" Majd átkelek egy hídon azért a több millió okért, hogy kitartsak. Rejtőzz el velem ! Sétálj el velem ! Majd átkelünk egy hídon azért a több millió bajért, hogy találkozhassunk. Semmi sem egyszerű... " 

( Savina & Drones - Glass Bridge )

- Jimin szemszöge -

Próbáltam az éppen nézett filmre figyelni, de valamiért mégsem ment. A kanapé karfáját szorongatva pillantottam folyton folyvást a szobák felé, ahol egy ideje már YeJin eltűnt. Nem tudtam, hogy mégis mit akarhatott arra felé, így kicsit aggódtam amiatt, hogy esetleg most vesz búcsút tőlünk, ír mindenkinek még egy levelet és eltűnik. Féltem belegondolni, hogy valami ilyesmit csinálhat. Jól tudtam, hogy mindez csak az én paranoiás képzelgéseim szüleménye volt, ettől függetlenül nyugtalan maradtam. Azok után pedig még jobban azzá váltam, hogy YoonGi hyung is hátrament. Vártam vagy tíz percet, majd nem bírva magammal, felpattantam a helyemről és elindultam a szobák felé. Az egyetlen ajtó, ami mögül fény áradt ki, Jinék szobája volt, így lépteimet meggyorsítva haladtam abba az irányba és reménykedtem abban, hogy nincsen semmi gond. Lassan betoltam az ajtót és belépve rögtön meg is ütötte a fülemet egy síró hang. YeJin... Azonnal balra fordultam és kitágult szemekkel figyeltem a földön zokogó lányt és az előtte ökölbe szorított kezű barátomat. Már szólaltam volna meg, hogy mégis mi folyik itt, amikor is láttam, hogy YeJin teste szépen lassan halványodni kezdett és még szinte fel sem fogtam, de már el is tűnt. Egyszerűen köddé vált a szemeim előtt.

- Mégis mit csináltál hyung ? - kérdeztem idegesen és a fiú vállát megfogva magam felé fordítottam. Suga először ugyan idegesen nézett a szemeimbe, de mikor rájött, hogy ki is vagyok, azonnal elszállt belőle minden düh és zavartan elkapta rólam a tekintetét. - Hyung... Mit műveltél ? A szellem lány miért tűnt el ? - szorítottam meg a vállát és éreztem, hogy gyomrom szinte görcsbe állt az elfojtott indulatoktól és a tudattól, hogy az történt YeJinnel, amit még nem akartam, hogy bekövetkezzem. Még nem volt elég időm vele...

- Elmondtam neki a véleményemet - emelte lassan a szemeit ismét az arcomra, majd dühösen lerántotta magáról a kezemet és elszántabban az eddigieknél folytatta. - Megmondtam neki, hogy menjen el - fejezte be szárazon és szavait hallva hirtelen nem is tudtam reagálni. Az agyam felhagyott a szolgálattal és értetlenül bámultam a barátomra, aki reakciómat látva kikerült és az ajtó felé vette az irányt. Talán amiatt, hogy valóban nem tudtam gondolkozni, vagy esetleg egy teljesen más ok miatt, de én is megfordultam és idegesen elkaptam a karját, majd megszorítva azt szűkítettem össze a szemeimet és kényszerítettem arra, hogy felém nézzen.

- Hogy mit mondtál neki ? - szűrtem a fogaim közt, mire YoonGi kiszakította a karját a szorításomból és idegesen beletűrt a hajába.

- Az igazságot. Ne áltasd magadat Jimin. Könyörgöm, térj észhez. Az a szellem teljesen elcsavarta a fejedet - rázta a fejét lemondóan. - Nem normális az, amit csinálsz. Ő egy szellem, nem él, már rég meghalt. És ha azt hiszed, hogy egy csoda folytán feléled, akkor tévedsz. Ez soha nem fog megtörténni - magyarázta és ugyan a szívem mélyén értettem, amit mondott és jól tudtam, hogy igaza volt, mégsem tudtam beismerni magamnak. Ha megtettem volna, akkor azzal tettem volna egy lépést afelé, hogy eleresszem. Nem mondhattam le róla.

