////

Sziasztok^^

Megint előbb szólok hozzátok :D Igazából nem is tudom mit mondjak a résszel kapcsolatban... Nekem már alapból a beillesztett zene miatt spontán sírógörcsöm van, de hogy még mellette írtam a sztorit... Nem volt kellemes érzés XD Remélem, hogy élvezni fogjátok az utolsó részt. Holnap érkezem az epilógussal.

UI.: Belekezdtem egy JungKookos karácsonyi sztoriba is :) Aminek a prológusa ma fog kijönni^^ Remélem majd oda is benéztek. Mistletoe címen megtaláljátok a munkáimnál^^

////

" Mikor olyan magányosnak érzed magadat, én itt leszek, hogy megvédjelek. Mikor oly magányosnak érzed magad, én itt leszek, itt neked. 

Teljesen kitöröltél engem az emlékeidből, magadból. Amíg érzem a jelenléted, a kezedet fogva... Újra a kezedet fogva... "

( Kim Kyunghee - And I'm here )

Megindult a napjaimnak a visszaszámlálása. Csatlakoztam a fiúkhoz, ismét mellettük voltam, habár YoonGival nem igazán beszéltem. Egy kicsit mintha másképpen is nézett volna rám, mikor véletlenül elkaptam a tekintetét. Sajnálattal, szomorúsággal, fájdalommal. Nem egészen értettem, hogy miért is nem inkább haraggal figyelte minden egyes lépésemet, mindenesetre elfogadtam, hogy ő már nem fog jobban szívlelni. A fiúk végre leültek és mindent megbeszéltek egymással, ami miatt nagyon boldog voltam. Ha más nem, legalább ez adott egy kis boldogságot és nyugalmat. Megnyugodtam afelől, hogy azután is rendben lesz velük minden, miután én már nem leszek. Bár még jócskán kellett azon dolgozniuk, hogy lelkileg teljesen rendbe jöjjenek, de ahhoz én már nem kellettem.

Nagyban készültek a visszatérésükre, hol fotózásokra jártak, hol megbeszélésékre, hol próbákra, hol felvételekre. Örültem, hogy tudtak már a munkára koncentrálni, ráadásul már többet mosolyogtak, mint ezelőtt. Valamiért viszont mindenki mosolya azonnal lelohadt, mikor rám tévedt a tekintetük. Ezzel nem is próbálva foglalkozni mentem velük mindenhova és élveztem, ahogy minden komolysággal dolgoztak. Öröm volt nézni, hogy azt csinálták, ami rám is várt volna, hogyha debütálok. Mintha egy kis hiányérzet lett volna a szívemben, úgy szorongattam a mellkasomat minden egyes alkalommal, mikor elmentünk valahova. Lehetséges, hogy már én magam is kezdtem mindezt megszeretni és nem csak Jimin miatt akartam debütálni ? Csak aztán meghaltam és végül egyik álmom sem teljesülhetett. Élve soha nem találkozhattam Jiminnel és soha nem debütálhattam. Semmit nem értem el az életben. És egyre jobban kíváncsi lettem arra, hogy miért nem. Hogy miért haltam meg.

Egy hosszú napból tértünk vissza a dormba. Jimin bármennyire is fáradt volt, elment a konyhába, hogy csináljon valamit maguknak, hisz sok energiát használtak fel a mai nap. Most már nem egyedül készülődött, hisz Jin is csatlakozott hozzá, aki még mindig teljesen le volt attól sokkolódva, hogy Mochi valami ehetőt tudott készíteni. Állítása szerint ezelőtt a főzési tudása megegyezett NamJoonéval, aki még egy hagymát sem tudott normálisan felvágni. Ezen igen jót nevettem, ami miatt Jimin zavarba jőve terelt inkább ki a konyhából és mondta, hogy foglaljam el magamat a többiekkel.

- Mochi elüldözött - ültem le duzzogva a kanapéra, mire Taehyung nevetve ütögette meg a hátamat és biztosított róla, hogy csak nagyon zavarban volt.

