" Elfogy a levegőm, ahogy a mély tengerbe futok, ami elnyelte a csillagokat. Messziről látom a száraz földet, de az érintésed olyan, mint a friss eső, ami beszínezi a szívemet... "

( Day6 - Colors )

Eltelhetett vagy fél óra, talán egy is, mire JungKook teljesen lenyugodott. Sokat sírt, de egyúttal látszott az arcán, hogy mennyire meg is könnyebbült. Viszont... Mindemellett ott volt az undor, a szégyen és a mérhetetlen dühvel kevert megaláztatottság is az arcán, amit sehogy sem tudott leplezni. Mindenki leült egy-egy székre az igazgató asztala előtt és úgy várták a csöndbe burkolózó fiú vallomását. Mindenki kíváncsi volt arra, hogy miért hagyta magát, miért nem szólt semmit senkinek. Hogy miért tűrt idáig. Egy darabig az ökölbeszorított kezeit figyelte a combján, végül lassan felemelte a fejét és körülnézett a mellette ülők arcán. Ők egy szót sem szóltak, hisz nem akarták megijeszteni JungKookot, aki így teljesen magába zárkózva nem mond semmit. A feszültség pont a ki nem mondott szavak miatt volt oly jól érezhető. A maknae sóhajtva lehunyta a szemét és kezeit tördelve kezdte ismét ujjait bámulni. Száját beharapta, végül nagyot nyelve megszólalt.

- Nem vagyok mazochista, nem élveztem amit csinált - szögezte le rögtön ezt az eshetőséget is, ami után Bang Sihyuk jól láthatóan megnyugodott. Ettől függetlenül továbbra is várta a tettei okát. - Eleinte csak kézzel megütötte a fejemet és ilyenek. Az nem fájt és néha meg is érdemeltem, de aztán előkerült az öv. Igazából rettentően féltem, de nem mertem szólni nektek - lesett most fel egy pillanatra az öt fiúra, akik meglepetten figyelték a legfiatalabbat. Én eközben szomorúan figyeltem oldalról a fiú megtört tekintetét és folyton folyvást felrémlett előttem szenvedő arca és a hangja... Gyorsan megráztam a fejemet és figyelmemet visszatereltem JungKook felé. - Láttam, hogy mindenkinek meg volt a maga problémája, így úgy gondoltam ezt egyedül megoldom. Hát... Nem sikerült - mosolyodott el szomorkásan, majd száját megnyalva kifújta eddig bent tartott levegőjét. Arca fokozatosan feszült meg és kezei ismét ökölbe szorultak. - Nem hagyta abba és a végén már csak beletörődtem. Úgy gondoltam, hogy megérdemlem mindezt, hiszen Sejin hyung miattam mondott fel, miattam kell most ott dolgoznia, ahol. És ahelyett, hogy megkönnyítettem volna a dolgát azzal, hogy nem okozok neki gondot azokban a nehéz időben, még adtam alá a lovat. Én csak... - akadt meg és mély levegőt véve felemelte a fejét, majd a nem sokkal mellette álló menedzserére nézett. Sejin arca tiszta fehér volt, elsápadt a szavakat hallva és a szája szinte remegett. Egyszerre volt rettentően dühös JungKook felelőtlensége miatt és mérhetetlenül szomorú, amiért miatta ez történt a fiúval. - Én csak azt akartam, hogy könnyebb legyen neked. Ha elmész akkor több időd lesz a feleségedre, de nem így lett... Akkora egy idióta voltam és ezt nagyon jól tudom, de nem tudtam mit tegyek. Amikor véletlenül meghallottam, hogy mi történt a családodban nagyon megijedtem és rettentően sajnáltalak. Én viszont csak annyit akartam, hogy te könnyebb szívvel hagyd el az ügynökséget. Így volt okod elmenni, és senki sem hibáztatott miatta. Talán te se annyira magadat... De tudhattam volna, hogyha innen elmész akkor nem lesz sokkal több időd és a megélhetés is nehéz lesz - rázta meg a fejét ingerülten és hajába túrva keserűen felnevetett. Hangja olyan megtört volt, hogy belesajdult a szívem. - Megérdemeltem az ütéseket, úgy gondoltam, hogy ez a vezeklésem, amiért ezt tettem veled. Mégis... Egy idő után nem tudtam elmondani nektek - nézett most az öt megdermedt fiúra, akik a vallomást hallva teljesen lesokkolódtak. - Szégyelltem magamat, undorodtam magamtól és hihetetlenül megalázónak éreztem a helyzetet. Megmondtam Park menedzsernek, hogy feljelentem, erre azt mondta, hogy akkor ti megutáltok és undorodni fogtok tőlem... Hogy soha nem hiszitek el, hogy nem direkt hagytam magamat - tépte meg a haját és egy apró könnycsepp ismét legördült az arcán. - Én csak... Nem akartam csalódást okozni nektek. Rettegtem már csak annak a gondolatától is, hogy elhagytok és megváltozik a véleményetek rólam - törölte meg a szemét és szipogva ismét lehajtotta a fejét. A válla rázkódott, szája széle remegett. lehunyt szemeiből könnyek csorogtak le az arcán.

