" Egy magányos, szorongó szívvel várok még mindig rád..."

( BTS V & J-Hope - Hug Me )

Ide-oda járkáltam a néptelen házban valami ötlet után kutatva, amivel segíthettem volna a BTS-nek. Oké, egy átlagos lány, mint én, lehet nem segíthetett nekik olyan sokat, de mivel a rajongóiknak még csak fogalmuk sem volt arról, hogy min is mentek keresztül, így rám maradt ez a feladat. Már lassan két hete tartózkodtam ebben a csendes és folyton feszültséggel megtelt házban, ahol az egyetlen hang a néha felerősödő kiabálás volt a másikkal. Vagy pedig Jimin halk sírása, amelyet minden éjszaka hallottam az étkező felől. Egy olyan nap sem volt, hogy közösen ettek volna. Mindig olyan időpontokat választottak, amikor a másik éppen nem volt kint, így el is kerülték egymást. Én már kezdtem rájönni, hogy ki mikor is evett, mivel vagy hatvanszor a frászt hozták rám éjjelente, amikor telefonjuk kijelzőjével megvilágították maguk előtt a földet, hogy fel ne bukjanak valamiben. Azért ez őszintén számomra ijesztő látvány volt, főleg félálomban, amikor szememet kinyitva egy mozgó fényt vettem észre. Gyakran le is borultam miatta az ágyról és egyszer Jjjanggut is félig kilapítottam. Szerencsétlen kutya jó hangosan fel is nyüszített, de miután másnap kiengeszteltem egy kis finomsággal, máris visszafogadott a bizalmába. Ha jobban belegondoltam egyetlen barátom Jjjanggu volt, ugyanis Jimin azután az incidens után gyakran úgy tett, mint aki észre sem vett, ami igazán rosszul esett, de megpróbáltam nem foglalkozni vele. Hisz ki akart volna pont egy szellemmel barátkozni ?

- Jimiiiiin, Jimiiiin - szólongattam a párnájába temetkező fiút, aki úgy tett mintha aludt volna, hogy ezzel kikerülje Jin kérdését, amit még pár perccel ezelőtt tett fel neki, de mivel nem kapott választ, így ki is ment a szobából. - Jin azt kérdezte, hogy mész e fürdőbe... Hallasz ? Jimiiin - ugrottam mellé az ágyra, ami miatt ijedten nézett rám, majd mivel túl közel voltam hozzá, így próbált volna távolabb kúszni, de az ágy nem volt annyira széles, hogy legyen még helye, így szépen mondva legurult az ágyról. Bár a párnáját vitte magával, így nem aggódtam miatta. - Jimin, jól vagy ? - másztam át a túloldalra és halkan felnevettem a földön kiterült fiún.

- Úgy nézek ki ? - morogta és lassan feltápászkodott a földről a párnáját szorosan maga elé fogva. Állát megtámasztotta a tetején és úgy nézett rám fáradt szemekkel. Ilyen ábrázattal és kócos hajjal, na meg rövidnadrágban és egy fehér pólóban maga előtt párnával teljesen olyan volt, mint egy kis gyerek, akit nem hagytak aludni, ami miatt szélesen elmosolyodtam. Ha a rajongói így láthatták volna, tuti szívleállásban meghaltak volna. - Most mit mosolyogsz ? Ez ijesztő - mondta és egy lépést hátrált, hogy minél messzebb kerüljön tőlem. Ez már régen nem bántott úgy, mint az elején, így csak vigyorogva megráztam a fejemet és ártatlanul megrebegtettem a szemeimet. - Már megint éhes vagy ? - találgatott, amin csak halkan felnevettem.

- Már egész jól ismersz, de nem, nem kaja kell. Csak gondoltam megkönnyítem a barátaid dolgát azzal, hogy kiszedlek az ágyból.

- Barátaim ? - suttogta maga elé meredve és fájdalmasan elmosolyodott. - Valóban azok lennének ?

- Most hagyd abba Park Jimin ezt a negatív gondolkozást - álltam fel az ágyán és megpróbálva nem leesni róla kihúztam magamat. - Elegem van, hogy ilyen...

- Kimondta a teljes nevemet - motyogta és kétségbeesetten a párnába temette az arcát. - Most tuti meg fogok halni...