- Játszunk - ült le mellém JungKook lelkesen két játékkonzollal a kezében. - Még soha nem videojátékoztam egy szellemmel sem. Tuti nagyon menő - magyarázta csillogó szemekkel és a konzolt meglátva én is azonnal feldobódtam.

- Játszunk, játszunk - vettem el tőle az egyiket és lábaimat törökülésbe húzva vártam, hogy behozza a tévén a játékot. - Úristen milyen régóta nem játszottam... Azóta, mióta... - akadtam meg hirtelen ugyanis beugrott egy apró emlékfoszlány a fejembe.

" - Én állok nyerésre bibibí ! - nyújtom ki a nyelvemet, miközben a képernyőn vezetett kocsival hajtok a cél felé.

- Csak azért nyersz mindig mert hagylak - mondja YeongSu miközben koncentráló arckifejezéssel próbál utolérni és nyomkodjak idegbeteg módjára a gombokat.

- Úgy sem fogsz... - akadok meg hirtelen, ugyanis a bátyám hirtelen meglök, ami miatt a kanyarban kisodródik a kocsim, így ügyeskedhetek azzal, hogy visszatereljem. - Csaló - ütök rá a tarkójára dühösen és már látom is, ahogy megelőz, mielőtt még visszatérhetnék a pályára. - Oppa ! - kiáltom, mikor beér a célba, ezzel megnyeri a játékot. - Gyerekesebb vagy, mint én - teszem karba a kezemet sértetten és arcomat felfújva nézek el róla. Erre nevetve lehajol hozzám és nyom egy puszit az arcomra, ami miatt számat elhúzva törlöm le a nyálát. - Undorító vagy - szűkítem össze a szememet, mire ismételten csak kinevet és összeborzolja a hajamat.

- Na, játszunk még egy kört. Ígérem fair küzdelem lesz - magyarázza, mire sóhajtva visszafordulok a tévé felé és eldöntöm, hogy ha bele is szakadok, de megverem a játékban. "

Halványan elmosolyodtam, mikor megpillantottam az emlékemben lévő autós játékot és egy halk sóhaj után lassan megráztam a fejemet. Nem most kellene depiznem.

- Én nem tudok játszani - húzta el a száját Tae, mire megsimogattam a karját és felé nyújtottam a konzolomat.

- Kezdhetsz te, és utána majd én jövök - ajánlottam, mire azonnal felcsillant a szeme és ugyan megkérdezte, hogy biztos e, de mivel mosolyogva bólogattam, így fellelkesülve vette el tőlem és kezdte kiválasztani az autóját.

- Szurkolj majd nekem - szólalt meg egyszerre a két fiú, majd szikrákat szóró szemmel egymásra kapták a fejüket és egy látlak tátogással, már vissza is vezették tekintetüket a képernyő felé.

- Mi folyik itt ? - sétált hozzánk HoSeok is és érdeklődve ült le az egyik fotelba. - Ijj, ha ezek ketten játszanak egymás ellen, akkor annak véreső lesz a vége - húzta el a száját, de azért itt maradt, hogy láthassa és nevethessen a vérre menő küzdelmen. Én, mint a szerencsétlenségek megtestesítője, természetesen középre szorultam, így rajtam keresztül morgott egymásra a két fiú, vagy éppen löktek meg engem, hogy ezzel megzavarják a másikat. Nem igazán élveztem ezt a hering partit, de túl sokat nem tudtam ellene tenni. Tény, ami tény. Azért elég szórakoztató volt.

Végül JungKook jött ki győztesként a játékból, ami miatt V sértetten felállt és elment segíteni a konyhában tevékenykedő párosnak. A nagy tervének végeredménye onnan is látszott, hogy végül ki lett küldve egy tál gyümölccsel hozzánk, amit teljesen birtokba vett és duzzogva falatozta a gyümölcsöket, miközben engem biztatott arra, hogy nyírjam ki Kookot. Na ezen a megszólaláson mind érdeklődve néztünk felé, de végül ráhagytuk. Lehet, hogy végül én se győztem a maknae ellen. Nem véletlenül hívták Golden Maknaenak. Mégis nagyon élveztem ennyi idő után ismét játszani. Ahogy az adrenalin végig száguldott a testemen a játék irányítása alá kerülve, ahogy szinte teljesen ki is zártam mindent magam körül és csak a nyerésre koncentráltam. A küzdőszellem és a nyerni akarás is előkerült belőlem, ami csak még jobban felpezsdítette a véremet. Így összegezve: sokat szórakoztam és nevettem velük ezen az estén. Az utolsó estémen.

