" Széthullik... minden... szertefoszlik...  Széthullik... minden... szétesik... "

( BTS - I Need U )

Fel-alá járkáltam a csöndes házban, ahol már mindenki javában aludt, kivéve engem. Taehyung ügye egyre jobban kezdett zavarni és nem tudtam, hogy mit is kellene tennem. Ahogy közelebbről is szemügyre vettem a fiút és minden mozzanatát, rá kellett jönnöm, hogy valóban nem volt olyan boldog, mint aminek mutatta magát. A telefonjában lévő kép pedig csak beigazolta a gyanúmat. Már csak az volt a kérdés, hogy erről mégis miért nem beszélt a többieknek. Sóhajtva ültem le a kanapéra és magam elé bámulva gondolkoztam ezen az egészen tovább. Ekkor halk lépteket hallottam a hátam mögül, így hátrafordultam és nagy szemekkel néztem a kezében párnát szorongató fiút, aki lassan letelepedett mellém.

- Nem azt mondom, hogy hiszek neked - motyogta maga elé bámulva -, de ha valóban ez a problémája és én segíthetek neki bárhogy is, hogy jobb legyen számára, akkor szeretném a segítségedet kérni - nézett felém és láttam szemeiben megcsillanni az elhatározást és a féltést. Annyira lerítt róla, hogy mennyire fontosnak tartotta a barátját és bármit meg tett volna az ő mosolyáért. Ebben pedig szívesen segítettem volna, hisz alapból is pont emiatt maradtam. Ennek ellenére viszont egy kicsit meglepetésként ért, hogy Jimin annyira kétségbe volt esve, hogy még az én segítségemre is szüksége volt.

- Hm... - tettettem gondolkozást, de csodálkozó arcát látva halkan felnevettem és felé nyújtva a kezemet elmosolyodtam. - Persze, hogy segítek, de ezért sok finom kajával tartozol - tettem hozzá és várakozóan néztem az ő kezeire. Láttam rajta, hogy kicsit még mindig félt a velem való érintkezés következményeitől, de miután mélyen a szemembe nézett lassan felemelte egyik kezét és megfogta a kezemet.

- Jesszus mennyire hideg a kezed - tágultak ki a szemei és másik kezét és felemelve megfogta az ölemben pihenő kezemet is és övéi közé zárta. Meglepetten és hirtelen elhalkulva figyeltem, ahogy dörzsölte őket és hirtelen fájdalom nyílalt a mellkasomba, ami miatt ösztönösen megrándult szám sarka. Ő viszont nem vette észre, mivel túlságosan is lefoglalta, hogy felmelegítse jégveremhez hasonlító kezeimet, amik ennek ellenére is hidegek maradtak. Viszont az, hogy így hozzám ért mosolyt csalt az arcomra és mégis egyben szüntelenül fájt a mellkasom miatta. Fájdalmamat viszont visszanyelve vártam, hogy abbahagyja ezt az értelmetlen dolgot és közben minduntalan elmélyedtem az arca tanulmányozásában. Sötét barna szemeiben felvéltem fedezni pár fekete csíkot is, amik még jobban kihangsúlyozták érzéseit, főleg ha szomorú volt. Olyankor egy nagyon mély óceánnak tűnt, amiből szinte semmit sem lehetett kiolvasni. Ezután jobban szemügyre vetem dús ajkait, amik koncentrálás közben elnyíltak egymástól. Tekintetem letévedt kezeire, így észrevettem cuki duci ujjait, amik még így is nagyobbak voltak, mint az enyémek. Elég kis kezeim voltak, amiket ezalatt a négy év alatt is nehezen szerettem meg. Olyanok voltak, akár egy hat éves kezei... - Miért nem melegednek fel ? - engedte el lassan őket és közben párnáját ölébe rakva helyezkedett el a kanapén.

- Szellem vagyok - vontam meg a vállamat. - Nálunk ez a normális - magyaráztam és terelve inkább a témát tértem rá egy sokkal fontosabb dologra. - De mégis hogy szeretnéd, hogy segítsek ?

