" Kérlek találd meg a valódi énemet, mert nem tudok kitörni ebből a hazugságból... Kérlek, add vissza a mosolyomat ! "

( (BTS) Jimin - Lie )

Üresség. Lehet üres egy utca, egy bevásárlóközpont, egy étterem, akár a tányérom is, amiből elfogyasztottam a finom falatokat, de ha magamban érzem az ürességet, akkor az már nem normális. Vannak gondolataim és vannak emlékeim, de ezek között nincsen olyan, amely abból az időből származna, mikor még éltem. Lehet egyáltalán egy szellemként fentt maradt valamit életnek nevezni ? Nem. Erre ilyen egyszerű a válasz, mégis van okom arra, hogy ne létezzek céltalanul. Négy év sok idő, főleg ha azt nézzük, hogy a napjaim nagy részében nem tudok senkivel sem beszélni az állatokon kívűl, bár még az is egyoldalú. Más szellemek közelébe nem megyek, mivel lehet furcsa, de még én is tartok tőlük, mégha ugyanolyanok is vagyunk. Nekem pedig velük ellentétben maradt egy célom, mégpedig megtalálni az emlékeimet, amik elvesztek és emiatt azt sem tudom hány éves vagyok és hogy hívnak. Semmit sem tudok. Érzséeim is vannak, de olyan, hogy szomorúság nem létezik az én szememben. Hiába látom nap, mint nap, hogy emberek térnek át erre az oldalra, nem vagyok képes akár csak egy könnyet is ejteni miattuk. Sajnálatot és együttérzést érzek. Legalább ez megmaradt, ha már semmi más. Kíváncsi vagyok milyen ember voltam, hol éltem, mit csináltam, voltak-e álmaim... Arról viszont fogalmam sincsen hogyan deríhetem mindezeket ki, így hát megpróbálok úgy élni, mint egy normális ember. Doramákat nézek, koncertekre megyek és beülök a moziba is, aztán van, mikor az embereket ijesztgetem. Az életem fénypontja, de tényleg. Olyan vicces reakcióik vannak, hogy képtelen vagyok kihagyni az ilyen alkalmakat. Ezeken elgondolkozva jövök rá, hogy valóban más vagyok, már nem vagyok olyan, mint a körülöttem lévők, akik még csak észre sem vesznek...

~

Sötét uckákban kóborólva próbáltam találni magamnak valami helyet, ahol aludhatnék, ugyanis utáltam az éjszakákat kint tölteni a szabad ég alatt. Más szellemeknek ez talán normális lehetett, de engem rentkívűl frusztrált, hogyha este egyedül kellett kint lennem. Ez egy dolog volt, ami megmaradt az emberi mivoltomból, mivel másoknak ezzel semmi problémája sem volt. A fák számomra rendkívűl kényelmetlenek voltak és mikor legutóbb egy padon nyomott el az álom, egy ismeretlen idős szellem férfi mellett ébredtem, aki nagy szemekkel bámult engem. Azonnal el is siettem a helyszínről és azóta szerencsére nem botlottam bele egy bolyongó lélekbe sem. Ez valamiért ritka volt az én esetemben, ugyanis még én sem mindig vettem őket észre. Ezt mindig is furcsának találtam, de azért annyira nem szomorkodtam miatta.

Már a lelkemet is kisétáltam, mikor végre találtam egy szimpatikusnak tűnő üres házat. A kertje egész nagy volt és sütögetésnek a nyomait véltem felfedezni, ezért meg is néztem, hogy maradt-e valami, de sajnos csak hamut találtam. Bementem, azaz átmentem az ajtón és keresve egy villanyt rögtön fel is kapcsoltam azt. Egy szűk, cipősszekrénnyel felszerelt folyosó tárult elém, ahol tovább sétálva eljutottam az étkezőbe, ahol szintén kapcsoltam világítást. A pici konyhát és a három elég rumlis szobátis felfedezve jöttem rá, hogy valószínűleg fiúk szállásán kötöttem ki. A nappaliban leülve a kanapéra vettem hirtelen észre egy fehér szőrös állatot, ami nagy szemekkel vizslatott engem. Gyorsan álltam volna fel, de megelőzve engem szinte rámugrott és elkezdte nyalogatni az arcomat. Furcsamód az állatok nagyon szerettek engem és soha egyszer meg nem ugattak, inkább izgatottabbak lettek tőlem és le sem szálltak rólam.