Végül a vacsora is elkészült, amit mindenki nagy élvezettel fogyasztott el. Beszélgettünk, nevettünk, szórakoztunk és csak simán jól éreztük magunkat. Nem mondtuk ki azokat a szavakat, amik mindenkiben megfogalmazódtak. Senki sem említette meg, hogy én már nem tudtam enni, hisz képtelen voltam megfogni a pálcikákat. Csak szimplán azt figyeltem, ahogy a többiek jól laktak. Nekem már ez is jól esett. Már csak ezzel is eltelítődtem.

Eljött az a pontja is az estének, amikor már mindenki hullafáradt volt, hisz már nagyon kevés napjuk volt a visszatérésig, így mind nagy erőkkel gyakoroltak, hogy minél jobban teljesíthessenek. Így természetes volt, hogy mind hamar ki is dőltek.

- Jó éjt YeJin - mondta egymás után mindenki, és még YoonGi is morgott valamit felém, mielőtt eltűnt volna a szobájába. Én pedig egyedül maradtam a nappaliban és a hatalmas Pikachut szorongatva néztem magam elé a nyugtalanul mászkáló Jjanggura.

- Mi van kis pajti ? - kérdeztem, miközben lehajoltam hozzá és megsimogattam a fejét. Örültem, hogy most erre képes voltam. A fehér szőrpamacs nyüszítve beledőlt a kezembe és mivel a hangja olyan volt, mintha a csak sírna, így ijedten emeltem fel az ölembe és kezdtem el nyugtatólag simogatni. - Hát mi lett veled ? - kérdeztem aggódva, majd elcsöndesedve simogattam egészen addig, míg el nem aludt.

Óvatosan leraktam a kanapé végébe és felállva elindultam Jiminék szobájába. Átsétálva az ajtón megnyugodtam, hisz már mind a hárman aludtak, így a lehető leghalkabban elsétáltam Tae ágyához és kivettem alóla a problémás táblát, majd egy filcet megfogva kisétáltam vele együtt. Csakhogy az ajtón nem tudtam keresztül vinni, így kénytelen voltam kinyitni azt, és egy kis zajt csapni. Viszont szerencsére mind a három fiú úgy aludt, mint a bunda. Egy ilyen hosszú nap után nem csodáltam.

Visszaültem a kanapéra és a combomra tettem a kartont, úgy, hogy a szellem chibis oldala volt felém. Nagyon koncentráltam, hogy levehessem a kupakot a filctollról és szerencsére harmadik próbálkozásra már nem ment át rajta a kezem. Egy darabig gondolkoztam, hogy mit is írhatnék, hisz fogalmam sem volt róla. Nem voltam benne biztos, hogy a problémám melyik részét oszthatnám meg velük. Végül sóhajtva neki kezdtem az írásnak. " Bánom, hogy nem tudtam debütálni, hogy nem élhettem tovább, hogy nem tapasztalhattam egy csomó mindent. Fáj, hogy már nem találkozhatok többet a családommal és nem mosolyogtathatom meg őket. Fáj, hogy mindent magam mögött kell hagynom. A legjobban viszont azt bánom, hogy soha nem találkozhattam személyesen Jiminnel. Hogy ő soha nem tudhatta meg, hogy én vagyok Byul. "

Abbahagytam az írást, ugyanis valaki mozgolódott a folyosón. Gyorsan leraktam a táblát az egyik párna mögé és zavartan hátra lestem. Tae közelített felém a sötétben, kezében egy telefonnal, amivel az utat világította maga előtt.

- Te meg mit csinálsz ? - csodálkoztam, majd néztem, ahogy szó nélkül leült mellém és kezemet megragadva, belenyomta a telefont.