- Magam sem tudom - sóhajtott fel és hajába túrva nézett a sötét folyosó irányába. - Csak annyit tudok, hogy segíteni szeretnék neki. Legalább neki... - hajtotta le a fejét és szomorúan elmosolyodott. - Fél éve még semmi gond nem volt. Aztán hirtelen minden megváltozott. Emlékszem, hogy JungKook volt az első, aki egyre furcsábban viselkedett. Olyanná vált, mint amilyen a debütálásunkkor is volt. Zárkózottá, és semmit sem osztott meg az érzéseivel és aggodalmaival kapcsolatban és szép lassan nem jött el velünk sehova se szórakozni. Ezután Hobi következett, akinek a színtiszta mosolya átváltozott egy állandóan magán viselő műmosollyá és kezdett egyre kevesebbet viccelődni. NamJoon hyung volt talán az, aki a legjobban meglepett. Kezdett egyre többet elzárkózni tőlünk és már fel sem tűnt neki, hogy a bandából több embernek is volt valami problémája. Csak magával foglalkozott, pedig ilyet azelőtt soha nem csinált - rázta meg a fejét és szemét még véletlenül sem emelte felém. Lehet félt, hogy kiolvasok valamit a tekintetéből, ezt nem tudtam, de egyre jobban éreztem érzelmeinek súlyát, ami miatt nyomasztóvá vált a légkör. - Aztán Suga is megbolondult és a szokottnál is morgósabban viselkedett mindenkivel, még velem is. Pedig azelőtt nagyon is jóban voltunk. Mostanra ez teljesen megváltozott. Végül Jin következett, aki egyre többet járt el itthonról, egyre többet nézett ránk szomorúan és egyre többet hangoztatta azt, hogy sajnálja. Akin viszont nagyon meglepődtem az Taehyung volt. Vele a végéig kitartottunk és megpróbáltunk együtt segíteni a többieknek, de ez pár hónapja teljesen elfelejtődött. Mintha csak ki ment volna a fejéből az ígéretünk, hogy minden áron visszaálltjuk az igazi Bangtant - nevetett fel keserűen és fejét a plafon felé emelte ezzel visszatartva kifolyni készülő könnyeit. Megsajnáltam. Őszintén nagyon kezdtem sajnálni, amiatt hogy ennyire egyedül maradt hat ember mellett is, és hogy neki halvány lila gőze sem volt arról, hogy mit is tehetne. Épp ezért közelebb kúsztam hozzá és két kezem közé fogva puha arcát néztem mélyen a szemeibe. E cselekedetem miatt eléggé meglepődött, de ez most cseppet sem érdekelt. Nem izgatott, hogy félt tőlem, én csak segíteni akartam neki.

- Figyelj, nem vagy egyedül, oké ? Én segíteni fogok, hogy újra minden olyan legyen, mint régen - mosolyodtam el és fejemmel a folyosó felé böktem. - Mint azon a képeken is, amik kint vannak a falakon.

Megkukulva nézett pislogás nélkül a szemeimbe és nagyot nyelve próbált valamit mégis kinyögni, de nem volt képes megszólalni.

- Hé, nehogy megint elájulj - engedtem el hirtelen, mire észbe kapva azonnal felállt és zavartan a folyosó felé kezdett el mutogatni.

- Én...megyek, oké ? Jó éjszakát - mondta és mielőtt teljesen magamra hagyott volna a meglepett fejemmel együtt, még utoljára hátranézett és ugyan halványan, de elmosolyodott. - És köszönöm, hogy segítesz - tette hozzá, majd be is ment a saját szobájukba.

Továbbra sem voltam képes visszafordulni, hanem a sötét folyosót bámultam és végig azon járt az agyam, hogy mégis miért kezdett el ilyen gyorsan verni a szívem attól az apró mosolytól és miért tett ennyire boldoggá, hogy hasznos lehettem a számára. Valóban furcsa dolgokat váltott ki belőlem ez a fiú és ő még csak nem is sejtette, hogy mennyire is a segítségemre volt, hisz miatta tudtam a nevemet. Miatta emlékeztem vissza valamire magamról és lehetett bármilyen bunkó is vagy félénk, nekem akkor is segített, amiért nagyon hálás voltam neki.

