" Miért vagyok egyedül, a sok ember között, akik körbe vesznek ? Miért vagyok egyedül ? Egyedül maradtam. Most szükségem van valakire... "

( Day6 - I Need Somebody ) 

" A hinta jól megszokott nyikorgó hangjára dőlök előre és hátra, miközben arcomat már beborítják a könnyeim. Edz, diétázz, fogyj bele a ruháidba, vagy annyira fognak szorítani, hogy elájulsz miatta. A napjaim, amelyek olyanok voltak, akár az álmaim, pár hét alatt gyökeres fordulatot vettek. A kezdetleges tánc és énekpróbák, a színészeti órák és edzések, már egyáltalán nem okoznak nekem örömöt. Minden fokozatosan egyre keményebbé és kegyetlenebbé vált. Nem mosolygok annyit, mint az elején. Tettek arról, hogy elveszítsem a mosolyomat és a jó kedvemet. Már több hónapja tart mindez és úgy érzem, mintha minden egyes nap a pokol legmélyebb bugyrait járnám meg. Akik az elején mosollyal és kedvességgel fogadtak, azok mára már szigorra néznek rám és rettentően magas elvárásokkal, amiket úgy érzem soha nem tudok meglépni. Tudtam, hogy nem lesz ez olyan könnyű, hisz Jimint pár évig végig kísértem az útján, hacsak üzeneteken keresztül is. A helyzetem viszont nagyon is különbözik az övétől. Ezt nem önsajnáltatás miatt mondogatom magamnak, hanem mert ez így van. Ő legalább támaszkodhat a csapattársaira, de én... Én nem. Az eleinte vidám és kedves viselkedés felém, átváltozott csupa ellenérzésekbe. Megtanultam, hogy mi is az a bizonyos megjátszás. Ha más is mellettünk van, mindig nagyon kedvesek velem, de ez korán sincsen így. Mindig rettegek visszamenni a dormba, hisz ott mindent megkapok tőlük. Még csak egy szobában sem alszom velük, hanem a kanapén, ami rettentően kényelmetlen. Nincs olyan nap, hogy ne sírva aludnék el. Olyan dolgokat vágnak a fejemhez, ami nem is igaz. Nem képesek elviselni, hogy míg ők megszenvedtek azért, hogy egy debütálni készülő csapatba kerülhessenek, én mindent ilyen könnyen megkaptam. Lenéznek, nem ismernek el. A szavaik dobálózásán kívül viszont nem tesznek mást. Viszont akkor is a lelkembe tipornak. Mindig én főzök, mosogatok és ruhákat mosok. E mellett pedig keményen edzek azért, hogy jó előadóvá válhassak. Naponta alszom átlagosan három órát és úgy érzem kezdek kikészülni. Én a végletekig próbálom megtartani a személyiségemet, de már szinte magamra se ismerek. Emiatt nem merek a családommal beszélni, főleg a bátyámmal, hisz neki azonnal leesne, hogy valami nincsen rendben. Nem szeretném viszont mindezt abbahagyni. Ha már eddig kibírtam, akkor ezután sem lesz probléma. Eltűrök mindent és megmutatom a lányoknak, hogy érdemes elfogadniuk engem. És Jimin miatt is muszáj mindezt megtennem. Ugyan a napokban nem beszélünk túl sokat, hisz mind a ketten el vagyunk foglalva. Ő hamarosan debütál, nekem pedig még fejlődnöm kell. Ezen a napon viszont rettentően nagy szükségem van rá. Könnyeimet visszanyelve szipogok és homályos látásommal próbálom kikeresni a fiú számát. Úgy érzem eljött az ideje, amikor nekem is szükségem van rá. Hiányoznak a biztató szavai és ha csak egy üzenetet is, de tudnánk váltani, akkor máris feltöltődnék energiával. Viszont most úgy érzem, hogy akár mindent a hátam mögött is hagynék. A kezeim remegnek, rettentően fázom, holott már tavasz végénél járunk. Valószínűleg belázasodtam, de ez cseppet sem érdekel. Inkább vagyok idekint ezen a kissé elhagyatott játszótéren, minthogy egy házban legyek azokkal a lányokkal. Úgy érzem, hogy ma végleg kikészítenének. Majd visszamegyek, ha már elaludtak. Akkor legalább nem tudnak már zaklatni. Akkor senki sem tud bántani. Nem kapom az állandó kritikákat, nem kell azzal törődnöm, hogy mit eszem, nem kell újra meg újra ugyanazt a táncot elgyakorolnom, nem kell rekedésig énekelnem, csak úgy vagyok. Annyira hiányoznak azok az idők, amikor csak feküdtem és nem csináltam semmit. A legjobb dolgot az életemben is elveszik tőlem, mégpedig az evést. Jimin miatt szinte mindent feladok, de az ad egy kis reményt, hogy ezeket követően már csak a jó vár rám. Ha keményen dolgozom, akkor nem lesz semmi gond, akkor azt mondhatom, hogy megérte. Remegő kezekkel bepötyögök Mochinak egyetlen üzenetet. Könnyeimtől viszont valószínűleg nem egészen helyes, hisz nem igazán látok tőlük normálisan.