- Megígértem, hogy megmutatom a Jiminnel váltott utolsó beszélgetésedet, nem ? - kérdezte V szomorúan kapkodva tekintetét köztem és a megnyitott alkalmazás között. - Azt hiszem, itt az ideje, hogy elolvasd. Amíg még nem késő - suttogta a végét félve, mire bólintva lepillantottam a kezemben lévő készülékre, majd sebesen zakatoló szívvel megnyitottam a legalján lévő Byul feliratos beszélgetést. Féltem, hogy mit fogok látni, a szívem szinte kiugrott a helyéről, a kezem remegett és görcsbe állt a hasam. Rettentően izgultam, hisz egyszer sem láthattam még azokat az üzeneteket, amiket Jimin küldött azután, hogy meghaltam. Nagyot nyelve pörgettem feljebb a beszélgetést és szorult össze a szívem a szavakra.

Mochi : Sajnálom, hogy ilyen későn írok. Csak eléggé hosszú volt ez az egy hónapom. Remélem te jól vagy :) És annyira nem haragszol, hogy nem válaszoltam >< Tudod... Kicsit reménykedtem abban, hogy esetleg az első fellépésünkön találkozunk, de tudhattam volna, hogy nem jössz el. Ezt nem felhánytorgatásként mondom, csak kicsit reménykedtem, hogy esetleg most először találkozunk. Bár lehet ott voltál, csak én nem vettelek észre XD Ha tényleg ott voltál, akkor milyen voltam ? Menő, mi ? :D Remélem legközelebb oda mersz majd jönni hozzám :)

Ezt olvasva hirtelen megfájdult a fejem, ami miatt szabad kezemet oda kaptam és megdörzsöltem a hasogató pontot, hogy csillapítsak a fájdalmamon.

- Jól vagy ? - kérdezte Taehyung aggódva, mire halványan elmosolyodva bólintottam és lejjebb tekertem.

Mochi : Basszus... Csak most veszem észre, hogy a debütünk napján hívtál. Miért kerestél ? Csak nem történt valami ? Írj vissza kérlek, mert egy kicsit aggódom...

Mochi : Hahó... Byul. Haragszol ?

Mochi : Byul ?

Mochi : Ya ! Mi van veled ?

Mochi : Most tényleg megharagudtál ? Tudod, hogy nem direkt nem válaszoltam...

Mochi : Aggódom érted... Kérlek válaszolj.

Mochi : ...

Mochi : Hiányzol...

Ahogy ezeket az üzeneteket olvastam, úgy kezdett egyre jobban hasogatni a fejem, ami miatt kiejtettem a kezemből a telefont és mindkét tenyeremet a fejemhez nyomtam. Szaporán véve a levegőt hunytam le a szememet, miközben éreztem, ahogy Taehyung mellettem megérintette a könyökömet és arról kérdezett, hogy mi van velem. Egy nagyobb fájdalom áterjed a szívemre, ami miatt hirtelen levegőért kaptam, ugyanis olyan érzés volt, mintha csak gyomron vágtak volna. A szemeim hirtelen fennakadtak, majd éreztem, ahogy előre dőltem egyenesen a föld felé, majd minden elsötétült. Ez pedig már meg sem lepett...

" Izzadtan roskadok le a padlóra, miközben a koreográfusunk megdicsér mindenkit a tökéletes és kemény munkája miatt. Most kivételesen ez a bók nekem is szól, ami egy kis melegséget ad az éppen kihűlni készülő szívemnek. Manapság nem ad túl sok boldogságot semmi sem. Ezen a napon megkértem unniet, hogy engedjen el minket hamarabb, hisz ma van a BTS debüt showja, amire már a jegyem is meg van, így mindenféleképpen ott akarok lenni. A lányoknak erről egy szót sem szólok, hisz biztos beszólnának, vagy már megint azt mondanák, hogy protekciós vagyok, amiért a kérésemre hamarabb elmehetünk. Itt sem annak örülnének, hogy végzünk, hanem amiatt akadnának ki, hogy nekem minden szabad. Fáradtan sétálok a többiek után, akik a furgonba beszállva azonnal beszélgetni kezdenek a holnapi fotózásról, ami majd a debütálásunkhoz készül. Én is nagyon izgatott vagyok, de jobban leköt az, hogy élőben látni fogom Jimint. Egész úton ő körülötte forognak a gondolataim, ami miatt szerencsére nem is figyelek a rólam szóló kritikákra, amikkel a többiek illetnek nem éppen halkan. Megint Jimin az, aki megment.