~

Sok-sok műsorban léptek fel a fiúk, emiatt egy szabad perce sem volt Jiminnek, hogy legalább megbeszéljük azt a bizonyos tervet. A hangulat még mindig ugyanolyan volt és nem úgy látszott, hogy külső segítség nélkül bármi is megoldódhatna. Én magam viszont mivel szellemként sok dolgom nem akadt, így a szürke hajú fiú nélkül kezdtem el valami tervet kieszelni. Előtte viszont jobban meg kellett ismernem Taehyungot. Ugyan nem volt túl szép dolog tőlem, de minden találkozójára elmentem, amikor csak összefutott egy barátjával és az egész beszélgetésüket végig hallgattam. A legmeglepőbb számomra mégis az lett, hogy soha nem beszélt a saját problémájáról senkinek sem. Minden beszélgetést végig mosolygott és láthatólag nagyon élvezte, mégis láttam szemeiben, hogy fejben teljesen máshol járt...

Megint eljött egy újabb csöndes este és Jiminnel kettesben vacsoráztunk a többiek nélkül. Ugyan a szürke hajú fiú megemlítette nekik, hogy milyen finomat csinált, de nem igazán érdekelte őket. Vagy csak azzal volt bajuk, hogy együtt kellett volna lenniük. Az a hat fajankó egyre jobban kezdett kiakasztani és közben szörnyen sajnáltam a magányos Jimint, aki minden érzelmét megpróbálta elfojtani miközben csöndben eszegetett.

- Ebből elég. - tettem le a pálcikámat idegesen és a hirtelen lefagyott fiú szemeibe néztem, aki nem tudta hova tenni a hangulatváltozásomat. Hisz honnan is tudhatta volna, hogy épp miken gondolkoztam ? - Komolyan nem hiszem el, hogy annyira nagy problémája lenne mindenkinek, hogy közben nem veszik észre a csapat szétesését. Te is tehetnél végre valamit, de ehelyett megfutamodsz, és azt állítod, hogy fáradt vagy. Jól tudom, hogy lenne időd megvitatni V problémáját, de hirtelen valami miatt megint megfutamodtál. Fogalmam sincsen mi is lehet ez a dolog. De ne feledd, hogy te vagy az egyetlen, aki segíthet magatokon és...

- Most úgy beszélsz, mint aki annyira tud mindenről. Szerinted én nem próbálkozom ? - kérdezte dühösen és egyben elkeseredetten. - Nem te vagy az, akinek a családja szétesett és fogalma sincsen, hogy hogyan is rakhatná újra össze, így ne beszélj úgy, mint aki annyira okosabb lenne.

- Hát nehezen tudhatnám, hisz nekem fogalmam sincsen, hogy volt e egyáltalán normális családom - böktem ki sértetten és az asztaltól felállva a kijárat felé sétáltam. Nagyon jól tudtam, hogy csak a düh beszélt belőle, de ettől függetlenül nagyon is zavartak a szavai. Én nem okoskodni próbáltam, hanem segíteni, de ha neki nem volt szüksége, akkor oldja meg nélkülem a továbbiakban ezt az egészet. Én feladtam, hogy segíteni próbáljak.