- Nem tudsz te semmit - fogtam meg a pólója gallérját, mire YoonGi felvonta a szemöldökét, jelzésként, hogy folytassam. - Fogalmad sincsen róla, hogy most mi kavarog bennem. Azt hiszed, hogy nem tudom, hogy mindaz, amit csinálok, őrültség ? Szerinted én olyan boldog vagyok a tudattól, hogy egy olyan lányt szeretek, aki már nem is él ? Szerinted nekem olyan könnyű ? - szorítottam egyre jobban a vékony anyagot, miközben éreztem, hogy a torkom elszorult és a szívem szinte sajgott. Lehet őrültség volt mindaz, amit tettem, de nem érdekelt.

- Te... - nyíltak tágra YoonGi szemei, majd hihetetlenül megrázta a fejét. - Te komolyan beleszerettél ? - kérdezte úgy, mint aki még maga sem biztos abban, amit jól érthetően az előbb elmondtam.

- Igen... Szeretem, hyung. El sem tudod képzelni, hogy mennyire - lazult meg egy pillanatra a kezem, majd szememet lehunyva felsóhajtottam.

- De ez őrültség... Mármint. Jimin, csak öt hónapja ismered, mégis hogyan tudtál beleszeretni ? Ha ezt átgondolod, neked is rá kell jönnöd, hogy mindez őrültség - méregetett furán, amit nem is csodáltam. Az ő szemében valóban őrült lehettem. Képes voltam beleszeretni egy szellembe... Ráadásul ilyen rövid idő alatt. Viszont ez nem volt igaz. YoonGi nem tudta azt, amit én. Bárcsak én se tudtam volna. Bárcsak vak lettem volna és nem vettem volna észre a jeleket. Bárcsak soha meg sem ismertem volna.

- Hyung... Valamit el kell mondanom - engedtem el lassan és komoly hangomat hallva Suga érdeklődve tette karba a kezét és várta, hogy folytassam. - Én...

- YeJin szemszöge -

Még mindig ugyan nagyon furán éreztem magamat Jin mellett, de addig ez így is maradt, amíg végig nem hallgattam az ő szemszögét a történteket illetően. Azt hittem, hogy meg akarta ölni magát, de tévedtem. Soha még csak nem is gondolt erre. Azt hittem, hogy csak menekült a többiek elől, de ez sem volt igaz, ő pont az ellenkezőjét csinálta egészen eddig. Azt gondoltam, hogy nem lát... Óóó, hogy mekkora egy idióta voltam.

Na szóval, miután megállítottam abban a szörnyű tervében Jint, hogy megölje magát, kiderült, hogy lát engem. Először nem is tudtam megszólalni. Csak bambán és értetlenül bámultam rá. Párszor hátra is fordultam, hogy biztosra menjek, hozzám beszélt. Miután világossá vált számomra is, hogy valóban rám nézett és velem beszélt, jött az a kérdésem, hogy mégis hogyan. Tulajdonképpen eléggé sok kérdéssel bombáztam meg, ami miatt nevetve állított le és monda, hogy mindenre válaszolni fog, csak menjünk egy kevésbé forgalmas helyre. Végül is... Valóban fura lett volna, hogyha leáll a levegővel kommunikálni. A folyópartra sétálva, leültünk a kissé hideg fűre, de mielőtt még belekezdhettem volna kifaggatni a fiút, ő elszaladt két italért. Emiatt egy darabig egyedül maradtam és úgy bámultam a Han folyó sötétlő vizét. Ez legalább megnyugtatott engem, hamár ennyire össze voltam zavarodva.

- Itt is vagyok - ült le mellém Jin és mosolyogva felém nyújtott egy dobozos italt. - Meleget vettem, mivel elég hűvös van - magyarázta majd sálját megigazítva a nyakában, kinyitotta az italát. Én elmosolyodtam a kellemesen meleg doboz miatt, így egy pillanatra a hideg arcomhoz érintettem, amit kifújt az esti szél. Itt a folyóparton pedig csak rosszabb volt. Habár ezzel az üdítővel a kezemben már nem is fáztam annyira. Boldogan nyitottam volna ki, csakhogy másik kezem átment a tetején. Egy darabig még elszórakoztam vele, majd torkomat megköszörülve Jin felé fordultam és lassan felé nyújtottam az italomat.

