" Mikor lapozom az oldalakat az elhalványult emlékeimben. Látom a frusztráltságot és az alázatos bűnhődést a beteljesítetlen álom miatt... "

( Seulgi ( Red Velvet ) - Turning The Pages Of Memories )

A dal meg volt, így akár azt is lehetett mondani, hogy készen álltak a fiúk be is mutatni azt. Ez viszont nem teljesen volt igaz...

- Mi van, ha te rappelnél YeJin ? - kapta fejét felém Tae és szemei csak úgy csillogtak az ötlete miatt.

- Megpróbálhatom - adtam be a derekamat mosolyogva és olyan sok győzködés nem is kellett. Imádtam énekelni, így talán a rappelés is ment volna. Mondjuk Jimin nem annyira repesett az ötlettől, mivel állítása szerint, a fiúk lehet frászt kaptak volna attól, hogyha valaki hirtelen elkezd rappelni a nagy semmiből, de neki is be kellett látnia, hogy ők ketten nem igazán mentek sokra a saját képességükkel. Esetleg még V volt az, akire mindezt bízni lehetett volna, de annyi idő alatt, amennyi alatt ők meg akarták tanulni a szöveget, nem biztos, hogy sikerült volna neki. Ugyanis azt tervezték, hogy Taehyung születésnapján este fogják előadni a két fiú előtt. A többieknek meglepetésként szánták volna. Ha minden jól ment, akkor pedig ők is meghallgathatták volna a következő albumon. Emiatt pedig nem gyakorolhattak a dormban, így kötöttünk ki egy karaoke bárban, ahol már szinte törzsvendégekként fogadták a két fiút, annyit jártak itt az elmúlt napokban.

- Úgy érzem nem rappernek készültél - túrt a hajába Jimin miután befejeztük a dalt és mindenki számára kiderült, hogy az éneklés csak-csak, de a rappelés már egyáltalán nem ment. Állandóan belezavarodtam a szövegbe, holott már az egészet tudtam én magam is fejből. Ráadásul az sem segített, hogy V feje láttán mindig elnevettem magamat, ha épp rontottam.

- Szerintem se - kortyoltam bele az italomba és elfeküdve a hosszú kanapén kezdtem feladni az egészet. - Én szerintem alszom egy kicsit, ti pedig nyugodtan gyakoroljatok tovább - motyogtam lehunyt szemekkel, ugyanis valóban fáradt voltam. Mostanában egyre többet éreztem magamon, hogy nem vagyok képes olyan hosszú távon fent lenni, mint eddig. A pörgésem is lassacskán kezdett alábbhagyni és ez láthatóan nem csak nekem tűnt fel.

- Minden rendben YeJin ? - ült a fejem mellé Taehyung és aggódva söpört ki egy tincset a szememből. Erre csak halkan hümmögtem egyet és még jobban összehúztam magamat. Kicsit kezdtem fázni, mégha elég meleg is volt bent a szobában. Viszont mindez egy szempillantás alatt megváltozott, ugyanis hirtelen valami meleg került rám, ami bőven fedte minden testrészemet. Résnyire kinyitottam a szememet és megpillantottam egy szőke tincsekből álló haj tulajdonosát, aki leguggolva mellém elrendezte rajtam kabátját és nyakából levéve kockás sálját, azt is rám terítette. Meglepetten bámultam Jimint, aki a művelet végre hajtása után felállt és visszaült a helyére. Valószínűleg Taet is hasonlóan érte mindez, ugyanis hirtelen síri csend telepedett a szobára.

- Mi van ? - kérdezte Mochi összeráncolt szemöldökkel figyelve V-t.

- Semmi - válaszolta a fiú zavartan, majd nem sokkal ezután újra nekifogtak a dal gyakorlásának. Hangjukat hallgatva pedig szép lassan elnyomott az álom, és valami olyan történt, ami már pár hete nem; álmodtam.