Kiszállva a kocsiból előre megyek, hisz minél hamarabb le akarok fürödni, hogy el tudjak időben indulni a felvételre. A többiek nem is szólnak semmit a nagy sietésemre, ugyanúgy levegőnek néznek, mint mindig.

- Ez meg vajon mi ? - hallom meg a fürdőből kilépve a legidősebb hangját, mire azonnal eszembe jut, hogy az asztalon felejtett füzetemben hagytam a jegyemet. Megszaporázom lépteimet, és még időben teszem, ugyanis már a többiek is néznék meg, hogy mi az.

- Az az enyém - szólok rá unniera, aki felvont szemöldökkel néz rám, majd a jegyre.

- Te szórakozni mész és minket meg se hívsz ? - vonja fel fél szemöldökét és higgadtan lengeti a kezében lévő jegyet. Elszorul a torkom a kérdése hallatán és hirtelen válaszolni se tudok.

- Mi ez ? - kérdezi a leaderünk is és összevont szemöldökkel néz hol rám, hol pedig a legidősebbre.

- Egy jegy... - motyogom, de hiába akarnám elvenni, unnie elkapja előlem.

- Add neki vissza - szól rá a leader, mire a másik lány elmosolyodik.

- Ha válaszol, hogy mégis mi ez, akkor megkapja.

- Egy barátom debütál ma, arra megyek el - mondom gyorsan és már venném el a jegyet, de az ismét elkerül a kezeim közül. Az idegesség pedig csak egyre jobban gyűlik össze a gyomromban és szorítom ökölbe szabad kezemet.

- Aha... Szóval egy barátod - mondja a lány, majd maga elé tartja a jegyet és ismét szemügyre veszi. - Mit szólna, ha nem mehetnél ? Biztos szomorú lenne - biggyeszti le az ajkát, majd két ujja közé csippenti a papírt. Jól tudom, hogy mire készül, így azonnal cselekszem és közel hajolva hozzá, beleharapok a kezébe. A jegyet azonnal el is engedi, ami így még szerencsére sértetlen marad. - Mégis mit művelsz ? - kiabál rám, majd emeli föl a kezét, de én megelőzöm és telefonomat felkapva hátrálok pár lépést.

- Nem értem miért utálsz, de elegem van ! - kiáltom és a dühtől remegve hátrálok egyre jobban, a hangomra a többiek is kijönnek és érdeklődve nézik az eseményeket. - Elegem van belőletek ! Mindent megteszek, hogy befogadjatok ! Éjjel-nappal gyakorolok, segítek, amiben csak tudok, ti pedig csak arra vagytok képesek, hogy gyűlölködjetek. Hát tudjátok meg jól, hogy az nem érdekel velem mit csináltok, de nem hagyom, hogy miattatok a legjobb barátom is szomorú legyen - törlöm meg erőszakosan a könnyeimet és a döbbent tekinteteknek hátat fordítva kifutok az előtérbe, felveszem a cipőmet és elhagyom a lakást.

Mindig mindent megteszek. Akkor mégis miért én vagyok a rossz ? Miért ?!

Csüggedten sétálok az utcákon, a metrón olyan vagyok, akár egy zombi. Kisírt szem, sápadt arc, már szinte túlzott soványság. Ezt tette velem ez az egész gyakornokság. Mostanában úgy érzem, hogy semmi sem sikerül. A bátyámat sem érem utol, amikor szükségem van rá. A szüleimet nem merem zaklatni. Jimin pedig már több napja nem válaszol az üzenetemre. Megértem, hogy elfoglalt, de már csak az megnyugtatna, hogyha vetne rá egy pillantást. Teljesen úgy érzem, hogy magamra maradtam, hogy nincs senkim. Gondolok egyet és megnyitva a telefonomon Jimin számát, már meg is nyomom a hívás gombot. Ennyire kétségbeesett vagyok. Fohászkodom azért, hogy felvegye, de nem teszi. Az az igen utált női hang szólal meg, majd a hívás megszakad. Elszomorodva nézek rá a képernyőre, majd fejben jól leszidom magamat, hisz természetes, hogy Mochi pont ezen a napon nem válaszol.