- Ki tudnád nyitni ? - kérdeztem zavartan, mire először ugyan felvonta a szemöldökét, de készségesen teljesítette a kérésemet.

- Tessék.

- Köszönöm - vettem el tőle, majd számhoz emelve belekortyoltam a teába. Ahogy megéreztem nyelvemen a kellemesen kesernyés zöld tea ízét, elmosolyodtam és most már két kezembe fogva a dobozt, leraktam a combomra és Jin felé fordulva ismét feltettem azt a kérdést, ami a legjobban fúrta az oldalamat. - Mégis... Miért látsz ? - ezt hallva a mellettem ülő fiú egy darabig nem szólt semmit, a szeméből se tudtam sokat kiolvasni, amivel az előttünk hullámzó folyót nézte. Mintha csak teljesen elvarázsolta volna.

- Inkább az a jobb kérdés, hogy mióta - mosolyodott el. - A kezdetektől látlak, YeJin - fordította most fejét felém, így láthatta leesett államat, ami jócskán a füvet súrolta. Nem igazán értettem, hogy mégis hogyan láthatott engem. Hiszen semmi okot nem adtam neki rá. Mégcsak nem is voltam a segítségére. - Nem vagyok benne teljesen biztos, de szerintem a problémámhoz van köze - gondolkozott el, mire nyeltem egy nagyot és számat megnyalva, félve rákérdeztem.

- Mégis mi a te problémád ?

- A fiúk - válaszolta és italába kortyolva a híd felé pillantott. - Én akkor kezdtelek el látni, miután Jimin már látott téged. Egyik este ki akartam menni egy kis vízért, amikor meghallottam, hogy Jimin beszélt valakihez a nappaliban. Azt hittem, hogy megőrült, miközben annyit volt egyedül, de mikor megláttalak mellette téged, nagyon megijedtem. Kétszer is megdörzsöltem a szememet, hogy biztosan jól látok e - nézett ismét felém, majd elmosolyodott. - Attól a naptól kezdve mindig figyeltelek titeket, habár nem mutattam jelét annak, hogy én is láttalak, hisz akkor fuccsba ment volna a tervem... Tudod - vett egy mély levegőt és kínosan felnevetve beletúrt a hajába. - Egészen az érkezésedig azon dolgoztam, hogy kiderítsem mi van a fiúkkal. Rengeteget jártam pszichológushoz, hogy megkérdezzem tőle, vajon mi lehet a többiekkel a viselkedésük alapján. Gyakran jártam be a Big Hithez megnézni a kamera felvételeit, de soha nem láttam semmi érdemlegeset. Ez rettentően frusztrált, hisz nem tudtam azokon segíteni, akiknek a legnagyobb szüksége lett volna rám. Nagyon szeretem a srácokat - vallotta be és egy marék füvet kitépve a földből lassan kiengedte a markából. - Ők az én második családom és fájt látni, hogy így szenvednek. Az meg csak még rosszabb volt, hogy én magam semmit se tehettem. Így éjjel eljártam a táncainkat gyakorolni, hogy ezzel se legyek Hobi terhére. Próbáltam valami zenét alkotni, hogy segíthessek NamJoonéknak. JungKook miatt megpróbáltam Sejin hyungot visszahozni, hisz azt sejtettem, hogy neki ő áll a baja hátterében... Mégsem tudtam eleget - mosolyodott el szomorúan. - Mérges voltam és még most is vagyok magamra, amiért nem tudtam segíteni egyikőjükön sem. Talán a legkönnyebb az lett volna, hogyha beszélek velük, de akkor vajon valóban változott volna valami ? Féltem, hogy mindenkit magamra haragítok a túlzott kotnyeleskedésemmel. Így jobbnak láttam, hogyha inkább nem is vagyok a közelükben és csak a háttérben munkálkodok. Lehet, hogy ezzel tettem a legtöbb rosszat ? - támaszkodott meg két kezével maga mellett és az égre pillantva lehunyta a szemét. - Mi lett volna a helyes döntés ? - suttogta, mire az én torkom azonnal összeszorult, hisz rossz érzés volt egy ilyen jószívű fiút ilyen megtörten látni. Össze volt zavarodva. Nem tudta, hogy mi is lett volna a legjobb döntés, és hiába akart jót, pont ezzel tette a legtöbb rosszat. Lehet fájdalmas volt az igazság, de úgy tett, mint az, aki látja a környezetében, hogy valakit bántanak, mégsem tesz semmit. A félelem miatt, a helyes döntés meghozatala miatt, amiatt, mert ember és vannak érzései.