" A napok rettentően gyorsan telnek, és már csak azt veszem észre, hogy egy éjszaka, és beköltözök az SM egyik dormjába a lehetséges csapattársaimmal. Nagyon izgatott vagyok, habár jókora félelem is vegyül a sok pozitív érzésem mellé. Kicsit tartok attól, hogy mégis miként barátkozom össze a többi lánnyal. Hisz egészen eddig nem éreztem vágyat arra, hogy bárkivel is kapcsolatot alakítsak. Vagyis... Inkább a körülöttem lévők nem nagyon közelítettek felém, mert túlságosan is hiperaktív és gyerekes vagyok néha. Másokhoz képest pedig szinte csak pozitív gondolataim vannak, kivéve ezen a napon. Nem bírok meglenni egy helyben és fel-alá járkálok a házban. A szüleimet már jócskán idegesítem, hisz minden szavuk ellenére képtelen vagyok megnyugodni. Jimint nem akarom zavarni a problémáimmal, hisz ő mostanában rengeteget gyakorol azért, hogy minél hamarabb debütálni tudjon a csapatával. Habár mindig azt mondja, hogy szóljak neki a problémáimról, nem igazán szeretném terhelni ezzel őt. Bár az is igaz, hogy akár jó tanácsokkal is el tudna látni, hisz ő már keresztül ment azon, amire én készülök. Amikor elkezdtünk beszélni - annak is már több, mint egy éve - ő már gyakornok volt a Big Hitnél. Abban az időben én voltam az, aki mindig erőt adott neki és imádtam is segíteni rajta, de azt már kevésbé szeretem, ha velem csinálják ugyanezt.

Elgondolkozva forgatom kezem között a mobilomat és képtelen vagyok rávenni magamat, hogy bármit is megírjak neki. Hiába lépek be a KakaoTalkba, nem visz rá a lélek, hogy akár egy mondatba is belekezdjek. Sóhajtva kinyomom a telefonomat és végig dőlök az ágyamon. Különben is neki kéne rám írnia... Nagyon jól tudja, hogy holnap költözök be a dormba. Viszont mindezzel inkább nem is foglalkozok, hisz nem lehetek olyan önző, hogy elvárjam tőle, velem foglalkozzon a gyakorlás helyett. De valahol mélyen azért vágyok egy rövid üzenetre tőle...

- Törpe, öltözz, mert anyuék már nem bírják idegekkel, hogy nem bírsz nyugton maradni - lép be a bátyám a nyitva hagyott ajtón és nagy léptekkel megindult felém. - Egy-kettő - tapsol, de mivel csak a fal felé fordulok hangja miatt, nagyot sóhajtva megáll közvetlenül mellettem.

- Nem érdekelsz - morgom a párnámba és érzem, hogy két kéz fonódik a derekamra. - Ya ! - kiáltok fel ijedtemben, ugyanis YeongSu felkap a vállára és úgy cipel, akár egy zsákot. - Ha azonnal nem raksz le, akkor megharaplak - ütöm a hátát, de mintha csak egy kődarabot vernék, annyit ér az egész, meg sem érzi. Puffogva lógok fejjel lefelé és bámulom a mellettünk lévő képeket. Elég nagy késztetést érzek arra, hogy az egyikkel leüssem a bátyámat, de türtőztettem magamat és csöndben hagyom, hogy elcipeljen a bejárathoz. Eközben szüleinket is megpillantom, akik fejüket rázva nézik végig a jelenetet a nappaliból, de meg sem próbálják megállítani ezt a behemótot. - Help Me ! - kiáltom nekik, mire azonnal elkapják fejüket és úgy tesznek, mintha hirtelen megláttak volna valami érdekeset az újságban és azt tárgyalnák éppen ki. - Árulók - fujtatom, majd érzem, hogy megállunk és a bátyám egy határozott mozdulattal lerak a földre.

- Most pedig öltözz, mert megyünk sétálni - parancsol rám, én pedig azonnal kibámulok az ablakon a sötét utcát nézve, amit csak a kinti lámpák fénye világít meg.

- Dehát már este van és hideg - panaszkodok, de meg sem hallva engem a fejembe nyomja fehér sapkámat és elém dobja világos barna, fűzős csizmámat. - Kösz - motyogom, és lassan belebújok a lábbelikbe, majd magamra rángatom fehér téli kabátomat és várakozóan nézek a szélesen vigyorgó bátyámra.