A lábam visz előre, nem is gondolkozom azon, hogy merre tartok. Belefáradtam ebbe az egészbe, hisz semmi jót nem kaptam még ettől az élettől. Lehet inkább abba kéne hagynom ? Ahogy erre gondolok, eszembe jutnak a bántó szavak, a gúnyos arcok, a lenézések. A már debütált idolok csillogása a cégünknél, a tudat, hogy én soha nem lehetek olyan, mint ők. Egyszerűen nem tudok senkinek sem megfelelni... Megállok a zebránál, hisz piros van. Felnézek a nagy kivetítőre, ami az egyik épület oldalán van. Az EXO van rajta, akik egy éve debütáltak a cégnél. Felnézek rájuk és elismerem őket, a csillogásuk pedig szinte elvakít. Ökölbe szorítom a kezemet. " Miért nem vagy képes semmit se jól csinálni ? " " Olyan szerencsétlen vagy ! " " Állj már fel balfék ! " " Kelj fel, te szerencsétlen ! " " Komolyan mondom, veled soha nem debütálhatunk ! " " Tűnj el a csapatból ! " " Vékonyabbnak kéne még lenned ! " " Hagyd abba a túlzott evést ! " " Te soha nem leszel elég jó, add fel... "

- Elég, elég, elég ! - fogom be a fülemet és a hangok miatt lehunyom a szememet. Szörnyen marnak belülről ezek a szavak. Majdnem fellöknek, hisz a lámpa zöldre vált, így mehetek. Szememet kinyitom, de továbbra is a füleimre tapasztott kézzel haladok előre. Bízom abban, hogy így nem hallom ezeket a szörnyű hangokat. Én csak arra vágyok, hogy vele lehessek. Miért nem elég az igyekezetem ? Nap, mint nap gyakorolok és mégis... Már nem elég az, hogy keményen dolgozol és jó szíved van ? Csak akkor vagy jó, ha nincs benned egy csepp emberség sem ? Ha úgy irányítanak mások, ahogy nekik tetszik ? Nekem ez így nem kell. Így nincs szükségem erre az egészre. Véget fogok vetni neki. Elegem van...

Könnyeim már áztatják az arcomat, de nem érdekel, úgy sem kell most látnom. Enélkül is tudom merre haladok. Érzem, hogy körülöttem valamiért mindenki futni kezd és van, aki félre ugrik. Szipogva nézek oldalra és megpillantom, ahogy egy elszabadult fekete kocsi közeledik egyenesen felém. Elmehetnék, még van pont annyi időm, de nem mozdulok. Ledermedek, azt mondom magamnak, hogy csak a félelem miatt van, de nem. Belül jól tudom, hogy nem. Érzem, ahogy a szívem egyre gyorsabban ver. A kocsi dudál, de nem ugrom el. Felhangzik fejemben ismét a lányok hangja: Tűnj el ! A szívem fáj, a fejem zsong, a kezem lassan lehull magam mellé és ahogy már majdnem elér a kocsi, csak egy valamire gondolok. Sajnálom; anya, apa, YeongSu és Jimin. Gyenge voltam... A kocsi pedig elér. Egy kis ideig mérhetetlen mennyiségű fájdalmat érzek az egész testemben, majd ezek után a bénulást minden tagomban. Már a földön fekszem, kezdenek körülöttem a sikolyok és minden más hang összefolyni. Még látom a vérrel színezett kezemet, amiben még mindig a jegyet szorongatom. Bárcsak találkozhattam volna veled, legalább egyszer; gondolom és érzem, ahogy egy könnycsepp végig pereg az arcomon, majd minden elsötétül, a hangok eltűnnek, én pedig teljesen elgyengülök és elernyed a szorításom, a jegy pedig kiesik a kezemből és elvész a tömegben. "

Arra nyitottam fel a szememet, hogy valaki rázogatott. A könnyeim ellepték az egész arcomat, így először nem is láttam semmit sem. Csak azt éreztem, hogy a földön feküdtem valaki karjaiban. Jó pár perc kellett, hogy végre magamhoz térjek az álom okozta sokkból és rájöjjek ki is tart éppen.