Bang Sihyuk, Sejin menedzser és az öt BTS tag is csöndben és meglepetten figyelte a halkan szenvedő fiút. Valószínűleg nem gondolták volna, hogy ennyi minden miatta aggódott és a végén ezek miatt nem szólt egy szót sem a bántalmazásáról.

- Akkora egy idióta vagy Jeon JeongGuk ! - kiáltott rá Sejin, mire mindenki összerezzent, majd döbbenten kapta a fejét az ingerült menedzserre. Még JungKook is megdermedt és ijedten lesett a férfira, aki beszéde közben egyre közelebb haladt a fiúhoz.

- Sajnálom - suttogta a maknae kiszáradt szájjal.

- Hogy gondolhattad azt, hogy ez a jó megoldás ? Miért voltál ilyen felelőtlen ? Miért engedted, hogy az a szemét bántson téged ?

- Nagyon sajnálom...

- Annyira aggódtam miattad te éretlen síró gyerek - hordta le a férfi a végén meglágyult hanggal, majd magához szorította az ülő fiút.

- Hyung - nyöszörgött JungKook, miközben karjával kapálódzott. - Nem kapok levegőt - ütötte a másik hátát.

- Nem baj - szorította tovább a fiút az elérzékenyült menedzser. A maknaenak viszont ez nem igazán volt kellemes, így nagy nehezen kiszakadt az ölelésből és felállva a székről hátrébb lépett a könnyező szemű férfitól.

- Azt hittem meghalok - kapkodott levegő után a fiú, csakhogy itt még nem volt vége a szeretet áradatnak.

- Szendviiiiics ! - kiáltotta Taehyung, majd oldalról ráugrott a fiatalabbra, aki a hirtelen súlytól elesett.

- Hyung... - motyogta a szőnyegbe. Viszont ezek után Jimin is rájuk vetette magát, majd NamJoon, Suga is odasétált és ráfeküdt a halom tetejére, végül pedig Hobi is odabicegett és óvatosan elfeküdt a többieken. - Meghalok... - verte a földet a maknae, amin a fölötte lévő fiúk igen jót szórakoztak. Én mosolyogva figyeltem a jelenetet, majd fellelkesülve közelebb szökdécseltem és ráültem HoSeok hátára. - Neeee - morogta JungKook és a többiek is fájdalmasan felszisszentek.

- Azért ennyire nem vagyok nehéz - sértődtem meg és csak azért is ráhelyeztem az egész súlyomat a halomra, amit újabb nyöszörgés követett.

- Én is csatlakozzak ? - szólalt meg hirtelen Bang Sihyuk, mire mindenki egyszerre kapta fel a fejét és tiltakozott az ötlet ellen.

- Ne ! - kiáltott fel a hat fiú egyszerre, amin Sejin és az igazgató is jót nevettek.

- Ha nem lennétek már így is sokan, akkor most megsértődtem volna ezen a heves tiltakozáson - magyarázta, mire mind a hat fiú egymás szavába vágva kezdett el arról magyarázni, hogy nagyon jó alkata van a férfinak, de nem szeretnék, ha esetleg meghúzódna a háta vagy ilyenek.