- Féltél, hogy azzal csak rosszat teszel, ha közbeavatkozol, így inkább megfutamodtál, ugye ? - néztem rá és saját kérdésemet hallva összeszorult a szívem. Én is pontosan úgy cselekedtem, mint Jin. Féltem, hogy én sérülök, így szó nélkül elhagytam a fiúkat.

- Igen - motyogta a fiú, majd szemét megdörzsölve megrázta a fejét és lassan rám nézett. - Nem fogok visszamenni. Ha ott vagyok, azzal csak rosszat teszek. Hidd el, észre sem veszik, hogy nem vagyok ott. Eddig sem tűnt fel nekik, ezután sem fog. A rajongók sem tartanak olyan fontosnak... Hamar elfogadják, hogy eltűntem - magyarázta, mire dühösen összeszűkítettem a szememet és felállva csípőre raktam a kezemet, majd lenézve rá, megráztam a fejemet.

- Buta vagy, SeokJin. Nagyon, nagyon buta - állítottam, mire a füvön ülő fiú zavartan nézett vissza rám. - Ha azt hiszed, hogy a Bangtan nélküled is Bangtan, akkor nagyon tévedsz. Ti heten vagytok a BTS, ha bárki hiányzik, akkor az már nem ugyanaz - mondtam, mire Jin lesütötte a szemét és megszorította a kezében lévő üdítős dobozt.

- Tétlenül végig néztem, ahogy mindegyik fiú lelkileg kikészül a gondjai súlya alatt. JungKookot verték és én nem vettem észre - rázta a fejét szomorúan, mire megelégelve ezt az igen szenvedő arcát, közelebb léptem és kinyújtottam felé a kezemet.

- Te egy nagyon jószívű fiú vagy oppa, úgyhogy vissza kell menned hozzájuk, mivel már mind hiányolnak. Gyere, menjünk vissza együtt - lóbáltam meg előtte a kezemet. - Még nekem is el kell tőlük búcsúznom - mosolyodtam el, hisz nem tehettem meg, hogy szó nélkül eltűnök. Az önzőség lett volna a részemről. Nem hagyhattam őket itt egy szimpla viszlát nélkül se. Meg kellett még Jiminnek mondanom, hogy felejtsen el.

Jin még egy darabig bámulta a kezemet. Ő maga sem tudta mit is kéne tennie. Szeme csillogott a könnyektől, szája remegett az elfojtott érzelmektől és arcán jól látszott, hogy már ő is mennyire belefáradt mindebbe.

- Hozzuk végre újra össze a BTS-t - tettem még hozzá biztatóan, mire Jin bólintva kinyújtotta a kezét és megfogta az enyémet. Örültem, hogy most nem ment át rajta, így megragadva őt, segítettem felállni neki. - Menjünk ! - karoltam bele és előre mutatva elvigyorodtam.

- Örülök, hogy egy ilyen napsugár került hozzánk - mosolygott Jin is, mire zavartan megköszörültem a torkomat és bólintottam. Még nem mondtak nekem ilyet... Milyen szellem az, aki olyan, mint egy napsugár ? Nem inkább egy vészkeltő felhőre hasonlítok ?

Megérkezve a dormhoz, Jin először vissza akart fordulni, de végül erőt vett magán és megindult a bejárati ajtó felé.

- Egyébként miért pont a Han folyónál voltál ? - jutott még eszembe, mielőtt beléptünk volna az ajtón.

- Mert az az a hely, ahol gyakornokként sokat voltunk együtt a fiúkkal - mosolyodott el halványan a fiú az emlékek hatására, mire mint akire egy vödör forró vizet locsoltak, úgy melegedett fel az egész testem. Ez de aranyooos...