- Mo-chi - suttogtam, miközben felemeltem a kezemet, hogy megtudjak benne kapaszkodni. Csakhogy kezem olyannyira halvány volt, hogy erre nem voltam képes. Habár egy nagyon picit még éreztem a mellkasából áradó hőt.

- YeJin - szólongatott Jimin könnyes szemekkel, mire halványan elmosolyodtam és félig ép kezemmel letöröltem a könnyeit.

- Ne sírj, te buta - motyogtam, ugyanis nem tudtam ennél hangosabban beszélni. Szinte elhagyott az erő. Ez a visszaemlékezés vett el tőlem a legtöbb energiát.

- Tarts ki, Taehyung szól a többieknek. Csak tarts ki - mondta még mindig könnyezve a fiú, ami miatt elszorult a torkom.

- Jimin... Én... Tudom, hogy haltam meg - kezdtem bele, mire azonnal megrázta a fejét, hogy ezzel késztessen hallgatásra. Tudtam, hogy ő még nem volt erre felkészülve. - Én, öngyilkos lettem. Valamilyen szinten - gondolkoztam el, ugyanis ezt csak félig meddig lehetett annak nevezni.

- Ne folytasd...

- Mochi... Tudod, valamit még el kell mondanom - tértem komolyabb vizekre, habár már így is eléggé drámai volt a helyzet. Mindez pedig miattam. Én tehettem arról, hogy ez az angyali fiú így zokogott. - Én... Ismert-

- Ne ! - hallgattatott el azonnal a fiú és megszorította a kezemet, már amennyire ment még neki. - Kérlek, fejezd be...

- Nem is tudod mit... - akadtam meg hirtelen, ugyanis az ijedt arcát elnézve felötlött bennem valami. Egy gondolat, ami nem hittem volna. Döbbenten pislogtam fel rá és kérdeztem meg halkan. - Te tudtál róla ?

- Én... Nem tudom miről beszélsz - kapta el a fejét, mire szabad kezemmel gyengéden visszafordítottam magam felé a fejét, majd hitetlenkedve próbáltam vele szemkontaktust kialakítani.

- Te tudtad, hogy én...

- Fejezd be !

- ...Byul vagyok ? - halkultam el a végére, mire Jimin sírva jobban rászorított a kezemre és egy aprót bólintott. - Szóval ezért voltál velem olyan, amilyen - gondoltam vissza a furcsa viselkedésére, a csókjaira, a randira. - Miért nem mondtad el ? - ütöttem meg a mellkasát könnyezve és amekkora fájdalmat éreztem éppen a szívemben, csodáltam, hogy nem állt le azonnal. Habár éreztem, ahogy egyre jobban lassult.

- Féltem... Féltem, hogy akkor hamarabb eltűnsz - törölte meg a szemét. - Hihetetlenül boldoggá tett, hogy végre láthatlak, mikor rájöttem, hogy te vagy az. Nem akartam, hogy itt hagyj, ezért nem mondtam el.

- Így is elmegyek - mosolyodtam el szomorúan, mire a száját harapdosó fiú szorosan lehunyta a szemét. - Figyelj, Jimin. Eltűnök, te pedig ha felnézel az égre mindig láthatsz majd engem. Én leszek a legfényesebben ragyogó csillag - simítottam végig az arcán gyengéden, mire akár csak egy macska, beledőlt a tenyerembe és sírva megingatta a fejét.

- Ne mondj ilyet...

- Fogadd el. Én már megtettem. Ez a visszaemlékezés ráébresztett arra, hogy miért is kaptam egy újabb esélyt itt. Hogy ezzel vezekeljek azért, amiért szánt szándékkal haltam meg - magyaráztam szomorúan, mire az engem tartó fiú csak még keservesebb zokogásba kezdett. Hihetetlenül mardosta még mindig a szívemet a fájdalom. Mintha csak valami belülről kapargatott volna. A kezem és testem is egyre jobban halványult, az okát pedig már tudtam. Nem csak visszaemlékeztem, hanem ezzel együtt rájöttem mit akartam még megtenni az életemben és mivel ez sikerült, így már eltűnhetek.