- Mi van ? - akadtam meg és végig nézve rajta tehetetlenül felsóhajtottam. - Nem fogsz meghalni - szálltam le az ágyról és lassan felé sétáltam, majd megböktem a vállát, ami miatt ijedten rezdült össze. - Az egyetlen, aki halott az én vagyok, de ez nem azt jelenti, hogy rád is ez a sors vár. Te tuti, hogy vagy száz évig élni fogsz - mosolyogtam rá és szemében hirtelen megcsillant a megbánás. Száját lassan szólásra nyitotta, de csak feje elforgatása után szólalt meg.

- Sajnálom... Tapintatlan voltam - hajtotta le a fejét és a túlzottan is kínossá vált hangulat miatt úgy éreztem, hogy cselekednem kell, így mögé lépve az ajtó felé kezdtem tolni.

- Gyerünk egy-kettő és készülődj, mert el fogsz késni a műsorból. A többiek meg tuti kiakadnak emiatt majd rád - magyaráztam és magam is meglepődtem azon, hogy hagyta had toljam.

- Nem csak szellem vagy, hanem még jós is ? - gondolkozott hangosan, ami ugyan csak megnevettetett és kezdte elterelni az én gondolataimat is az előbbiről. Mert ugyan nem mutattam, de egy kicsit bántott ez az egész. Az, hogy saját magam mondtam ki a tényeket sokkal rosszabb volt, mintha valaki más tette volna ezt. A valóság megint csak kegyetlennek tűnt számomra.

Mivel a furgonban még volt hely nekem is, így Jimin tiltakozó nézése ellenére is beszálltam és örültem, ugyanis pont az ablak mellett kötöttem ki. Eközben pedig már kezdett egy terv körvonalazódni a fejemben arról, hogy mégis miként tudtam volna a segítségükre lenni, de ez mind abban a minutumban összedőlt, hogy magam mellett nem egy másik BTS tagot pillantottam meg, hanem Jimint.

- Most miért te ültél ide ? - akadtam ki, szerintem jogosan, ugyanis így semmi újat nem tudhattam meg róluk. Jimin problémája már kezdett körvonalazódni a fejemben, de így hogy nem leshettem meg senki olyan telefonját, akit még nem ismertem természetes, hogy mérges lettem. Viszont, mint akit meg sem hatott a kiakadásom vonta meg a vállát és fejét a háttámlára téve nézett ki a fejem mellett az ablakon. - Komolyan mondom - puffogtam. - Olyan gyerekes vagy - fordultam én is az ablak felé és onnan néztem a mellettünk elsuhanó autókat és épületeket. A fákon az éjjel leesett hó maradványai virítottak ezzel egy kis színt hozva a leveletlen fáknak. Utáltam a telet, mivel hideg volt - amit ugyan én nem igazán éreztem -, színtelenné vált minden, kevesebb ember mászkált az utcákon, és egyetlen egy virág sem volt sehol sem. Sokkal jobban szerettem a színes tavaszt, amikor az emberek is boldogabban mászkáltak az utcákon és minden élettel telibb volt. Még talán ez a hét fiú is, akik kezdték elveszíteni a ragyogásukat. Elbambulva néztem szinte a semmit és mikor megálltunk egy piros lámpánál visszaverődött az üvegen Jimin arca, amivel érdekes mód, nem az utcákat figyelte, hanem engem. Még ilyen pózból is kiszúrtam, hogy nem egészen kifelé nézett, hanem rám. Viszont furcsamód nem tűnt fel neki, hogy észrevettem és továbbra is az arcomat elemezte, majd mikor elindultunk felsóhajtott és fejét a másik irányba forgatta. Lassan én is felé néztem és ugyan próbáltam rájönni, hogy min is járhatott az esze, de mivel még gondolatolvasó nem voltam, így sajnos erre nem volt semmi esély. A menedzser hátraszólt a félig alvó fiúknak, hogy tíz perc és ott vagyunk, így éledezzenek, ezért hát úgy gondoltam, hogy jobban szemügyre veszem az előttem lévő két fiút. A háttámlában megkapaszkodva térdeltem fel a helyemen, amire már Jimin is felém kapta a fejét és semmi jót sem sejtve figyelte, hogy mégis miben mesterkedtem. Ezzel nem is törődve néztem Taehyung telefonját, amit épp ekkor nyitott fel és a számai közt keresgélve rakott be egy újat. Viszont bárhogy is néztem a címeket, egyik sem volt túl vidám, inkább depis. Ebből azt a következtetést szűrtem le, hogy valami miatt szomorú lehetett, így a feje mellé hajolva próbáltam jobban meglesni az épp megnyitott galériáját, amiben képeket kezdett el nézegetni.