Mosolyogva figyeltem a jelenetet és öt hónap után, talán most először éreztem úgy, hogy hamarosan minden rendben lesz velük. Egymásra találnak már az én segítségem nélkül is. Nekem ezennel a munkám lassan a vége felé közeledett. Én pedig egyre jobban éreztem azt, hogy nem akartam elmenni. Velük akartam maradni. Élvezni az éveket, szórakozni, nevetni és egy csomó mindent megtapasztalni. Hógolyózni télen, virágot szedni tavasszal, úszni nyáron és forró teát inni egy meghitt beszélgetés közben ősszel. Vágytam barátokra, szerelemre, mindenre. Ismét élni akartam. Ekkor hirtelen megfájdult a szívem, ami miatt a mellkasomhoz kaptam és gyorsan egy másik helyre gondoltam, hogy ne itt kezdjek el halványodni a többiek szeme láttára. A Big Hit előtt megjelenve lerogytam a földre és zihálva megtámaszkodtam szabad kezemmel a talajon. Fejem szörnyen lüktetett, hangokat hallottam, de nem tudtam kivenni, hogy miről is volt szó. Képek jelentek meg előttem egymás után, de olyan homályos volt az egész, hogy nem tudtam kivenni belőlük semmit.

- Nem akarok eltűnni, nem akarok eltűnni, nem akarok eltűnni - markoltam meg a pulcsimat és a szavakat motyogva próbáltam a BTS tagokra gondolni. Taehyungra, akivel annyit szórakoztam, hisz ő minden hülyeségben benne volt. NamJoonra, akivel olyan jól el tudtam beszélgetni, holott én nem az a komoly természet voltam. YoonGira, akivel állandóan vitáztam. HoSeokra és arra, hogy mostanra mennyire is megbékélt velem és hogy mennyit akartam még vele beszélgetni, hogy ne adja fel. JungKookra, akivel még muszáj volt legalább egyszer beszélnem a problémájáról. Jinre, akinek ki kellett derítenem, hogy mi a baja. Jiminre és a csókjára...

Szaporán véve a levegőt nyitottam ki félve a szememet, és mikor megláttam, hogy még itt voltam és hogy nem tűnt el semmim, egy hatalmasat sóhajtva engedtem le magam mellé a kezemet és töröltem meg könnyes szemeimet.

- Még segítenem kell Jinen - álltam fel lassan és elhatározva magamat ütöttem a levegőbe. - Erővel telve vagyok, nincsen semmi bajom - állítottam és próbáltam ezzel együtt én magam is hinni a szavaimnak. Amik arra jók voltak, hogy egy ideig tartsák bennem a lelket, de ez nem tartott sokáig. A gondosan felépített kártyaváram olyan gyorsan dőlt össze, mint amilyen gyorsan eltelt ez az öt hónap. Mire kinyitottam a szememet, nem maradt semmi, amibe kapaszkodhatnék. Bele kellett törődnöm, hogy én egy szellem vagyok és meghaltam. Többé nem leszek ember, így nem is szabad mellettük maradnom.

Inkább hazamentem saját magam a dormba. Nem akartam a már jóval oldottabb csapattal együtt utazni, hisz hiába tudtam megjátszani, hogy minden rendben, ha közben az egyik kezem hol eltűnt, hol pedig ismét megjelent. Amíg fejben nem tettem rendbe magamat, addig a testem sem volt teljesen rendben.

A nappaliban üldögéltem szokásos helyemen; a kanapén és azon elmélkedtem, hogy vajon Jjanggu hogy nem ijed meg tőlem soha. Most is az ölemben pihent, míg én dús bundájába mélyesztettem ujjaimat és lassan masszíroztam a hátánál. Eközben lehet el is aludt, nem tudom. Mindenesetre én továbbra is beszéltem hozzá, hogy szerinte mi a helyes, ha maradok, vagy ha elmegyek. Nem igazán reagált rám, de mindenesetre jól esett valakivel megosztanom az aggodalmaimat.