- Jól van, jól van kutyuli - simogattam meg a fejét és raktam az ölembe. A bilétáját elolvasva elmosolyodva szólítottam meg. - Nagyon cuki vagy Jjjanggu - vakargattam meg az álla alatti részt, mire vidám ugatás volt a válasza. - A gazdád hol van ? Vagy gazdáid... - gondoltam vissza arra, hogy hét ágyat láttam, így valószínűleg annyian is voltak. Erre csak jobban hozzám bújt, bár nem is vártam, hogy válaszoljon. Ennyi év alatt hozzászoktam már az egyoldalú kommunikációhoz, így kicsit sem zavart. Na jó, azért néha napján igazán elbeszélgettem volna valakivel, de hiába álltam emberek útját, ők csak átmentek rajtam. Sóhajtva egyet hagytam had aludjon el a kutya az ölemben és valahogy elérve az asztalon heverő távirányítót bekapcsoltam a tévét, hogy valamivel elfoglaljam magamat. Keresgélve az adókon meg is találtam az ebben az időpontban futó doramát, amit nagyon megkedveltem, így azt nézve szórakoztam jót a főszereplőpárosunk szerencsétlenkedésein. Elértünk a rész eddigi legszomorúbb jelenetéhez és mégis érzelmeknélkül bámultam a képernyőt. Sajnáltam, hogy úgy tűnt elkellett egymástól válniuk, mégis nem voltam szomorú és ez rettentően idegesített. Már tizenegy felé járt az idő a lakók mégsem értek haza, így kezdtem sajnálni szegény kutyulit, aki még csak kaját sem kapott. Letéve a kanapéra, elmentem a konyhába és ott szétnézve keresgéltem valami kutyakaja után, de egyelőre nem találtam. Végül egy kamra féleségben ráakadtam és Jjjanggu tálját teletöltve figyeltem boldogan, ahogy nagyban falatozni kezdett. Ha már itt tartottam kinyitottam a hűtőt, de sajnos kész ételt nem találtam, ugyanis csak olyat tudtam enni, amit egy ember már elkészített. Itt sajnos ilyen nem volt, így sóhajtva becsuktam a hűtőt és ijedten rezzentem össze, amikor ezzel egyidőben kinyitódott a bejárati ajtó. Már időm sem lett volna lekapcsolni a villanyokat, így érdeklődve vártam a reakciójukat.

- Melyikőtök hagyta égve a világítást reggel ? - szólalt meg egy kicsit morcos hang, vagy inkább fáradt. Ezt egyenlőre nem tudtam még eldönteni, így kijebb léptem a konyhából be az étkezőbe, ahol már három fiú is ácsorgott. Egy rózsaszín hajú, egy fekete alacsonyabb és egy sötét barna mind a kettőnél felhőkarcolóbb. Jó, az én százhatvan centimhez képest mindenki magasnak számított.

- Engem nem igazán izgat - szólalt meg a fekete hajú és már el is vonult az egyik szobába. A rózsaszín hajú elszmorodva bámult utána, de rögtön el is rejtette ezt az érzelmét és várakozóan nézett a mellette ácsorgóra, aki csak megvonta a vállát és le is lépett. Szerencsétlen srácot sajnáltam, hogy így faképnél hagyták szinte semmi válasz nélkül, így közelebb léptem és megpaskoltam a karját, ami miatt valószínűleg kirázta a hideg, mivel akkorát tüsszentett, hogy a bal fülemre nem kicsit megsüketültem, de rajtam kívűl senki nem mondta, hogy egésségedre, azaz egy hang mégis szólt a bejárattól, de nem láttam, hogy ki volt az. Jobban szemügyrevéve a rózsaszín hajú fiút, aki el is ment a már kanapén fetrengő kutyához, valamiért nagyon ismerős volt, de fogalmam sem volt, hogy miért. A bejárat felé nézve, közeledett egy lehajtott fejű, világos barna hajú srác, aki rögtön el is foglalta a mosdót. Aztán megpillantottam egy vöröses hajú fiút, aki fájdalmas grimasszal az arcán roskadt le a székre és tette ezt úgy, hogy senkinek sem tűnt fel. Aztán előkerült egy szőke jhajú is, aki a telefonját nyomkodva ment keresztül rajtam és vonult el a szobájába. Legutolsóként egy elég nyúzott arcú szürke hajú srác csoszogott a papucsában és a hajába túrva állt meg a falnak támaszkodva és nézett végig a jelenlévőkön, majd gondterhelten felsóhajtott és egy mosolyt erőltetve az arcára épp megszólalt volna, amikor is hirtelen beléfagyott a szó és kitágult szemekkel nézett egyenesen rám. Meglepetten pislogva figyeltem, ahogy megdörzsölte a szemét és újra előre nézve összeráncolta a szemöldökét és torokköszörülve megszólalt.