Jinnel együtt megálltam a bejáratnál, amíg ő kinyitotta azt, hisz nem akartam bemenni, mivel valamennyire még én is tartottam attól, hogy ismét megjelenjek előttük. Féltem, hogy feléled bennem a maradni akarás vágya. Rettegtem attól, hogy sírni látom őket... Főleg Jimint és Taehyungot. Hozzájuk kerültem a legközelebb ez idő alatt. Viszont mind nagyon sokat jelentett a számomra. Ők voltak azok, akik egy kis fényt adtak a borús szellem létem napjaiba. Úgy éreztem magamat még fél éve, mint aki nem találja a helyét, aki minél hamarabb el akar tűnni. Egy sötét sikátor legvégében jártam állandóan. Eggyé váltam a sötétséggel. Én olyan helyeken jártam ahová már nem sütött be a fény. Olyanná váltam, akit már senki sem lát és mindenki elfelejt. Lehet fura, de megtanultam értékelni az életet. Bármilyen nehézségeid is voltak az éledben, mindig voltak olyanok, akik a reményt adták neked. Ahogy a BTS tagok is egymásnak. Ha meghalsz, már nem marad senki, akivel együtt lehetnél, és akiket hátrahagysz, azok nálad sokkal többet fognak szenvedni. Ők azok, akim egész életükön keresztül emlékezni fognak rád. Ha meghalsz, már nem tudsz semmin sem nevetni, nem tapasztalhatsz meg új dolgokat, nem harcolhatsz az álmaidért, nem teremthetsz magadnak egy jobb életet. Bármilyen rossz is volt a helyzetem. Nem rosszabb annál, minthogy semmivé válok és eltűnök a szélben. Nem lesz már mit megtapasztalnom.

Ahogy pedig beléptünk a meleg házba és a nappaliban ülő fiúk megpillantották Jint, azonnal lerohanták. Nem kérdezgették nem szóltak semmit, csak lerohanták. Az összes szeretetük benne volt ebben a cselekedetükben.

- Hyung ! - szipogták a legfiatalabbak. Még azt is elkaptam, ahogy NamJoon megütötte Jin fejét, aki erre sértetten emelte felé a tekintetét, majd elmosolyodott, mikor látta, hogy NamJoon mennyire is megkönnyebbült és egyben meghatott volt.

- Soha ne tűnj el ennyi időre, te felelőtlen - magyarázta YoonGi is szigorúan, de láttam jól rajta is, hogy mennyire nyugodtabbá vált a legidősebb jelenlététől. Azért ennyi napon keresztül biztos nagyon nehéz lehetett nekik. Jin semmire sem válaszolt így azt se tudhatták, hogy él e vagy hal e. Mindenki arcán jól kivehető volt, hogy most már megkönnyebbültek, hisz ezek után ők is érezték, hogy minden rendben lesz. Ugyan még nem tudták pontosan Jin eltűnésének okait, valószínűleg sejtették. Hisz legidősebbként önkéntelenül is, de benne volt a féltés és az önkényes helyzetmegoldás. Ahogy így elnéztem őket, egy kis keserű ízt éreztem a számban és szinte már irigykedve néztem feléjük. Csak sírtak, egymásba kapaszkodtak és nem szóltak semmit. Ilyen volt az igazi szeretet. Nem kellettek ahhoz szavak, hogy a másik is érezze a törődést. A hat fiú pedig mindenkinél jobban tudta, hogy Jin mennyire is küzdött magával. Jól tudták, hogy ő is szenvedett. Mint egy kívül álló, úgy figyeltem az eseményeket és én magam is elmorzsoltam egy könnycseppet. Eszembe jutott, ahogy először találkoztam Jiminnel és, hogy miként segítettünk együtt Taehyungon, majd szépen sorjában mindegyik fiún. Most már valóban kezdett minden helyre állni...

Úgy döntöttem, hogy nem zavarom őket, így hátráltam párat, majd kimentem inkább a házból. Nem akartam elmenni, el akartam búcsúzni tőlük, így megmaradtam a kertben, ahol az égre nézve elmosolyodtam. Hamarosan én is egy leszek a csillagok közül az égen.

~

Fogalmam sincsen mennyi idő telhetett el, de már csak arra lettem figyelmes, hogy egyre gyakrabban ásítottam és csukódott le a szemem. Pedig egy helyben álltam, így nem lett volna túl jó ötlet, hogyha így szundítok el.