Én : Szia Mochi ! Hogy vagy mostanság ? Rég beszéltünk^^ Nagyon lefáraszt ez az egész. Neked is ilyen nehéz volt, ugye ? De elég erős vagyok, úgyhogy ne aggódj miattam :) Viszont te nagyon vigyázz az egészségedre és kérlek egyél. Azért, ha valamikor van időd, akkor írj rám...

Reménykedtem, hogy válaszolni fog, hogy megnyugtat, hogy ott lesz mellettem. Az utolsó dolog, ami még kitartást adott nekem, az ő volt. De túl későn olvasta el az üzenetet... "

Kétségbeesetten ültem fel a kanapén és szorítottam kezemet a mellkasomra, miközben szapora lélegzetvételemet próbáltam halkabbra venni, hogy senki meg ne hallhassa. A fejem iszonyatosan lüktetett és egy pillanatig az álmomban létező összes érzés ellepte a testemet és szinte megbénított. Mi az, hogy nem olvasta el időben az üzenetemet ? Mi történt velem ? Mit csináltam ? Ugye nem ?

- Nem YeJin, te biztos, hogy soha nem tennél ilyet. Boldog voltál annak ellenére is, hogy szenvedtél, nem ? - néztem magam elé és kérdésemre belenyílalt a fájdalom a szívembe, ezzel választ adva a kérdésemre. - Úgy fáj... - hajtottam le a fejemet, miközben mellkasomat szorítottam és ismét éreztem, ahogy könnycseppek csordultak le az arcomon. A lélegzetvételem is szaggatottá vált és vállam apró rázkódásba kezdett, ahogy próbáltam visszatartani zokogásomat. Furcsa volt ennyi év után ismét ekkora fájdalmat érezni és valamiért úgy éreztem, hogy nekem az volt az ajándék, hogy minden ilyen érzés kiveszett belőlem, hisz látszólag, amíg éltem épp eleget sírtam. Most viszont, ahogy egyre több emlékem tért vissza éreztem ismét az elfojtott bánatomat és még csak fogalmam sem volt, hogy miért sírtam.

- YeJin - szólított meg halkan valaki a sötétben, ami miatt felemeltem a fejemet és azonnal próbáltam letörölni könnyeimet, de valószínűleg Taehyung ennek ellenére is észrevette kósza könnycseppjeimet. - Vissza... Visszaemlékeztél ? - kérdezte halkan, miközben leült a lábamhoz és úgy nézett rám megértően. Nem tudtam pontosan, hogy mit is válaszoljak, hiszen nem voltam teljesen biztos benne, hogy miért is sírtam. Vagy hogy egyáltalán mindez fontos emléknek számított e. Ennek ellenére úgy éreztem, hogy vele igazán lehetnék egy kicsit őszinte.

- Tae... Azt hiszem... Azt hiszem ismertem Jimint - nyögtem ki nagy nehezen, miközben elhelyezkedtem a fiú mellett, akinek most már jobban láttam meglepett tekintetét. Egy darabig csak szótlanul figyelte az arcomat, majd elgondolkozott azon, hogy először mit is kérdezzen.

- De nem emiatt sírtál, ugye ? - találgatott, mire lassan megráztam a fejemet és előre nézve folytattam. Valamiért nem mertem a fiú aggódó szemeibe nézni, hisz nem éreztem magamat arra érdemesnek, hogy valaki olyan aggódjon miattam, mint ő.