- Jin hyung, csinálsz vacsorát ? - folytatta úgy, mintha nem történt volna semmi, én pedig értetlenül figyeltem, ahogy elsétált mellettem és megállt a kanapén üldögélő fiú előtt. Pedig egy pillanatra azt hittem, hogy lát engem.

- Bocsi Jimin, de még el kell pár dolgot végeznem és utána megyek a táncterembe. Rendeljetek valamit - állt fel az idősebb és megveregetve az előtte szobrozó vállát el is lépett mellette és a kijárat felé sétált.

Megrökönyödve néztem ezt a kicsit sem vidám jelenetet és lassan a még mindig egy helyben álló, ezekszerint Jimin mellé sétáltam, aki a kezét ökölbe szorítva nézett maga elé. Nagyot nyeltem amikor megláttam, hogy milyen dühös volt, de egyszerre lepődtem meg azon, hogy mégis mekkora szomorúság lakozottt a szemeiben. Megrázta a fejét és megindult a konyha felé.

- Hát akkor csinálok én magam - tűnt is el a helyiségben és ezzel síri csend telepedett az egész lakásra. Pedig az ember azt gondolta volna, hogy ha ennyien éltek egy házban, akkor az állandóan zajos volt. Ebben az esetben nagyon úgy tűnt, hogy pont az ellentettje érvényesült. Viszont egy valami mégsem hagyott nyugodni, ugyanis nem csak, hogy a kinézetük, de még a neveik is rettentően ismerősek voltak. Jin, Jimin...J-Hope...Rap Monster, Suga, V és JungKook... És tényleg, ők a BTS . Résnyire tátva a számat mentem közelebb a még mindig széken ülű HoSeokhoz és jobban megfigyelve az arcát, valóban ő volt az, bár valamiért nem volt az a mindig vidám személyiség. A fejét az asztalra rakva pihentette a szemét és nagyon úgy tűnt, hogy fájdalmai voltak, bár sajnos arra nem tudtam rájönni, hogy milyenek is, ugyanis egy kicsit elvonta a figyelmemet. konyhából kiáradó finom illatok tömkelege, így felvillanyozódva ugráltam arra felé és belépve észre is vettem a sütő előtt ténykedő Jimint, aki egy kötényt viselve főzött valamit, ami miatt összefolyt a nyál a számban.

- Kajaaaa - mondtam vidáman, mire Jimin hirtelen felém kapta a fejét, ami miatt rögtön el is halkultam és megszeppenve néztem, ahogy megindult felém, majd megállt tőlem pár centire és kinézett az étkezőbe.

- Te voltál az Hobi hyung ? - kérdezte az ajtófélfának támaszkodva, én viszont továbbra is csöndben figyeltem az előttem tornyosuló fiút, akitől egy tapottat sem mentem hátrébb a meglepettség miatt.

- Mi ? - emelte fel a fejét és fáradtan pislogva nézett felénk.

- Semmi... - motyogta Jimin és a hajába túrva újra körül nézett, majd megvonva a vállát vissza is tért a vacsora készítéséhez, bár éjeli fél tizenkettőkor nem biztos, hogy ez lett volna a megfelelő kifejezés, de mindegy. Én mindenesetre tűkön űlve vártam, hogy végre kész legyen az étel, ami mint kiderült ramyon volt. Nagyot nyelve álltam meg az asztal előtt és vártam, hogy végre idejöjjön a többi fiú is és minél hamarabb befejezze a kajálást, ugyanis utána feltűnésmentesen el tudtam volna fogyasztani a maradékot. Viszont hiába várakoztam, Jiminen kívűl nem jött senki sem vissza és még J-Hope is eltűnt. A szürke hajú fiú csöndesen szedett a tányérjába az ételből és még utoljára a nappali felé nézett, de hiába várakozott, nem jött senki sem. Eközben én feltűnésmentesen leültem az egyik kikészített tányér elé, pont Jimin elé és magamban már ugrándoztam örömömben, ugyanis végre neki fogott az evésnek, viszont mikor megláttam, hogy szabad kezével a szemét törölgette, minden jó kedvem elszállt. Halkan szipogva ette a ramyont és közben idegesen törölte ki szeméből a könnyeket, miközben minduntalan a nappalit fikszírozta, hátha kilép valaki, viszont az ugyanúgy sötétbe burkolózva maradt és egy hang foszlány sem szűrődött ki onnan. Figyelembevéve azt, hogy egyáltalán nem ilyennek mutatták magukat a nyilvánosságnak, így eléggé megsajnáltam szegény fiút, de túl sok mindent nem tudtam tenni, így csöndben néztem, ahogy megette a vacsoráját és szép lassan elvonult a szobájába. Egy darabig vártam, hogy minden elcsöndesedjen és mikor ez megtörtént, kezdtem neki az evésnek és amint lement az első falat a torkomon rögtön melegség járta át az egész testemet, pedig nekem soha nem volt se melegem és soha nem is fáztam. Egy pillanatig viszont valóban felmelegedett az egész tetsem, viszont a következő falat után maradt minden ugyanolyan; semleges. Pedig az étel nagyon finom volt, mégsem éreztem már semmit sem.