- Jimin szemszöge -

Fél éve, hogy szinte teljesen egyedül voltam egy olyan házban, ahol heten is együtt éltünk. A fiúk valami olyanon mentek keresztül, amiről senkinek sem meséltek épp ezért az, hogy mindent megosztunk egymással kezdett egy nagy hazugsággá válni a szememben. Nem tudtam eldönteni, hogy dühös, vagy inkább szomorú legyek a kialakult helyzet miatt. Az dühítő volt, hogy mások előtt ugyanolyan szerető család voltunk, mint régebben, de ha beléptünk a dormba mindenki azonnal fagyossá vagy éppen kedvtelenné vált. Emlékeztem arra a napra, amikor Taehyungot a fürdőszoba padlóján találtam összekuporodva. Fogalmam sem volt, hogy mi a baja, de szó nélkül leültem mellé és a hátát simogatva próbáltam megnyugtatni. Lehet sikerült és akkor szentült hittem, hogy csak a BTS szétesése miatt készült ennyire ki idegileg. Viszont azután bármikor is próbáltam vele beszélgetni elküldött egy halvány mosollyal a száján és azt mondta, hogy nem igazán ér rá. Egy darabig nem is zavart ez az egész, aztán egyszer csak ott találtam magamat, hogy egyedül ettem a kis étkezőnkben és szinte fülsüketítő volt az a csend, amibe belekerültem. Szemeim előtt mindig feljöttek azok az emlékek, amikor nevetve és boldogan ültünk egymás mellett az asztalnál és egymás kajáját próbáltuk meg feltűnésmentesen elvenni. Ez gyakran nem jött össze, így általában egy jó nagy kajacsata lett az eredmény, ami miatt Jin hyung rendszerint ki is akadt. Mert jól tudta, hogy mindent neki kellett feltakarítania. Ettől függetlenül viszont mosolyogva figyelt minket és hiába próbált szigorúan nézni ránk, soha nem hittük, hogy annyira mérges lett volna. Ezek az emlékek viszont mindig el is halványodtak és helyébe lépett a valóság. Az, amit reménykedtem, hogy mi sohasem tapasztalunk meg. Mert hosszú ideje voltunk ahhoz együtt, hogy sok dolgon menjünk keresztül, amik között rengeteg nehéz időszak volt, de mégis együtt meg tudtuk oldani. Igen, az a bizonyos együtt volt talán az, ami teljesen elfakult és úgy tűnt, mintha soha el sem hangzott volna köztünk.

Ezt a kissé már depresszióssá vált napjaimat viszont valaki mégis csak megszakította. Nem hittem a szellemekben, mégha baromira féltem is a horrorfilmektől. Soha nem is éltem át semmilyen furcsa jelenséget, épp ezért rémültem meg, amikor el kezdtem látni valami olyat, amit a többiek nem. Hosszú fekete haja a háta közepéig ért és egészen szép fekete szemei is voltak e mellé. Nagyon vékony alkatú volt és a bőre igazán fehérnek volt mondható, hasonlított YoonGi hyungéhoz. E mellé pedig fekete ruhákat viselt, ami miatt kis híján szívinfarktust kaptam. Hosszú ideig nem is akartam elhinni, hogy valóban egy szellemet láttam, de miután együtt vásároltunk és több helyen is furán néztek rám, amiatt, amiért hozzá beszéltem, így kezdtem úgy érezni, hogy megbolondultam. Sőt, még talán egy kicsit idegesített is a helyzet, de lassan ugyan, de kezdtem elfogadni, hogy ott volt mellettem és mintha csak azért sem hagyott volna soha egyedül. Ő volt az, aki miatt már nem voltam olyan magányos. Mikor pedig azt is felajánlotta, hogy segít nekem a banda újra összekovácsolásában nagyon nagy hálát éreztem felé. Nem mutattam ki, mivel nem egészen tudtam, hogy is viszonyuljak hozzá, így nem is mertem megmutatni az igaz énemet. Párszor ugyan anélkül előjött, hogy akartam volna, de mikor leállt velem énekelni és fogalmam sincs mennyi idő után őszintén megnevettetett valamiért mégis megmutatkozott az igazi Park Jimin. Az, aki nem bújt holmi hazugságok mögé. Kezdtem hálás lenni valaki olyannak, aki már nem is élt, épp ezért próbáltam nem túlságosan is közel kerülni hozzá, hisz nem válhatott volna valaki olyan a barátommá, akivel egy idő után soha többé nem találkozhattam volna...

Pár nap telt el csak azóta, hogy Szellem Lány beavatott Taehyung gondjába. Sokáig nem hittem neki, mivel kételkedtem abban, hogy V egy ilyen fontos dolgot elhallgatna előlünk; a barátai elől. Ennek ellenére mégis megkértem YeJin, hogy segítsen, mert ő könnyűszerrel meg tudhatott olyan dolgokat is, amiket én nem. Őt rajtam kívül senki sem látta, így nem aggódtam amiatt, hogy esetleg lebukik. Többször is elhatároztam, hogy megbeszélem vele az egész ügyet, de mindig elszállt a bátorságom valahányszor megláttam a kanapén ülve este, ahogy Jjjanggut simogatta az ölében és közben egyik kedvenc doramáját bámulta tátott szájjal. Őszintén, nem akartam kihasználni. Na meg ő mit is tudhatott arról, hogy hogyan is békülhetnénk ki ? Nem ismert minket. Már lassan mi magunk sem ismertük egymást...