- Emlékszem, hogy mennyi mindenen mentem keresztül, amíg gyakornok voltam. Mindenki lenézett és a saját csapattársaim is kirekesztettek. Pedig én próbálkoztam... Jiminnel már elég régóta beszéltem és valószínűleg... Sze-szerettem is - böktem ki zavartan és éreztem, ahogy az arcom lángvörösre váltott. - Miatta akartam én is idol lenni, hogy mellette lehessek. Viszont... Ebben jól láthatóan elbuktam - nevettem fel keserűen és még mindig éreztem a szívemet mardosó fájdalmat.

- YeJin... Biztos vagy benne, hogy téged YeJinnek hívtak ? - kérdezte halkan Taehyung, mire csak egy aprót bólintottam. - Értem... Figyelj - karolta át lassan a vállamat és magához húzva nézett le rám mosolyogva, de láttam jól a szemében a szomorúságot. Jól tudtam, hogy miattam érzett így. - Te... Te egy csodás lány vagy és biztos, hogy mindent megtettél, amivel segíthettél Jiminen. Most is itt vagy és segítesz rajtunk - mosolyodott el halványan. - Úgyhogy még jó sokáig maradj itt velünk, o-oké ? - remegett meg szája széle egy pillanatra, de mikor megláttam könnyes szemeit azonnal lesütöttem a szememet és bólintva nekidőltem a vállának.

- Mellettetek maradok egészen addig, amíg már nem lesz rám szükségetek.

- Í-ígéred ? - kérdezte halkan, akár egy megtört kisfiú, ami miatt csak még jobban összeszorult a torkom.

- Ígérem - suttogtam és lehunyva szememet, engedtem, hogy egy apró könnycsepp legördüljön az arcomon. Kár, hogy ezt az ígéretemet soha nem tudtam megtartani...

Reggel már egyedül ébredtem, ami miatt hirtelen azt hittem, hogy minden csak álom volt, de olyan tisztán emlékeztem az estére, hogy biztos voltam benne, hogy igaz volt. Nem akartam sajnáltatni magamat, nem akartam, hogy bárki is miattam aggódjon, így úgy tettem, mint akivel minden rendben. Egy mosolyt erőltetve az arcomra álltam fel és indultam J-Hope keresésére. Megbeszéltük még tegnap, hogy ma kicsit nyomozunk JungKook után. A hátára gondolva pedig azonnal el is terelődött a figyelmem, hisz volt valaki akinek sokkal nagyobb problémája volt, mint nekem, és volt egy sejtésem, hogy ki is okozta azokat a sérüléseket a fiú hátán. Egész éjszaka azon gondolkoztam, mielőtt elaludtam volna és jelenleg csak egy gyanúsítottam volt. Mégpedig a fiúk új menedzsere, aki Sejin helyett volt velük. Bár mondjuk én azt se tudtam, hogy Sejin miért ment el, hisz ő láthatólag imádta a fiúkat...

- Jó reggelt ! - léptem be a fiúk szobájába, de azonnal hátat és fordítottam Jiminnek, ugyanis csak ő volt bent, ráadásul pont öltözött. A kezdeti nyugodtságomat felváltotta a szívem heves dobogása és az egyre piruló arcom. - Kész-kész vagy már ? - dadogtam és éreztem, ahogy megállt mögöttem, így nagyot nyelve megfordultam és egy nagy kő esett le a szívemről, amikor láttam, hogy most már volt rajta valami.

- Csak nem zavarba jöttél ? - kérdezte mosolyogva, mire azonnal beharaptam a számat és lesütöttem a szememet.

- Láttam már jobbat - morogtam és felpillantva rá halkan felkuncogtam. Nagyra nőtt szemekkel nézett le rám és szája is résnyire nyitódott a meglepettségtől. Oké, valójában rajta kívül szerintem csak JungKookot láttam félmeztelenül, de nem tudtam volna megmondani, hogy melyiküknek volt jobb... Elég volt ebből YeJin... Ne legyenek pajzán gondolataid. Taehyungnak igaza volt, perverz vagyok... - Öhm... Hobit nem láttad valahol ? - kérdeztem terelve a témát, mire Jimin a stúdió irányába mutatott, ami miatt halkan megköszöntem neki a segítségét és kispuriztam a szobából. Semmi baj YeJin... Már mindegy... Sóhajtva átmentem az ajtón, ami miatt majdnem keresztül mentem az éppen kimenni készülő HoSeokon, aki rémülten esett hátra a hirtelen megjelenésem miatt.