- YeJin - ölelt magához, mint aki soha sem akar elengedni. Ezen elmosolyodtam, így a könnyeimnek utat engedve nekidöntöttem a fejemet a fiú vállának, így pedig megpillantottam a minket figyelő hat tagot. Mind szörnyülködve és szomorúan néztek felém. Tae sírt, a többiek szeme pedig szintén könnyezett. Köszönöm nektek; tátogtam, majd sóhajtva ismét megszólaltam.

- Mit szerettél volna csinálni velem, ha találkoztunk volna és együtt lehetnénk ? - kérdeztem meg hirtelen, mire Jimin szorítása enyhült körülöttem és eltolva magától értetlenül nézett rám. Sírástól felpüffedt arcától olyan volt, mint egy kis gyerek, ami mosolyt csalt az arcomra. Kisepertem szemébe lógó rózsaszín tincseit és fejemet oldalra döntve mosolyodtam el. - Na ?

- Hát... - szipogta és elgondolkozva törölte meg a szemét. Legalább egy kis ideig nem sírt miattam. - Szerettem volna a kezedet fogva sétálgatni veled mindenhol, de legfőképp a Han folyónál. Szerettem volna sok-sok randira elmenni veled. Szerettem volna találkozni a családoddal, hogy bemutatkozhassak nekik. Szerettem volna kirándulni menni veled. Szerettelek volna megcsókolni. Együtt akartam volna gyakorolni veled. Szerettem volna köszönetet mondani, amiért annyi ideig tartottad bennem a lelket. El szerettem volna mondani, hogy mennyire is fontos vagy a számomra. Csak... Veled akartam lenni - csuklott el a hangja és egy apró mosolyt megeresztve felém kérdezett rá, hogy én mit akartam volna csinálni. Utolsó mondata viszont annyira meglepett, hogy akaratlanul is felsírtam.

- Szerettem... Szerettem volna veled tölteni minden egyes percemet. Szerettelek volna jobban megismerni. Szerettelek volna tovább támogatni. Szerettelek volna... - ment el a hangom és fejemet rázva felnéztem Jiminre, majd látva teljesen átlátszó kezemet az arcán, még valamit muszáj volt elmondanom neki. - Sajnálom Jimin... Úgy sajnálom, amiért kétszer is magadra hagylak. Ígérd meg, hogy elfelejtesz, hogy tovább éled az életedet nélkülem. Légy egészséges, mindig öltözz melegen, amikor hideg van és... És... - akadtam el. - Vigyázz a többiekre is - mosolyodtam el remegő ajkakkal, majd szememet lehunyva hosszas zokogásba kezdtem. Az egész testem rázkódott és hihetetlenül fájt a szívem. Mochi két keze közé fogta valamennyire az arcomat, habár én már nem annyira éreztem, majd egyre közelebb hajolt hozzám. Lehunytam a szememet és mielőtt ajkai elérték volna enyémeket, csak egy valamire gondoltam. Élni akarok ! A hangok kezdtek megszűnni, minden túl fényessé és világossá vált körülöttem és mielőtt Jimin ajkai elérhették volna az enyémeket ; eltűntem. Köddé váltam, elvesztem, akár az a jegy a szélben és nem maradt más hátra, csak a házban felhallatszódó sírás és fájdalmas kiáltás.

És ott térdelt a földön, zokogva, teljesen összetörve, olyan fájdalommal a szívében, amit én okoztam neki. De nem tehettem mást csak nézhettem, ahogy egyre jobban tört össze és fájdalmas zokogása az egész házat betöltötte. Büntetésként egyre jobban halványult előttem képe, míg csak összetört lelkének utolsó darabjai jutottak el hozzám, egyre több könnycseppet kicsalva a szememből. Ez a hang pedig egészen a fényig végig kísért, mígnem el nem múlt minden a szívemben lévő fájdalommal együtt.