Ezen gondolatok miatt végül eldöntöttem, hogy egyedül is megoldom, így egy hosszú és fárasztó nap után még bent maradtam Taehyunggal a táncteremben, annak reményében, hogy valamit kiszedhetek belőle. Mindent beleadtunk a koreográfia tökéletes előadásába, de mégis fejben se V se pedig én nem ott voltunk, ahol kellett volna, így egymásnak nekimenve nem csak a táncot rontottuk el, de el is estünk. Már annyira fáradt voltam, hogy nem volt kedvem felállni, így Taehyung mellett feküdve néztem felé és figyeltem, ahogy a plafont bámulta sűrűn fel-le emelkedő mellkassal. Nem voltam benne biztos, hogy ez a legjobb hely a téma felvetésére, de mivel csak mi ketten voltunk és viszonylag V is figyelt, így nem túl magabiztosan ugyan, de neki kezdtem.

- Tudod, nem vagyok hülye, így látom, hogy egy ideje nem vagy olyan jól... Történt esetleg valami, amit nem mersz elmondani ? - kérdeztem a lehető legkedvesebben és próbáltam nem mutatni, hogy majd szétvetett az ideg.

- Ezt hogy érted ? - mosolyodott el, és mint aki valóban jól volt játékosan megbökte az oldalamat. Ugyan most kellett volna nekem is ezt viszonoznom, de hiába akartam nem ment, hogy ugyanúgy viselkedjek, mint ő. Hogy ne tűnjön fel egy barátom szenvedése.

- Egy ideje látom, hogy a hülyéskedéseid ellenére nem vagy túl vidám. Veled történt valami, vagy esetleg más...

- Nem - szakított félbe hirtelen egy eddig nem hallott hangsúllyal. Nem igazán volt kedves és Taehyungra valló, így kérdőn fordítottam ismét felé a fejemet és meg is láttam, ahogy szemeit lehunyta és közben kezeit ökölbe szorította. - Nincs semmi gond - mondta halkan.

- Nem igazán hiszek neked. Tudd, hogy én még itt vagyok, így bátran jöhetsz hozzám, hogy elmond mi bánt - ültem fel és bíztatóan V-re néztem, aki hirtelen kinyitotta a szemét és szintén felkelve rám nézett. Viszont szomorú szemeit meglátva azonnal elhallgattam.

- Nem tudsz segíteni. Értsd meg Jimin, hogy nem - rázta meg a fejét elcsukló hanggal és szemét megtörölve próbálta visszafojtani a többi könnyét is.

- De a barátod vagyok és együtt... - fogtam volna meg a kezét, de barátságtalanul elrántotta és mérgesen szemeimbe nézett.

- Jimin, nem tudsz mindenkinek segíteni. Inkább hagyj engem is úgy békén, mint ahogy én hagylak téged. Nem érdemlem meg, hogy foglalkozz a problémáimmal, hisz én sem tudok melletted lenni - fordította el a fejét és felállva az ajtó felé indult volna, de én határozottan elálltam az útját. Ugyan már alig álltam, de nem hagyhattam, hogy elmenjen. Ő volt az egyik legjobb barátom, segítenem kellett neki.

- Emlékszel arra a tervre, hogy visszaállítjuk a Bangtant ? Ezt még mindig megtehetjük csak...

- Elég ! - lökte félre indulatosan a kezeimet. Soha nem láttam azelőtt ilyennek Taehyungot. - Fogd fel Jimin, hogy az a Bangta már nincsen és nem is tudjuk visszahozni ! - emelte fel a hangját és könnyes szemekkel félretolt, ami miatt a lábamban elesve kötöttem ki a földön. - Sajnálom Jimin... Oké ? Nagyon sajnálom - ment ki az ajtón és hagyta, hogy becsapódjon maga után, ezzel teljesen magamra hagyott. Újra egyedül maradtam a gondolataimmal együtt, amiben szüntelenül azon járt az agyam, hogy miért romlott el minden...