- Héj - szólt rám Jimin olyan halkan, hogy ez másnak ne tűnjön fel és óvatosan megrúgta a lábával a térdemet.

- Várj egy kicsit - intettem le és érdeklődve néztem, ahogy V a többi fiúval készült közös képeket lapozta át és közben egyre szomorúbbá vált a tekintete. Ezután egy kicsit gyorsabbá vált a képek közti keresgélése, de mikor elért egy idős nénihez azonnal megállt és vágyakozó tekintettel nézte a képet. Ő a nagymamája lenne ? De édes... Mosolyodtam el halványan azon, hogy még róla is tartott képeket és mikor hüvelykujjával végig simított az arcán rögtön lelohadt a mosoly az arcomról. Lehet hiányolta volna ? Talán neki a családtagjai hiánya lenne a problémája ? Végül is elvileg Taehyung egy elég ragaszkodó ember... Legalábbis ahogy eddig láttam őt viselkedni pár műsorban és az Armykkal szemben.

- Yah ! - szólt rám ismét egy kicsit erélyesebben Jimin, ami miatt a mellette ülő Jin összeráncolt szemöldökkel kérdezte meg, hogy minden rendben e vele és még a menedzser is hátraszólt, hogy valami gond van e.

- Mi van már ? - néztem hátra türelmetlenül, ugyanis végre kezdtem haladni a nyomozásommal erre meg állandóan zavart engem. Eddig még csak észre sem vett, most meg bezzeg volt rám ideje figyelni. Ebben a pillanatban viszont hirtelen lefékezett az autó emiatt meglepetten nyíltak tágra a szemeim és véletlenül elengedve az előttem lévő ülést előre estem. Jócskán bevertem mindenemet, ráadásul félig be is szorultam a két ülés közé, így kínomban kapálózásba kezdtem, ami miatt bele is rúgtam Jimin lábába.

- Te szerencsétlen - sóhajtott fel gondterhelten, de rögtön el is halkult.

- Jimin, minden rendben ? - hallottam meg Jin bizonytalanul csengő hangját, amin hangosan felnevettem. Most biztos skizofrénnek gondolták. Ezt kapd ki Park Jimin... Bár sajnos ez engem nem igazán nyugtatott meg, ugyanis még mindig nem tudtam mozdulni és a rángatózásommal nem túl sokra mentem.

- Oké, srácok. Megérkeztünk - mondta a menedzser, mire kétségbeesetten próbáltam valamiben megkapaszkodni, de semmi biztos pontot nem találtam. Az meg még kevésbé segített, hogy mellettem mozgolódásba kezdtek az emberek.

- Jimiiiin - szólaltam meg nyüszítve. - Segíts, különben agyon nyomnak - makogtam és közben oldalra fordítva a fejemet láttam, hogy V már fel is állt. Ezer százalék, hogy rám fog lépni. Jiminnek pedig tuti esze ágában sincsen nekem segíteni, hisz az előbb is jót szórakoztam rajta. Biztos neki is vicces a látványom. Főleg akkor lesz az, amikor mindenemet talpnyomok fogják díszíteni. Amikor érzékeltem, hogy Taehyung indulásra készen állt, előre felkészülve a fájdalomra, összeszorítottam a szemeimet és vártam...

- Állj ! - szólalt meg hirtelen Jimin, mire V azonnal meg is torpant. Időm sem volt felfogni mi is történt, ugyanis megéreztem lábamon egy kezet, ami segített kiszabadulni, emiatt pedig erőt vettem magamon és amilyen gyorsan csak tudtam, feltápászkodtam és vissza löktem magamat a helyemre. Jimin mellettem görnyedt az autóban és telefonját felvéve intett Taehyungnak, hogy mehet, majd felém pillantva csak felsóhajtott és kimászott az autóból. Nagyokat pislogva néztem utána és mielőtt még bent maradtam volna gyorsan kiszálltam az autóból. Bár akkor is kitudtam volna jönni, ha az ajtó zárva lett volna, de mindegy. Ez nekem is kényelmesebb volt, bár megnéztem volna Jimin tágra nyílt szemeit, ahogy szinte elájult ettől a fura jelenségtől. Magamban csak mosolyogtam a gondolaton és dudorászva követtem a fiúkat. Jimin mellé szökkelve néztem fel rá és elmosolyodva megszólaltam.