~

Végül a kanapén találtam magamnak helyet, ugyanis az ágyakat mindenhol elfoglalták, így számomra már nem maradt hely. Elég kényelmetlen volt ugyan, de egy éjszakát kibírtam, bár addig nem szándékoztam innen elmenni, míg a lakók nem váltak túl idegesítővé. Általában vagy ezért vagy pedig azért hagytam el a helyeket, mert kezdett feltűnni a lakóknak, hogy mégha egyedül is laktak, valamiért még sem tűnt úgy. Bocsánat, hogy ettem a kajájukból és nem tudták elhinni, hogy csak ők feletkeztek meg róla, hogy mikor is ették meg...

Elaludt nyakkal ültem fel a kanapén és magamban átkoztam a bútor tervezőjét, amiért ilyen kényelmetlen vackokat gyártott, eközben viszont észrevettem, hogy már régen egyedül voltam és senki sem tartózkodott rajtam kívűl a házban. Mondjuk azt egyáltalán nem csodáltam, hogy ilyen hangtalanul elmentek, ugyanis még azt sem vettem volna észre, hogy itthon voltak, nem hogy azt, hogy elmentek. Számomra eléggé kiábrándítóvá vált, hogy tulajdonképpen a nagyrésze a viselkedésüknek csak nagyon jó színézkedés volt, mégis az azért meglepett, hogy ennyire mások voltak. Mivel a kíváncsiság nagy úr, így egy kicsit körbejártam a házban most már tiszta fejjel és mindig megllepődtem, amikor megláttam egy-egy felakasztott képet a falon, amin a BTS mosolygott vidáman és ezek nem beállított képek voltak. Bár az való igaz volt, hogy a legutolsó akkor készült, mikor Eszak-Európában voltak pihenni. A Fire időszakából vagy a pár nappal ezelőtt kijött új albumuk idejéből egy sem volt. Nagyon úgy tűnt, hogy már vagy fél éve így álltaka dolgok és a rajongók még csak észre sem vették....

Elhatároztam, hogy nem maradok ebben a házban, mivel még számomra is túl lehangoló volt, így arra a döntésre jutottam, hogy egy mai fanmeetingjük után keresek egy új szállást magamnak.

Elég nehéz volt eltalálnom a megadott helyszínhez és odaérve már hosszú sorokban kígyózott a tömeg, így nagyon is örültem, hogy nekem nem kellett az olyanokkal, mint például sorbanállás, foglalkoznom.Megresetem a hátsóbejáratot, ahol két magas biztonsági őr állt, így megállva az egyik előtt hosszasan szemezni kezdtem vele, majd megböktem a mellkasát.

- Az én utamat nem tudod elállni mi ? Igazán rossz munkát végzel - dorgáltam meg és rögtön elnevettem magamat, amikor a mellkasát kezdte el fogdosni és mérgesen a mellette álló társára nézett, aki nem tehetett semmiről sem.

- Miért zavarsz ? - kérdezte mogorván, mire a másik csak összezavarodva állította, hogy ő márpedig semmit sem csinált. Hangosan röhögve mentem el közöttük és léptem be a zsongó folyosóra. Staff feliratot viselő emberkék szaladgáltak egyik szobából a másikba, viszont látszólagosan nagyobb volt a sürgés-forgás egy ajtó környékén, így meg is találtam a keresett személyeket. A közben bentről kiszűrődő hangokból arra következtettem, hogy beengedték a rajongókat, így sietve mentem a szobához, ahol valóban meg is találtam a tagokat. Voltak, akiknek még a sminkjüket csinálták, viszont akikkel végeztek azok vagy kanapén ültek vagy pedig rohangáltak. Utóbbi V és JungKook volt, ugyanis előbbi elvette az utóbbi telefonját és azzal szórakozott, hogy különböző lányosabb zenéket nyomott be rajta. Meglepett. Őszintén meglepett, hogy ennyire másabbak voltak most, mint tegnap este. Suga is például Rap Monsterrel beszélgetett valamiről elmélyülten és sehol sem láttam a tegnapi rossz kedvét. J-Hope pedig egy kamáreval a kezében vette a többieket és beszélt közben a rajongóikhoz. Jint és Jimint pedig épp sminkelték, de nem láttam rajtuk sem, se a szomorúságot, se pedig a fárattságot.