Az ajtó lassan nyílt és egy élénk társaság lépett be rajta. Azon veszekedtek éppen, hogy a holnapi napot pihenéssel töltsék e a történteket figyelembe véve, vagy inkább gyakoroljanak a közelgő visszatérésükre. Így is rengeteget készültek, épp ezért támogattam volna a pihenést, de ebbe már igazán nem akartam beleszólni. Jimin volt az első, aki belépett a nappaliba és amint észrevett, megkönnyebbülten túrt a hajába, majd rázta meg mosolyogva a fejét. Biztos aggódott, amiért olyan hirtelen eltűntem. Erre a tudatra megremegett a szívem és muszáj volt lesütnöm a szememet, hogyha nem akartam vörössé válni. Már csak attól zavarba jöttem, ha őt kellett néznem. Főleg akkor, amikor ilyen aranyosan mosolygott és szemei teljesen összeszűkültek, míg szája felfelé görbült. Irtózatosan édes volt, nekem meg a cukifaktorom azonnal kiakadt.

- Nem akarok senkit sem megijeszteni, de most vagy én őrültem meg, vagy tényleg egy ismeretlen lány ül a kanapén - torpant meg JungKook és összevont szemöldökkel nézett felém. A körülötte álló tagok vacillálva pillantgattak rámm, majd a maknae felé, aki valószínűleg erősen elgondolkozott azon, hogyha rajta kívül senki sem lát, akkor diliházba vonul.

- Ő YeJin - mutatott felém Taehyung, ami miatt mindenki fejbe csapta magát. Tae nem éppen a legfelvezetőbb módszert használta a lényem ismertetésére. Inkább azonnal belecsapott a közepébe.

- Most megnyugodtam, ezek szerint nem én őrültem meg - sóhajtott fel a legfiatalabb. - Bár még mindig nem egészen vágom, hogy ő kicsoda - magyarázta.

- Egy szellem, aki már egy ideje a dormunkban csövezik és segít nekünk ebben-abban - vonta meg a vállát YoonGi és besétált a konyhába. Őt valószínűleg ezután a válasz után már nem érdekelte a folytatás.

- Kössz - sziszegtem utána nézve, majd zavartan megfogtam Jjanggut, leraktam a földre és felállva meghajoltam. - Jung YeJin vagyok, egy nagyon barátságos és aranyos szellem - tettem állam alá mindkét kezemet és szempilláimat rebegtetve néztem a ledöbbent fiú felé.

- Wow... Ez menő - pislogott nagyot, majd közelebb jött és megérintette a vállamat. Kérlek ne menjen át rajta a keze, had tudjon hozzá érni. Mikor viszont megéreztem meleg tenyerét a vállamon, megkönnyebbülten hunytam le a szememet és engedtem ki időközben ökölbe szorult kezemet.

- Nem félsz tőlem ? - kérdeztem halkan.

- Dehogy is. Engem az ilyen dolgok nem igazán ijesztenek meg - vonta meg a vállát a fiú, mire elvigyorodva nyújtottam ki a karomat és öleltem meg.

- Imádlak - mondtam, majd ellépve tőle, meglepetten vettem észre, hogy milyen vörössé vált is az arca.

- A szellemektől lehet nem fél, de a lányoktól már igen - karolta át a vállát Taehyung és meglátva a fiú arcát hangosan felnevetett.

- Kinek van kedve filmezni ? - szólalt meg Jimin lelkesen, mire NamJoon először fáradtan nézett felé, de engedve a csillogó szemek csábításának nevetve rakta fel a kezét. HoSeok is mosolyogva bólogatott és az előttem veszekedő két fiú is azonnal felvirult és kezdett máris arról magyarázni, hogy mit nézzenek meg.

- Én megyek, szólok YoonGinak - sétált a konyhába Jimin.

- Én meg Jinnek, biztos a szobájában kuksol, mint mindig - rázta a fejét gondterhelten NamJoon és megindult a szobák felé. Eközben én megálltam a fiúkkal a tévé előtt és elkezdtünk azon elmélkedni, hogy vajon mit is nézzünk. Én tökre örültem volna valami vígjátéknak, esetleg romantikusnak. Ugyan JungKook támogatta volna az ötletemet, de miután Tae beszólt, hogy ez milyen lányos is, azonnal rázni kezdte a fejét. Ezen ugyan megsértődtem, de végül megenyhülve bámultam tovább a filmek listáját.