- Köszönöm - mondtam teljesen őszintén, de válaszra se méltatva feljebb húzta fekete maszkját, amit először nem tudtam mire vélni, de hirtelene irdatlan hangos sikítozás csapta meg a fülemet vakuk villanásával együtt. Fejemet meglepetten kapkodtam ide-oda és ámulva bámultam rajongók hadát, akiket a biztonsági őrök tartottak vissza, hogy le ne teperjék a haladó fiúkat, akiknek viselkedésük rögtön meg is változott. Kezüket felemelve integettek néhányan, a többiek pedig mosolyogva haladtak előre és mikor végre beértünk a stúdióba, és egy kicsit lelassítottam, visszafordulva néztem a csukott ajtó felé, ami mögül még mindig behallatszódott a sikítozás. Komolyan elhitték, hogy nem volt semmi gond ? Ezt nem hiszem el... Fejemet megrázva mentem át az ajtón és pár nyugodtabb és beszélgető Army felé vettem az irányt. Három színes hajú lány mellett álltam meg, akik fényképezőgépükön nézték át a képeket és közben egymásnak magyaráztak arról, hogy milyen jó képeket is tudtak csinálni. Közülük csak egy szőke hajú lány bámulta a saját gépét csöndben és nagyon úgy tűnt, hogy egy kép megragadta a figyelmét. Mellé lépve néztem én is a képre és azonnal megértettem mindent.

- Miért tűnik oppa olyan szomorúnak ? - motyogta és jobban ráközelített Taehyungra. Arcán ugyan ott volt az a tipikus levakarhatatlan mosolya, szeméből viszont, ha jobban megnézte az ember, színtisztán ki lehetett olvasni a bánatot. Magam is meglepetten néztem a lányra barátnőivel együtt, akik hiába nézték meg a fiú arcát, nem fedeztek fel semmi furcsát.

- Lehet csak fáradt - magyarázta egy vörös hajú és az elszontyolodott barátnője arcát elnézve magához húzta és tovább nézegette vele a képeket. - Nyugi, biztos minden rendben van vele - állította, amivel jól láthatóan ugyan nem annyira nyugtatta meg barátnőjét, de gondolatait sikerült lassan elterelnie neki.

- Biztos így van - mondta a képeket nézve, de láttam rajta, hogy nem volt ebben azért annyira biztos. Jobban szemügyre véve a többi rajongót, mind örültek a képeknek, amiket lőttek és még csak el sem bizonytalanította őket a néhol megbúvó szomorú és igazán fáradt arckifejezés. Pedig minden egyes képen volt valami, ami arról árulkodott, hogy bizony nincsen itt minden rendben, és valamiért mégsem vették észre a rajongók, mert talán túlságosan is hihetővé vált a szemükben az a hét műmosoly...

A stúdiót sikeresen megtalálva álltam egy olyan helyre, ahol nem voltam útban és onnan figyeltem a műsorvezetőkkel beszélgető fiúkat, akik láthatóan jól szórakoztak. Elég sok téma felvetült ebben a két órában és szinte szünet nélkül vették fel az adást, hogy minél előbb végezhessenek. Azon viszont mindig kiakadtam, amikor arról beszéltek, hogy mennyi mindent megbeszélnek egymással és jóformán nincs is egymás előtt titkuk. Ez igazán jó vicc volt, viszont a csapatmunkájukat figyelembe véve bárki elhitte volna ezt a kis mesét. Ugyan régebben ez még igaz is lehetett volna, de most, hogy velük éltem és láttam, ahogy minél jobban elkerülték egymást a házban ez igazán elszomorító volt. Jó, nem lettem tőle szomorú meg semmi, de másnak biztos az lett volna, hisz olyan sokat nevettek régebben együtt. Erről a rengeteg kép is árulkodott, amit láttam V telefonján, vagy csak a házukban kitett keretekben lévők.

