.

Ugyan az út végére éreztem, hogy alig kapok levegőt és rájöttem, hogy életemben valószínűleg nem voltam olyan jó sportoló, de cseppet sem érdekelt a szúró oldalam. Minél előbb a Bangtan dormba akartam érni, és közölni Jiminnek a nagy tervemet. Amint megláttam a házat és sötét szobákat éreztem, hogy végre ott vagyok, ahol most a legnagyobb szükség van rám. Ha nem élhettem ezek után tovább, legalább tehettem valamit értük. Legalább segíthettem valakinek, és az sem volt olyan rossz, hogy közben valamilyen oknál fogva lettek emlékeim. Oké, tulajdonképpen csak a saját nevemre emlékeztem, de nem baj...

Cipőmet le sem vettem lábamról, úgy siettem a konyha felé, ahol, mint mindig, égett a villany és szembe találtam magamat egy hajolgató Jiminnel. Mivel, így legalább meg tudtam lepni, még jobban felgyorsítottam, de hirtelen felkapta fejét, ezért a tervem nem valósulhatott meg. Ugyan egy fuccsba ment, de mivel a másiknak köze sem volt a vicchez, így mielőtt még bármit is tudott volna reagálni a feltűnésemre, megszólaltam.

- Kitaláltam egy szuper tervet Taehyungot ill... - mondtam volna lelkesen, de amint közel értem hozzá, hirtelen magához rántott és megölelt. Kitágult szemekkel néztem a vállát és éreztem, ahogy hirtelen minden szó bennem ragadt és azt se tudtam mit akartam mondani. Annyira nem vallott ez a közvetlen viselkedés Jiminre, hogy aggódva kezemet hátára simítottam és halkan megszólaltam. - Jimin, minden rendben ? - simogattam továbbra is hátát, ami miatt éreztem, hogy hirtelen minden izma megfeszült és elhalkult. Pár perc eltelt, amíg ebben az igen kínos pózban ácsorogtunk, és végre megszólalt.

- Köszönöm... - elég halkan mondta ugyan és egy kicsit bátortalanul, de jól értettem, így meglepetten toltam el magamtól és fogtam meg az arcát, majd csíptem bele gyengéden.

- Te veled meg mi történt ? Beteg vagy ? - ijedtem meg és kezemet homlokára tettem, bár hiába, hisz nem éreztem semmit sem.

- Nem, dehogy - rázta meg a fejét hevesen és mikor neki is leesett, hogy milyen közelségben is voltunk, hirtelen hátrébb lépett és zavartan elkapta a fejét. Zavarba jött volna ? Emiatt a gondolat miatt szélesen elvigyorodtam és kezemet összekulcsoltam a hátam mögött.

- Fogalmam sincsen mit köszöntél, de szívesen - mosolyogtam rá, és szólásom miatt rögtön felém kapta a fejét, de azonnal el is hallgatott és a hajába túrva bökött az asztal felé.

- Üljünk le és akkor folytathatod, amibe belekezdtél - motyogta és gyorsan helyet is foglalt. Nem is tudtam foglalkozni fura viselkedésével, ugyanis amint megláttam az asztalon való ételt, nagyot kordult a gyomrom. Már vagy öt napja nem ettem semmit, és kezdtem éhes lenni. Az army lánynál nem volt szívem azt a kis ételt is elvenni tőlük, így inkább koplaltam. Rám fért, így hogy Jimin állandóan etetett, kezdtem elhízni...

- Szhóvhal azhon ghondolkosztam, hogyh mivanh hah egyh Armhy írh levelhet Taehyungnak ? - kezdtem bele teli szájjal a tervem felvázolásába, de miután láttam Jimin értetlen tekintetét, lenyeltem a számban lévő falatokat és egy kis vizet kortyolva kezdtem bele újra. - Szóval, arra gondoltam, hogy megkérhetnénk egy Armyt arra, hogy írjon Taehyungnak egy levelet, amiben valahogy megemlíti a nagymamáját és megpróbálja ebben a tudatban felvidítani. Vagy legalább rávenni arra, hogy megnyíljon nektek - magyaráztam lelkesen és szinte visszafojtott lélegzettel vártam Jimin reakciójára. Először csak összeráncolt szemekkel nézett a tányérja felé, majd rám emelve barna szemeit kelletlenül felsóhajtott.

- Egész jó ötlet, és mivel nekem semmi jobb nem jutott az eszembe, így kénytelenek vagyunk ezt használni.