~

Végül sikerült az utolsó reményemet is elüldöznöm egy igen rossz beszólással. Én nem akartam megbántani, de a szavak meggondolatlanul hagyták el a számat és mielőtt bármit is tudtam mondani el is tűnt, ezzel egyedül hagyva engem. Képes voltam az utolsó embert is elüldözni magam mellől, aki még segíteni is tudott volna. Én tényleg egy szerencsétlen ember voltam...

A napok sokkal lassabban teltek úgy, hogy a Szellem Lány eltűnt és vissza se jött. Jjjanggu is szomorúbbnak tűnt, ami miatt lelkiismeret furdalásom lett, de magam sem értettem, hogy miért éreztem ezt egy szellem miatt. Telefonomat is sokszor nézegettem a napokban egy üzenetre várva Tőle, de semmi sem jött. Úgy ahogy már egy ideje nem és kezdtem azt érezni, hogy ő is azért hagyott el, mert már elege volt belőlem. Pedig én őszintén megszerettem, és amikor Szellem Lány meglátta a legfontosabb beszélgetésünket a telefonomon szinte teljesen megváltoztam csak azért, hogy titkolni tudjam a kilétét. Mert a fiúkon kívül senki sem tudta, hogy volt valaki, aki ezelőtt mindenkinél többet jelentett nekem. És hiába beszélgettem a drága Armyainkkal és dolgoztam együtt csinos idol lányokkal, senki sem dobogtatta úgy meg a szívemet, mint Byul. Őt senki sem tudta pótolni; túl egyedi volt ahhoz.

Ilyen gondolatokkal vártam, hogy minél gyorsabban teljenek a napok és az egyetlen helyzet, amikor nem gondoltam semmi rosszra sem, az a fanmeetingeken volt, bár azok is véget értek a héten, így előre féltem attól, hogy mi lesz ezek után. Újabb sorozatos magány várt ránk...

Este megint csak egyedül ettem és közben minduntalan az ajtók felé néztem ahonnan kiléphettek a barátaim, hogy együtt ehessünk. Még mindig reménykedtem benne ennyi idő után is, hogy egyszer visszatérnek azok az idők, de ahogy minden nap, úgy ma sem változott semmi. Újra az a fájdalmas érzés uralkodott el a mellkasom környékén, mint aznap amikor először megláttam YeJint. Könnyeimet visszafojtva ütöttem bele az asztalba, amiről le is esett ennek következtében az evőpálcikám. Sóhajtva álltam fel és mentem érte, amikor is gyors trappolásra lettem figyelmes és fejemet felemelve egy fekete hajzuhatagot pillantottam meg, aki tulajdonosa lelkesen és széles mosollyal közeledett felém. Hát megint eljött megmenteni...

- Kitaláltam egy szuper tervet Taehyungot ill... - mondta volna izgatottan, de amint elém ért közel léptem hozzá és magamhoz rántva megöleltem. Magam sem értettem, hogy mit miért műveltem és látszólag őt is megleptem, mert ledermedve emelte fel lassan a kezét és simította hátamra, ami miatt egy pillanatra elfelejtettem mit is akartam mondani. - Jimin, minden rendben ? - simogatta továbbra is a hátamat, ami miatt csak zavartan krákogtam egyet és halkan megszólaltam.

- Köszönöm...

////

Sziasztok^^

Huhú~ Kezdenek beindulni a dolgok XD Végre XD Bár azt nem mondhatom, hogy ezentúl minden happy lesz... Majd később. Na meg azért próbálok humort belevinni, hogy ne essen senki se depibe :D Néha már én esek abba, miközben írom XD Remélem mindenkinek tetszett és forognak már az agytekervényeitek, hogy miként is oldódik meg V problémája :) Oh, és a legvégére, mint ahogy a címben is látható belekezdtem egy új sztoriba is, aminek Taehyung a főszereplője :D A munkáim között megtaláljátok és előre szólok, hogy az ennél sokkal vidámabb XD

////