- Kezdhetjük is a filmezést - tért vissza Jimin YoonGiba karolva.

- Én nem mondtam, hogy... - kezdett volna tiltakozni az idősebb, de a közben visszaért igen ideges leader belé fojtotta a szót.

- Jin nincs itthon - mondta feszülten és elővéve telefonját tárcsázni kezdte a fiút.

- Ez nem újdonság - vonta meg a vállát Suga. - Én is aggódom érte, de este úgy is hazajön, mint mindig...

- De már tegnap óta nincs itthon - szólt közbe HoSeok nyugtalanul és a készülékét idegesen nyomkodó NamJoon sem volt sokkal jobb állapotban.

- Nem veszi fel - masszírozta a meg a tarkóját idegesen.

- Hol lehet ? - szólalt meg Jimin halkan, ami mindenkit igen elgondolkoztatott. Hová mehetett ennyi ideig ? Ugye nem történt vele semmi baj ? A fiúk talán még ennél messzibbre is mentek, hisz mind feszülten ácsorogtak és néztek maguk elé.

- Várjunk - bökte ki JungKook, amire mindenki értetlenül kapta felé a fejét. - Nézzünk meg egy filmet és várjunk itt kint. Így legalább nem alszunk el - magyarázta és sajnos senki nem tehetett mást. Hisz nem indulhattunk úgy a keresésére, hogy fogalmunk sem volt hol is van.

- Rendben. Jungkooknak igaza van. Ne idegeskedjünk fölöslegesen. Biztos jól van és ma este hazajön - nézett körbe a többieken NamJoon és egyet értve vele a többség, leült a kanapéra vagy a földre, esetleg egy székre és onnan választották ki, hogy mit is nézzenek. Bár fejben nem igazán volt senki se jelen. Csak abban tudtak hinni, amit NamJoon mondott. Viszont senki se gondolta volna, hogy Jin nem jön vissza este. Sőt, még másnap se...

Végül ki lett választva egy vígjáték, ami talán mindenki kedélyén egy kicsit javított volna. Ebben a reményben ültem én is le a földre és onnan bámultam a képernyőt. Épp Jimin lába mellett dőltem a kanapénak, így néha éreztem, ahogy a hajammal babrált, ami minden egyes alkalommal megmosolyogtatott. A film igazán élvezetes volt, de én közben hol Jiminre figyeltem, hol pedig azon gondolkoztam, hogy vajon mit is tehetnék Jinért. Végül annyira furdalta oldalamat ez az egész, hogy képtelen voltam nyugton maradni, így lassan felálltam és megindultam a fiúk szobái felé. Ugyan Jimin értetlenül nézett utánam, de egy mindjárt visszajövőkkel le is rendeztem. Muszáj volt egy kicsit körül néznem Jinék szobájában, hátha találok valamit a fiúnál, amit nyomként használhatnánk. Belépve a sötét szobába, először egy könyvespolcot pillantottam meg, ami ketté választotta a szobát, de miután kapcsoltam egy villanyt rájöttem, hogy a bal oldali Jin része. Volt egy nagy ágy, mellette nem sokkal egy fehér íróasztal, rajta monitorral és egy laptoppal. Lassan körbejártam a kis részt, hátha találok valamit. Először a letakart ketrec alá néztem be, ami az ággyal szemben volt, de abban két kis egérhez hasonlító valami aludt békésen, így visszahajtottam a rongyot és elsétáltam a polchoz. Sok plüss, kacat, képkeret és egy fényképezőgép is volt rajta, meg néhány könyv. Itt sem akadtam semmire így elsétáltam az asztalhoz, ahol kicsit kutakodni kezdtem. Viszont semmit se találtam. Mintha a fontos dolgokat direkt elrejtette volna. Csakhogy ez pont nem így volt. Minden ott volt a szemem előtt, csak én nem vettem észre. Sóhajtva megkerültem az asztalt és az ágy alá, meg azon is kutakodtam, de a nagy medve plüssön kívül nem volt itt sem semmi. Felvezettem tekintetemet az ágy mögötti falon és összevontam a szemöldökömet, mikor megláttam a képkeretekben lévő fotókat. Mind egy hidat és a Han folyót ábrázolták. Nagyon szépek voltak és a fényképezőgépről rá is jöttem, hogy ezeket Jin készítette.