- Mi az, hogy kénytelenek ? - néztem rá összehúzott szemekkel és sértetten betömtem egy adag kimchit a számba. - Ezh egyh ighen jhó öthleth - bólogattam a saját igazam miatt, mire Jimin hihetetlenül felnevetett és idegesen oldalra nézett, majd beletúrt szürke hajába.

- Komolyan, ha kiderül, hogy fiatalabb vagy nálam és így viselkedsz... - morogta az orra alatt, mire felvont szemöldökkel felálltam és mellé sétáltam, majd széles mosolyra húztam a számat és megfogva arcát belecsíptem. Viszont kevésbé gyengéden, mint legutóbb.

- Akkor mi lesz ? Hm ? - néztem rá és ijesztő vigyorom láttán nagyot nyelt, de mivel túlságosan is idegesítette, hogy az arcát húzgáltam, ő is felemelte kezeit és viszonozta ezt a tettemet.

- Akkor... Akkor... - gondolkozott el és láttam, ahogy próbált rögtönözni valamit, de nem igazán jött össze neki, ami miatt hangosan felnevettem. Csakhogy ez elég fájdalmas és kellemetlen volt úgy, hogy közben húzgálta az arcomat.

- Nem jut eszedbe semmi, mi ?

- Aish - engedett el, mire én is elengedtem és sértetten a nappali felé sétáltam. Ő is lassan megindult utánam és megfogva egy párnát leült a lehető legtávolabb tőlem a kanapén.

- Egy kicsit pontosítsd ezt a bizonyos tervedet, ha lehet - nézett rám várakozóan, mire újra fellelkesedve a saját tervem miatt felé fordultam és felvettem a mellettem ugrándozó Jjjanggut az ölembe. Hirtelen meg is nyugodott és elhelyezkedve hagyta, hogy simogassam. Úgy tűnt, hiányoztam neki, ami egy apró mosolyt csalt az arcomra.

- Nos tehát - szenteltem újra minden figyelmemet, a kanapé másik végében ülő személynek. - Van egy Army, aki tényleg igazán szereti és felnéz Taehyungra, és pár ok miatt szeretne írni neki egy olyan levelet, amiben fel tudja vidítani. Ugyanis - emeltem fel itt jelentőségteljesen a mutatóujjamat és folytattam -, tudja, hogy valami baja van Taehyungnak, csak azt nem, hogy pontosan mi is.

- És ezzel mit tudunk kezdeni ? Menjek el hozzá és mondjam el, hogy mi baja van V-nek, majd kérjem meg, hogy írjon valamit, amivel segíteni tud neki ? Szerintem azon nyomban szívrohamot kapna szegény, ha meglátna...

- Dehogy is - ráztam hevesen a fejemet és az ötlet hallatán elnevettem magamat. - Azért nincsen szándékomban megölni. Szimplán az lenne a feladatod, hogy írsz neki egy üzenetet, amiben meg lesz említve, hogy Taehyungnak mi lehet a baja. Aztán gyorsan küldesz egy másikat, amelyben leírod, hogy "véletlenül" félreküldted - mutattam ujjaimmal macskakörmöt és izgatottan vártam Jimin reakcióját.

- Szóval egy pletykát akarsz elhinteni neki - sóhajtott fel és hajába túrva nézett rám bizonytalanul. - Nem hiszem, hogy ez be fog válni, de próbáljuk meg - adta be a derekát, mire győzelemittasan felsikkantottam.

- Ez az ! - bokszoltam a levegőbe, mire Jimin azonnal megállított és kíváncsian nézett rám.

- De hogy fogod megszerezni a telefonszámát ?

- Azt bízd csak rám - kacsintottam és magamban neki fogtam a terv további részeinek is a kiötléséhez. Várj csak Kim Taehyung. Segítünk neked, hogy jobban legyél és visszahozzuk a mosolyodat.

~

Sikeresen megszereztem az army telefonszámát, anélkül, hogy lebuktam volna és vidáman át is adtam Jiminnek. Már csak az volt a kérdés, hogy mit kellett volna pontosan írnia. A szürke hajú Bangtan taggal elveszekedtünk egy darabig az üzenet pontos megfogalmazásán, amiből nem derült volna ki a szándékunk. Mégpedig a pletyka terjesztése. Hihetőnek kellett lennie a félreküldésnek, és csak reméltem, hogy a lánynak semmi sem tűnik majd fel. Hisz miért tűnt volna ? Csak nem gondolt volna arra az eshetőségre, hogy maga Jimin küldte az üzenetet. Ezután két dolog következhetett be. Egy: hisz az üzenetben és megírja azt a bizonyos levelet, ami segítségével V megnyílik, kettő: erősen kételkedik az üzenet valóság alapjában, így nem ír semmit sem és az utolsó esélyünket is elveszítjük, hogy segíthessünk Taehyungnak.