- Kér-kérlek ne csi-csináld ezt - nézett fel rám rémült tekintettel, ami miatt bűnbánóan meghajoltam előtte.

- Bocsánat, nem akartalak megijeszteni - magyaráztam és kiegyenesedve megnyugodtam, hogy Hobi már nem nézett olyan kétségbeesetten rám. Inkább csak meglepetten.

- Mindegy - rázta fejét lassan és felállva folytatta -, akkor indulhatunk ?

- Persze - vidultam fel, hisz ezek szerint valóban velem akart tartani a nyomozásban.

- Kiderítettem, hogy JungKook ma menedzser hyunggal megy el vásárolni, úgyhogy nem lesz nehéz követni őket - magyarázta és ahogy meghallottam, hogy kivel is ment el felötlött bennem egy kérdés.

- HoSeok oppa, Sejin menedzser miért ment el ? - kérdeztem kíváncsian, mire a fiú zavartan beletúrt szürkés rózsaszínes hajába.

- Ez eléggé tabu téma a körünkben, de ha esetleg segít valamit, inkább elmondom - magyarázta és sóhajtva neki kezdett. - Sejin hyungot az utolsó hetekben eléggé kiakasztottuk és legfőképp lefárasztottuk. Főleg JungKook, akivel a legtöbb probléma volt abban az időben. Hyungnak szinte minden nap könyörögnie kellett, hogy kimásszon az ágyból, Kooknak eléggé csípős beszólásai is voltak, amiket természetesen nem gondolt komolyan, hisz fiatal, elég sokszor megered a nyelve, de akkoriban Sejinnek így is annyi problémája volt, hogy mérgében elég csúnyán összeveszett JungKookkal és végül Kook azt mondta neki, hogy... - itt egy nagy levegőt vett Hobi, de végül nehezen ugyan, de kibökte. - Hogy nyugodtan menjen el, hisz nincsen rá szükségünk. Természetesen azonnal meg is bánta, miután kimondta, de addigra hyung már el is ment és másnap benyújtotta a felmondási levelét - hajtotta le a fejét a fiú szomorúan és a történetet hallva szinte lesokkolódtam.

- Muszáj visszahívnunk - szólaltam meg, mire HoSeok lassan megrázta a fejét.

- Próbáltuk, de hajthatatlan.

- Akkor majd visszajön, ha megtudja, hogy az utódja hogyan is bánik Kookkal - magyaráztam sötéten és kezdtem egyre biztosabb lenni, abban, hogy ő bánt olyan szörnyen a fiúval.

- Micsoda ? - támaszkodott meg az asztalban Hobi meglepetten. - Azt mondod... Azt mondod, hogy Kookot a menedzserünk veri ? - kérdezte ökölbe szorított kézzel és azonnal beálltam az ajtóba, ugyanis sejtettem, hogy mire készült.

- Nem mehetsz oda egyikőjükhöz sem, ugyanis bizonyíték nélkül mindez csupán vádaskodás - néztem mélyen a szemébe ezzel megpróbálva lenyugtatni őt, de lassan közelebb jött, hogy ki tudjon menni.

- Majd Kook helyeselni fog és így megoldódhat az ügy - állította, viszont én szomorkásan elmosolyodtam. Fura érzés volt, hogy kezdett ez az érzés is visszatérni belém.

- Nem gondolod, hogyha így tenne, akkor már rég szólt volna nektek a dologról ? - kérdeztem, mire HoSeok azonnal leeresztette maga mellé a kezét és felnézve rám halkan megszólalt.

- De mégis miért csinálja ezt ?

- Valószínűleg, azért, amiért te is - válaszoltam, mire a fiú sóhajtva leroskadt a földre. Lábait maga elé húzva döntötte neki homlokát és hunyta le szemeit. Közelebb mentem hozzá és leguggolva mellé megsimogattam a fejét. Ugyan összerezzent az érintésemre, de nem húzódott el, ami miatt halványan elmosolyodtam.

- Ugye tudunk rajta segíteni ? - szólalt meg halkan.