- Rendben. Legyen egy kis szünet és utána folytatjuk innen - mondta a producer és ekkor mindenkiből egyöntetű sóhaj tört fel, amin halkan fel is kuncogtak. A staffosok is nagy sürgés-forgásba kezdtek és hol vizet és törölközőt adtak a fiúknak, hol pedig a sminkjüket igazították. Valaki még kis szendvicseket is hozott, amiket minden dolgozónak szétosztottak. A hasam rögtön meg is kordult, főleg, mikor Jiminhez léptem és megéreztem a tonhalas szendvicsének az illatát.

- Olyan finomnak néz ki - nyeltem egyet, mire Jimin félszemmel rám nézett és elmosolyodva jó ízűt harapott a szendvicséből.

- Hm... Ez olyan finom - mondta a szemembe nézve, mire egy mellettünk elhaladó staffos mosolyogva ránézett a fiúra.

- Örülök, hogy ennyire ízlik. Többet kellett volna hozni ? - kérdezte, mire Jimin heves fejrázásba kezdett és megpróbálva lenyelni a falatot válaszolt zavartan.

- Dehogy, ez bőven elég - magyarázta és miután a lány elment zavartan a hajába túrt és lejjebb csúszott a székén. - Ez is a te hibád - nézett rám szúrós szemekkel, de láttam rajta, hogy mennyire zavarba jött.

- Te vagy a béna és igazán éhes - nevettem fel és hangsúlyoztam ki a végét, majd szememet törölgetve a bejárat felé néztem és hirtelen rá fagyott a mosoly az arcomra. Pislogás nélkül figyeltem a mellettünk elnéző idős nénit, aki halványan elmosolyodva nézett valakit. Lassan arra felé fordítottam én is fejemet és meg is pillantottam a székében ülő Taehyungot, aki mosolyogva beszélgetett egy sminkes unnieval, ezzel eléggé akadályozva abban, hogy megcsinálja a száját. A lány többször is ciccegve szólt rá, de jól látszódott rajta, hogy jót szórakozott a fiatalabb fiú gyerekességén. Ezután zavartan visszavezettem tekintetemet a bejárat felé, de már nem volt ott senki. - Jimin - szólaltam meg zavartan még mindig lesokkolódva és fejemben azonnal kezdett összeállni a hiányos puzzlel, ami már nem tűnt annyira annak -, V-nek van egy nagymamája, ugye ? - kérdeztem felé emelve tekintetemet.

- Aha - bólogatott -, de miért kérdezed ? - döntötte oldalra a fejét csodálkozva.

- Mert azt hiszem kezdek rájönni, hogy mi is a baja Taehyungnak - mondtam és Jimin érdeklődő tekintetét látva lesütöttem szemeimet. - Van egy olyan érzésem, hogy elveszített egy igazán fontos embert az életéből, akivel többet már nem találkozhat...

- Ezt meg hogy érted ? Csak nem arra gondolsz, hogy... Nem, ez lehetetlen. Taehyung biztos beavatott volna minket, ha erről lenne szó - magyarázta egyre idegesebben és kezét felemelve már fogta volna meg a vállamat, de hirtelen megjelent mellettünk egy sminkes, aki furcsán kezdte el méregetni a magában beszélő fiút.

- Öhm... Jöttem megcsinálni a sminkedet - magyarázta zavartan és tincsét füle mögé tűrve állt a helyemre, emiatt pedig kénytelen voltam elmenni onnan. Jimint határozottan kattosnak nézték, én pedig kezdtem szintén annak érezni magamat. Hisz biztos nem erről van szó, nem igaz ? Jiminnek igaza van, biztos elmondta volna, ha valami ilyen történt az életében. Szememmel azonnal megkerestem az éppen JungKookkal szórakozó fiút és kezemet ökölbe szorítva bámultam felé. Az a mosoly, az a szem, ez a személy... Valóban ilyen dolgot titkol és tart magában ? Mégis igaz, hogy a legvidámabb emberek egyben a legszomorúbbak is ?

////

Sziasztok^^

Megérkeztem egy olyan résszel, ami lehet egyeseknek túl sokkoló volt... Vagy nem is tudom... Tisztában vagyok vele, hogy nem volt szép dolog tőlem, beletenni egy valós eseményt, dolgot, de nem ez lesz az utolsó, hogy a fiúk egy problémája valós dolgon alapul. Jó, a való életben valószínűleg semmi sem így történt, de na... Értitek XD Azért remélem ez még nem ijesztett el senkit sem a sztoritól és kicsit is érdekesnek találjátok XD 

////