- Oké, megírtam - fejezte be a telefonján való pötyögést Jimin és a kezembe adta a készüléket, úgy várta a reakciómat.

- " El sem tudod képzelni mit derítettem ki... Tudod, beszélgettünk arról, hogy Taehyung oppának valami baja lehet... Terjeng egy olyan pletyka, hogy elveszítette a nagymamáját. Nem tudom mennyire higgyek benne, de most, hogy ebben a tudatban kezdtem el figyelni őt, rájöttem, hogy igen is lehetséges... Úgy sajnálom szegény oppát. " - olvastam fel és hozzá egy aggódó army hangot vettem fel. Viszont az elkészült üzenet tetszett. Nem árulkodott arról, hogy kamu lenne. Ellenben... - Tudod Jimin, ez nagyon jó lett... De hogyan tudtál ilyen lányos szöveget írni ? - néztem rá visszafojtott nevetéssel, mire azonnal kikapta kezemből a készüléket és vöröslő fejjel nézte, ahogy majd kipukkadtam a röhögéstől.

- Hagyd abba - szólt rám rekedtes hangon, ami miatt csak még jobban rázendítettem. Egy darabig tűrte, de végül sóhajtva arcon dobott egy párnával.

- Yah ! - dörzsöltem az orromat és igazán meglepett, hogy megbírt dobni... Ha másról lett volna szó, biztos, hogy keresztül ment volna rajtam.

- Megérdemelted - nevetett ki fejem láttán, ami miatt összeszűkültek egyébként is kicsi szemei, és ezért hasonlított egy kis cuki állatra vagy...

- Olyan vagy, mint egy mochi - mosolyodtam el, mire hirtelen ráfagyott a vigyor az arcára és furcsán kezdett el méregetni.

- Tudod, hogy így hívnak a rajongóim ? - kérdezte összevont szemöldökkel, mire csak lassan megráztam a fejemet, ugyanis erről nem is tudtam. Azért annyira nem ismertem a rajongóikkal való kapcsolatukat. - Akkor miért mondtad ezt ? - kíváncsiskodott még mindig, ami miatt összezavarodva néztem rá.

- Mert olyan volt az arcod - vontam meg a vállamat és nem egészen értettem, hogy ez miért is volt olyan fontos. Egy darabig csak elgondolkozva figyelte az arcomat, majd leeresztve vállát sóhajtva megrázta a fejét.

- Mindegy - bökte ki szűkszavúan és kérdőn rám nézett. - Akkor elküldhetem ?

Erre csak hevesen bólogattam és mellé csúszva néztem, ahogy elment az üzenet. Már csak várnunk kellett a válaszra. Amíg az meg nem érkezett csöndben üldögéltünk egymás mellett és egy kicsit kezdtem feszélyezve érezni magamat. Valami miatt az eleinte játékos hangulat egy szempillantás alatt megváltozott, csak azt nem tudtam miért. Megbántottam volna azzal, hogy le mochiztam ? Pedig ezt nem bántásból mondtam... Annyira belemélyedt mindkettőnk a gondolkozásba, hogy már csak a telefon pityegésére eszméltünk fel és bambán néztünk egymásra, majd a telefonra, majd megint egymásra.

- Megjött a válasz - csillant fel hirtelen a szemem és megnyitottam az üzenetet.

- " Ezt meg hogy érted ? Hogy mi van Taehyung oppával ? " - olvastuk fel egyszerre és győzedelmes mosollyal néztünk egymásra, majd pacsiztunk össze.

- Innentől kezdve sínen leszünk - jelentettem ki és lediktáltam Jiminnek, hogy írja meg válaszba azt, hogy ezt nem neki akarta küldeni, és hogy tartsa titokban.

- Hát, remélem - sóhajtott fel Jimin és elküldte a válaszüzenetet. Magamban én is csak azért fohászkodtam, hogy innentől tényleg minden menjen jól. Viszont álmaimban sem gondoltam volna, hogy ezeknek mi lesz a következménye...

////

Sziasztok^^

Megérkeztem a folytatással, amiben végre fényderült arra a bizonyos tervre is. Most biztos elgondolkoztatok azon, hogy mégis miként fogom megoldani a dolgokat... Hát, annyit elárulok, hogy nem lesz vidám, de megpróbálom a lehető legreálisabban visszaadni az érzéseket. Remélem tetszett a rész és a következő pedig még jobban fog^^

////