- Hm...

- Te meg mit csinálsz itt ? - szólalt meg egy hang a hátam mögött, ami miatt ijedten fordultam meg és nyugodtam meg azonnal, mikor megpillantottam YoonGit.

- Próbáltam valamit keresni, amin elindulhatnánk és kideríthetnénk Jin problémáját, de eddig nem jutottam túl sokra - sóhajtottam fel és meglepetten tapasztaltam, hogy Suga most milyen sötét szemekkel nézett rám.

- Kedves tőled, de valószínűleg innentől egyedül is megleszünk - magyarázta a fiú és közelebb lépett hozzám. Nem kicsit összezavart a szokottnál is ellenségesebb beszédével, ami miatt nem igazán tudtam mit mondani neki. - Nem kell a segítséged már.

- Ezt én is felfogtam - magyaráztam még mindig zavartan. - Csak azt nem értem ezt miért pont most mondod nekem - néztem mélyen a szemeibe és láttam, hogy egy pillanatra megingott az elhatározása, miszerint fagyos lesz velem.

- Mert kezdesz túl közel kerülni hozzánk. Köszönjük a segítségedet. Tényleg nem jutottunk volna idáig nélküled, de te is tisztában vagy vele, hogy el kell menned - rázta a fejét, mire lassan ökölbe szorítottam a kezemet és lesütöttem a szememet.

- Tudom, de én... Még egy kicsit maradni akarok - suttogtam. Időközben valamiért elhagyott az erő, hisz igaza volt. Pont azokat a dolgokat mondta ki hangosan, amiket én nem mertem.

- Fogalmam sincsen milyen lehet neked, de nem csinálhatod ezt tovább. Menj el - mondta keményen, ami egészen a szívemig hatolt. Nem emelte fel a hangját, mindössze egy kijelentés volt, mégis sokkal többet hatott, mintha üvöltözött volna velem, hogy tűnjek el.

- Nem lehet - ráztam a fejemet lassan. - Segítenem kell Jinen.

- Ez csak egy kifogás, hogy maradhass - rázta a fejét szigorúan.

- Ne-nem igaz - állítottam, habár hangom egyáltalán nem volt olyan magabiztos, mint aminek kellett volna lennie.

- Te is tudod jól, hogy ez önzőség. Nem gondolhatsz csak magadra. Nem rángathatsz bele minket is az álomvilágodba, érted ? - kérdezte dühösen, ami engem is azzá tett.

- Igen, igazad van. Nem lehet már részem semmiben, ami valós. De bűn, hogyha én mégis vágyom rá, ha mindezek ellenére élni akarok ? - kérdeztem szememet lehunyva, és gyengéden megütöttem a fiú mellkasát. Szememből éreztem, ahogy kicsordult egy könnycsepp és arcomról lefolyva a kezemre hullt.

- Nem - rázta meg a fejét együtt érzően -, de te már soha nem leszel olyan, mint mi - döfte kíméletlenül szavai tőrét a szívembe, én pedig teljesen összetörten rogytam le a padlóra. Szívem pedig ezer darabjaira hullott, és úgy éreztem, hogy ideje eltűnnöm; örökre. Hisz igaza volt, én nem tartoztam ide, én már nem tartoztam sehova.

////

Sziasztok^^

Tudom, tudom... Miért csinálom ezt ? XD Elnézést a végéért, de mivel már alapból a történet végéhez közeledünk, így már nem lesz túl sok boldogabb pillanat... Na de, emiatt egy kérésem lenne hozzátok^^ Gondolkozzatok el, hogy mi volt nektek a kedvenc jelenetetek, párbeszédetek a sztoriban és azt írjátok le nekem a kommenteknél, oké ? :) Sokat segítenétek nekem vele :D Egészen az utolsó részig írogathatjátok a kedvenc részleteteket, bármelyik részből :) Előre is köszönöm, annak, aki segít^^

UI.: A szám, amit beraktam felülre... Wow... Muszáj meghallgatnotok *-*

////