- Amíg engem látsz ne legyenek kétségeid - álltam fel mosolyogva és felé nyújtottam a kezemet, hogy segítsek felállni neki. Ugyan egy darabig még mindig szemezett a kezemmel, de végül elfogadta azt és engedte, hogy felhúzzam. - Most pedig menjünk kémkedni - kacsintottam, majd hátrafelé sétálva keresztül mentem az ajtón és elindultam a kijárat felé. Legbelül pedig valóban abban reménykedtem, hogy megoldjuk Kook baját is, hisz talán az övé ígérkezett az egyik legnehezebbnek és legbelül sajnos nekem is voltak kétségeim.

Végül abban a bevásárlóközpontban kötöttünk ki, ahol először láttam a bátyámat, így egy kicsit tartottam attól, hogy ismét találkozok vele. A mai nap pedig ezt nagyon is el akartam kerülni.

Hobival titkos ügynököket megszégyenítő módon lopakodtunk Kook és a menedzsere után, akik elég sok ruhaboltot megjártak és nem úgy tűnt, mintha rosszban lennének. Elég sokat beszélgettek is és a menedzser segített még a cuccait is hozni a fiúnak. Viszont jól tudtam, hogy mindez megjátszás, hisz a fiúk pár hónappal ezelőtt a nyilvánosság előtt mind pont ugyanígy viselkedtek. Mintha minden a legnagyobb rendben lett volna, pedig egyáltalán nem erről volt szó.

- Lehet mégse ő csinálja - suttogta J-Hope, mire azonnal megráztam a fejemet.

- Gondolj bele, nem jobb hogyha úgy tesznek, mintha semmi gond sem lenne, közben meg de ?

- Igaz... De akkor is... - sóhajtott fel a fiú, aki már eléggé unta, hogy egy órája céltalanul loholtunk a páros után.

- Bírd még egy kicsit ki - néztem fel rá biztatóan, mire sóhajtva bólintott és követett egy férfi ruha boltba. A tisztes távolságot megtartva meneteltünk Kookék után, akik a nadrágoknál és öveknél lyukadtak ki. Végül utóbbinál eléggé sokat időztek el és láthatólag valamiről beszéltek, de ezt ilyen távolságból nem hallhattuk. Ugyan én közelebb mehettem volna, de az nem ért volna semmit ha már megint csak én hallok valami fontos információt. - Ott van egy ruhafogas - mutattam a gurulós fém felé, ami meg volt rakva pulcsikkal, így tökéletesen eltakarhatott minket a két férfi elől. Lassan oda oldalaztunk és lebukva mögé két oldalról tolni kezdtük. Ugyan páran elég furán néztek HoSeokra, de ő túlságosan nem foglalkozott a vizslató szemekkel és haladt céltudatosan előre. - Oké, itt jó lesz - szólaltam meg, mikor már úgy éreztem, hogy ennél közelebb nem is mehetnénk, majd egy kis rést csinálva a ruhatömegen kikukkantottunk rajta.

- Te hallod ? - suttogta Hobi, mire kezemet ráraktam szájára, ezzel csöndre intve őt.

- Szerinted melyik a jobb ? - kérdezte a menedzser kíváncsian mutatva fel pár övet a fiúnak, aki érzelemmentes arccal megvonta a vállát.

- Nekem mindegy - jött a halk válasz.

- Jaj, ne mond már ezt... Hisz úgy is te fogod viselni - tette hozzá csak úgy mellékesen a férfi, mire JungKook azonnal összerezzent és nagyot nyelve elfordította a fejét.

- Megnézem a farmereket - mondta, majd elindult a nadrágok felé. Majdnem minket is kiszúrt, de szerencsére annyira belemerült a gondolataiba, hogy fel se tűnt neki a kővé dermedt HoSeok, aki valószínűleg pont úgy kétértelműnek érezte ezt a megjegyzést, mint én.

- Hobi... Tudom, hogy te is érezted a gúnyt a hangjában, de nem tehetsz semmit röpke... - fejeztem volna be halkan, de akkor már késő volt, hisz a fogas már fel is borult a fiú miatt, aki nagy hévvel közeledett a nyugodtan válogató menedzser felé. - Jung HoSeok ! - kiáltottam utána kétségbeesetten, majd a ruhahalom felett átugorva futottam utána. - Ne csináld ! - figyelmeztettem, de hangom már nem ért semmit, hisz addigra a fiú már rég leterítette a középkorú férfit.

- Hogy meri ! - ordított rá HoSeok és bemosott egyet a menedzsernek.