Ezeket látva a fanmeetingen sem maradtam tovább, mivel rájöttem, hogy ott is jó kedvűen és gondtalanul vislekedtek. Összezavart a viselkedésük épp ezért visszamentem a házukhoz és még egyszer utoljára körbenéztem. Jjanggu eközben mindenhova vidáman követett és a farkát csóválva vett rá, hogy állandóan megálljak egy kis simizés miatt. Olyan kis édes volt ez a kutya, hogy legszívesebben magammal vittem volna, el ebből a letargikus házból. Hiába néztem be szekrényekbe, olyan jól elrejtették a fontos dolgaikat, hogy egyre sem akadtam rá. Csalódottan csuktam vissza az utolsó szekrényt is és vetődtem le az egyikük ágyára. A fejemet az ajtó felé fordítva gondolkoztam tulajdonképpen a semmin, ugyanis valószínűleg csak én bonyolítottam ezt az egészet túl. Lehet, hogy a múltban sem voltak valójában jóban csak jól titkolták és valójában így telt el egy átlagos hétköznapjuk, amikor nem vette őket a kamera és nem voltak más emberek között. Pedig annyira igazinak tűnt az egész. Ez egy kicsit hasonlított a mostani "életemre". Igazinak tűnt és mégsem volt az. Már nagyon szerettem volna örökre eltűnni innen, mert így legalább megszűnt volna a bennem tomboló vihar, ami mindig kialakult bennem, amikor csak egy újabb évbe léptünk és még mindig itt voltam, teljesen egyedül. Ez mind olyan másoknak szomorú lehetett nekem már mégsem volt az, inkább csak nyűg. Igen, nyűg volt ez a létezés. Ha léteztem, akkor legalább úgy akartam volna, mint mindenki, emberként. Ebbe belegondolva viszont én is az voltam, valamikor régen.

Észre sem vettem és mégis elnyomott pár órára az álom, így csak arra eszméltem fel, hogy kintről kiabalás foszlányok hallatszódtak be és siető léptek. Lassan felültem az ágyon és kitörölve a szememből az álmot elindultam az ajtó felé, ami rögtön előttem ki is nyílt.

- Bu - szólaltam meg fáradtan és egyébként reflexszerűen, ugyanis szellemként imádtam ezt csinálni, mégha nem is volt hatása.

- Mi a jó isten... - esett hátra ijedten az épp belépő Jimin és kitágult szemekkel nézett fel rám. Én szintén ugyanígy pislogtam nagyokat és hirtelen nem is értettem a helyzetet. Aztán szép lassan kezdett leesni, hogy ő látott engem.

- Ez meg hogy lehet... Te látsz engem ? - adtam is hangot a döbbenetemnek, mire megjelent az ajtóban J-Hope és érdeklődve nézett a földön ülő társára.

- Veled meg mi történt ?

- Te nem látod ? - kapta felé a fejét egyre jobban megijedve, mire az idősebb csak előre nézett pont felém és lassan megrázta a fejét.

- Mégis mit kéne látnom ? Ne mond, hogy egy pók van a szobában - tett egy lépést hátrébb és látva Jimin teljesen kétségbeesett tekintetét jobbnak látta elhúzni a csíkot.

A még mindig földön ülő fiú lassan felém nézett és megdörzsölte a szemét, de mivel valószínűleg még mindig látott engem, így arcon csapta magát. Én csak arra vártam, hogy végre magához térjen, de ez igazán lassan ment látva azt, hogy egy jó darabig csak a földet bámulta és lehunyva a szemét kántált valami hülye szöveget. Most komolyan ördögűzést tartott ? A jobb kérdés viszont, hogy mégis miért látott engem ? 

////

Sziasztok^^

Meghoztam a második részt is, ami remélem felkeltette a kíváncsiságotokat. Tudom, biztos most minden zavaros, de esküszöm idővel jobb lesz XD Legalábbis remélem... XD Viszont én már most imádom írni, így remélem ezt majd érezni fogjátok a részekben^^ Oh, és már nem volt energiám átolvasni, ezért ne is vegyétek figyelembe, ha találtok fogalmazási hibákat XD A fenti dal, egyébként utal a BTS jelenlegi helyzetére. 

Mindenkinek szép hétvégét^^

////