- Ez a beszéd - paskolja meg a fejemet, majd kinyitja az ajtót és kilépve rajta várja, hogy kövessem. Még vágyakozóan visszapillantok a meleg nappali felé, de nagyot sóhajtva követem YeongSut és sértődötten baktatok mellette a nagyobb hóbuckákat kikerülve. Január lévén is még rettentően hideg van este felé, így nem is értem, hogy a bátyámnak mégis honnan jutott eszébe, hogy ilyenkor sétálgasson velem.

- Most már elárulod, hogy miért is rángattál ki ? - kérdezem az utat figyelve, mire közelebb lép hozzám és vállamat átkarolva közelebb húz magához.

- Pont azért, amiért így viselkedsz - magyarázza, és lenézve rám fürkészi az arcomat. - Nem szeretném, hogyha ilyen kedvvel hagynád el a házat holnap, hisz akkor vinnéd magaddal a dormba is. Te nem ilyen vagy, így nem is értem, hogy miért nem hatalmas vigyorral az arcodon mászkálsz a házban és ölelgetsz mindenkit, mint mindig, amikor valamiért nagyon izgatott vagy és boldog.

- Mert... Félek - vallom be vonakodva, de valamiért jól esik ezt valakivel megosztanom. A bátyám mindig is olyan ember volt, akivel nyíltan beszélhettem a problémáimról, így nem is értem, hogy eddig miért nem kerestem fel.

- Hm... Mégis mitől ? Azt hiszed, hogy nem fognak kedvelni téged a lakótársaid ?

- Pontosan - bólogatok szomorúan, mire YeongSu megrázza a fejét és nyom egy puszit a fejemre.

- Ettől nem kell tartanod Törpe, hisz téged mindenki szeret, aki ismer.

- Ez nem igaz. A suliban sem volt egyetlen egy barátom se...

- Azért mert akikkel egy osztályba jártál azok mind elkényeztetett kölykök voltak. Örülnöd kéne, hogy végre megszabadulhatsz tőlük.

- Akkor is... Mindenki furának tartott.

- Kivéve a szőke hercegedet - vág közbe és e hallatán azonnal elkapom a fejemet.

- Őt ne hozd fel...

- Csak nem összekaptatok ? - nevet fel, mire oldalba könyökölöm és elléptek mellőle. Kezeimet zsebembe csúsztatom és az eget kémlelve szólalok meg.

- Nem... Csak még nem írt nekem, ami miatt egy kicsit szomorú vagyok.

- Pff - nevet fel bátyám ismét olyan hangosan, hogy mindenkit felkelt a környéken, aki csak alszik már ilyenkor. - Komolyan emiatt vagy kiakadva ? Nagyon érdekes a gondolatmeneted - mosolyog rám, mire csak megvonom a vállamat és belerúgok egy hókupacba.

- Persze megértem, hisz nagyon sokat gyakorol, de ettől függetlenül szeretném, hogyha csak egy bátorító üzenetet is, de küldene... Ő mindig meg tud nyugtatni. Talán emiatt is vagyok most a szokásosnál is furább.

- Hát az biztos - méreget összevont szemöldökkel YeongSu, majd nagyot sóhajtva megrázza a fejét. - Hidd el, hogy még ma este írni fog neked egy cuki-muki üzenetet, ami alapján kérdéses, hogy valóban fiúval beszélsz e - magyarázza, mire ismét oldalba könyökölöm és mérgesen kezdem el fürkészni az arcát.

- Olyan gonosz vagy vele...

- Nem kedvelem - rántja meg a vállát hanyagul, mire azonnal egy széles mosoly terül el az arcomon és megvárom, amíg egy kicsit előrébb halad, majd egy jól irányzott ugrással felmegyek a hátára. Ugyan majdnem elveszíti az egyensúlyát, de végül sikerül megtartania és combomat megfogva feljebb tol a hátán, hogy biztosan ne eshessek le.

- Olyan cuki vagy, amikor féltékenykedsz - mosolygok még mindig, mint a vadalma és szorosan átölelem a hátát, úgy kapaszkodok továbbra is benne. Fejemet kabátjára hajtom és a házakat bámulva boldogan megszólalok. - Ne aggódj, hisz te leszel örökké az én drága bátyuskám, úgyhogy semmi ok az aggodalomra. Nálad jobban senkit sem fogok szeretni - magyarázom, mire csak felnevet, és fejét rázva néz hátra rám.