- Maximum puhára esem - ásítottam, majd szememet lehunyva sóhajtottam fel. - Olyan jó így - motyogtam, majd éreztem, ahogy egy kicsit oldalra dőltem, de azonnal vissza is hoztam magamat egyenesbe. - Nem fogok eldőlni - suttogtam tovább és ismételten elveszítettem az egyensúlyomat, ám mielőtt visszadőlhettem volna, valaki hirtelen megfogta a vállamat és finoman megtartva állított vissza. - Hm - bámultam fáradtan pislogva oldalra, majd mikor megpillantottam a pufi ujjakat és a rajtuk lévő gyűrűket, azonnal kiszállt az álmosság a szememből és zavartan léptem egyet előre, majd megfordultam. Ahogy szembe találtam magamat Mochival, a szívem kihagyott egyet és könny szökött a szemembe. Viszont nem engedve, hogy elsírjam magamat, ökölbe szorítottam a kezemet és tovább néztem a fiú fáradt, egyben megkönnyebbült arcát. Vonásai ugyanolyan barátságosak voltak, mint mindig és száját folyton-folyvást beszédre nyitotta, de végül egyszer sem szólalt meg. Ugyanúgy csak nézett engem, ahogy én is őt. A szél fújt, a lámpák halványan égtek, a csillagok a fejünk felett pedig nevettek. Nevettek rajtunk, kik el voltak átkozva.

- Azt hittem eltűntél - szakította meg a csendet halkan, mire zavartan elmosolyodtam.

- El fogok, de még meg kell tennem valamit - mondtam, majd gondolva egyet, megszüntettem a köztünk lévő távolságot, és pulcsim alját markolászva, megálltam a fiú előtt, majd lábujjhegyre állva lehunytam a szememet és ajkaimat övéihez érintettem. Bizsergés futott át a gerincemen és hihetetlenül zavarba jöttem a saját tettem miatt, de muszáj volt még így utoljára megtennem ezt. Hisz ki tudhatta, mikor tűnök el örökre. - Jimin, ne légy szomorú, ha én eltűnök - hajoltam el tőle és még csukott szemekkel suttogtam ezeket a szavakat az ajkaira. Lassan visszaereszkedtem és ledöbbent szemeibe nézve megérintettem az arcát. - Te is tudod, én is tudom, hogy ez hamarosan meg fog történni. Ne is áltassuk magunkat - ráztam a fejemet szomorúan. - Kérlek, ne feledd, hogyha rossz kedved lesz és ugyanolyan elveszett leszel, mint a találkozásunk elején, akkor én mindig itt leszek - tekintettem most fel az égre. - Ott fogok fent ragyogni és biztatlak majd a tovább lépésre - emeltem ismét fejemet felé és elszorult a torkom, ahogy megpillantottam könnyes szemeit. - Élvezzük ki még azt a pár napot, amíg még itt lehetek. Neked a visszatérésetekre kell koncentrálnod, így nem foglalkozhatsz velem állandóan - néztem komolyan a szemeibe.

- Nem lehetne, hogy maradj ? - kérdezte nagyot nyelve, mire csak lassan megráztam a fejemet. - Akkor... Akkor ígérd meg, hogy szólsz, ha érzed, hogy eltűnsz - fúrta tekintetét az enyémbe, majd tenyerét az ő arcán pihenő kezemre vezette és lehunyta a szemét.

- Megígérem - válaszoltam elszorult torkokkal, majd szememet lehunyva hagytam, hogy lehajoljon hozzám és birtokba vegye ajkaimat. Ez a csók most másabb volt, mint a többi. Nem újdonságot okozott, nem bizsergést a testemben, hanem fájdalmat a szívemben. Rettentő nagy fájdalmat, ami már túl is csordult bennem, hisz mindez a szememből hullott le könnyek formájában.

És mint valami jel. A csillagok is minket sirattak, hisz ismét besötétedett az ég és szakadni kezdett az eső. Soha nem fáztam még annyira, mint akkor este. 

////

Sziasztok^^

Tudom, depis rész. Annyira nem is vagyok rá büszke, de ettől függetlenül remélem nektek tetszett^^ Jin problémája direkt ilyen egyszerű, ugyanakkor szerintem elég összetett is XD Mindenesetre neki mindvégig ezt szántam^^ 

 És készüljetek fel a végére...

////