- Valaki hívja az őröket ! - mondta egy női alkalmazott, aki próbálta leszedni a fiút az alatta vergődő férfiról.

- Kérlek ne csináld ! - ragadtam meg erősen HoSeok karját, aki szinte észre sem vett engem és könyökével eltalálta a hasamat, ami miatt felnyögve rogytam le a földre. - Nem hagyom, hogy lebukj - álltam fel nagy nehezen és minden erőmet beleadva egy nagy rántással sikerült hátrahúznom J-Hopeot, aki próbált vergődni a kezeim között, de beleharaptam a karjába, így egy pillanatra megállt és szaporán véve a levegőt nézett még mindig gyilkos szemekkel a földön fekvő menedzserre, aki már nagyon készült visszavágni Hobinak, így felugrottam és nekihajítottam egy rakat övet. A hirtelen ért támadás miatt meglepetten emelte arca elé a kezét, hogy védekezzen, miközben segítségért kiáltozott. Körbepillantva megijedtem a hirtelen támadt tömeg miatt, na meg, hogy JungKook is lesokkolva figyelte a jelenetet, így megragadtam HoSeok karját és felsegítve a földről megszólaltam. - Most azonnal el kell tűnnünk innen - mondtam és valószínűleg a fiúhoz félig eljutott a kérésem, ugyanis nagy nehezen megindult velem a kijárat felé. Csakhogy eközben megjelentek az őrök, így kénytelen voltam nekik lökni pár fogast és feléjük hajítani a közelembe eső cipőket. Amint kiértünk a boltból, megragadtam Hobi kezét és futásnak eredtem vele. A boltok szinte elmosódtak mellettünk, miközben kiáltozások hangja követte az utunkat és akkor elfutottunk egy nagyon is ismerős család mellett. Egy pillanat volt az egész, de én felnéztem és találkozott a tekintetem a bátyáméval, majd a szüleimével. Viszont nem tehettem meg, hogy megállok, így fejemet lehajtva folytattam tovább a futást. Az áruházból kiérve befutottunk a tömegbe, így szerencsére már senki sem követett minket. Lassan visszavettünk a futásból és keresve egy padot leültünk rá. Egy darabig egyikünk sem szólt semmit sem, én szaporán véve a levegőt néztem az előttünk sétáló embereket, miközben J-Hope szipogását hallgattam.

- Annyira sajnálom - zokogta, mire felé néztem és kezemet felemelve rásimítottam a hátára.

- Semmi baj. Megértem miért tetted. - A lábad jól van ?

- Na-nagyon fáj - magyarázta és ahogy lelestem bokájára láttam csak meg, hogy mennyire is remegett. Csodáltam, hogy ennyi ideig kibírta a futást.

- Szólok NamJoonéknak - sóhajtottam és Hobi zsebéből kihalásztam a telefonját és benyomtam a tárcsázást. Nagyon úgy tűnt, hogy kénytelenek voltunk a többiekkel is közölni a dolgokat. Pedig pont ezt akartam a legjobban elkerülni. Miközben pedig azt vártam, hogy a leader felvegye, lassan az ég felé néztem és szomorúan elmosolyodtam. Látva anyukám szemeit, már értem, hogy kitől örököltem őket. És már azt is értem, hogy Tae miért kérdezte meg, hogy valóban YeJinnek hívnak-e...

" A szemed olyan, akár a csillagos ég; Byul... "

////

Sziasztok^^

Most kivételesen előbb tudtam hozni a részt, aminek nagyon örülök :D Jött az ihlet, úgyhogy egész könnyen ment az írás, főleg úgy, hogy ez a fejezet igen tartalmasra sikeredett. Viszont így, hogy ennyi minden kiderült YeJinről, egy ideig most a múltja háttérbe szorul és előrébb kerül JungKook és Jin problémája. 

Egyébként... Tütütütüm~ A titokról a lepel lehullt XD Jó, oké. Sokan sejtettétek, de attól még élveztem, hogy voltak kétségeitek Byul kilétét illetően XD Mindenesetre egyre több minden derül ki, ami ugye jelent valamit... Még vannak részek, ne aggódjatok, de ettől függetlenül nagyon haladunk már a történet vége felé... 

UI.: YeJinnek ettől függetlenül valóban YeJin a neve XD A Byul csak a felhasználó neve volt KakaoTalkon^^

////