- Hihetetlen vagy te lány - mosolyodik el. - Csak még jobban kell védenem téged ezentúl a ragadozó fiúktól. Még a végén kihasználják, hogy ilyen kedves szíved van - magyarázza haláli komolyan, ami miatt csak újra kinevetem és komolyan próbálok bólogatni minden szavára, amit a mai fiúkról mond, de képtelen vagyok nem el-el ejteni egy-egy apró kuncogást. YeongSu mindig is ilyen volt, állandóan félt még a légytől is, de ha ő nem lenne, Jiminen kívül senkim se lenne. A szüleim egy más kérdés. Őket is imádom, de néha kell az embernek egy barát. Még az a szerencsém, hogy anno nyáron ráírtam egy csomó random emberre, mert barátok nélkül unatkoztam. Végül pedig egy ember vissza is írt; és az nem más volt, mint Mochi. Igen, határozottan boldogabb vagyok miatta és ezt egyszer szeretném neki is elmondani.

Egy óra sétálás után visszatérünk a házba, mivel már mind a ketten fázunk és a bátyám már unja, hogy a hátán kell cipelnie, így hát kifáradva, de besétálunk az otthonunkba. Még YeongSu visszakísér a szobám elé és előtte megállít, majd mélyen a szemembe néz.

- Tudom, hogy nem szereted, ha aggódunk miattad, de kérlek, írj, ha valami gond van - szorítja meg gyengéden a vállamat és halványan elmosolyodik.

- Értettem kapitány - kacsintok, majd megölelem és felnézve gondterhelt szemeibe mindent megköszönök, amit tett értem, habár ő nem biztos, hogy tudja, mire is értem azt a köszönömöt. Megfordulok, és magam mögött becsukom az ajtót és felnézve a földről megpillantok valami nem oda illőt az ágyamon. Tágra nyílt szemekkel megyek közelebb a kis pikachu plüsshöz, majd leülök a puha matracra és ölembe veszem az állatot. Meglepetésem csak még nagyobb lesz, mikor meglátok egy cetlit hozzákötve a plüssön. Lassan kikötöm a zsineget, amivel hozzá van biztosítva a nyakához és szinte remegő kezekkel szétnyitom a kis cetlit. Amint megpillantom a levél végén lévő nevet a szívem egy hatalmasat dobban és izgatottan kezdem elölről az olvasást.

Kedves KakaoTalk barátom !

Biztos, hogy nagyon megleptelek ezzel az ajándékkal, de nagyon jól tudom, hogy mindig is vágytál egy ilyenre. Lehet azt hitted, hogy elfeledkeztem, hogy holnap költözöl a dormba, de tévedsz. Egészen eddig azon gondolkoztam, mivel is tudnék segíteni neked abban, hogy kevésbé izgulj. Adhatnék sok tanácsot, de egyet szeretném, ha megfogadnál és hidd el, könnyű lesz a barátkozás. Mindig légy önmagad. Ez a legfontosabb és meglátod, hogy nagyon jó barátságokat fogsz kötni azon a hosszú úton, ami előtted áll. Én várni foglak téged, akármennyi év is telik el és remélem, egy nap majd ugyanazon a színpadon állhatunk.

Első és legnagyobb rajongód: Park Jimin

Szélesen elmosolyodva szorítom mellkasomhoz a levéllel együtt Pikachut és érzem, hogy kósza könnycseppek gördülnek le az arcomon. Félek, hogy egyedül leszek, hogy senki nem fog szeretni, hogy anyáék és a bátyám nélkül teljesen elveszek, de ez a kis levél minden eddigi aggodalmamat elfeledteti velem és rávesz arra, ami ezen a napon nem igazán ment; teljes szívemből elmosolyodok és visszatér minden pozitív gondolatom. "

Légszomjjal küszködve ültem fel azonnal egy kanapén és hirtelen azt se tudtam, hogy mit keresek itt. Szaporán véve a levegőt fordultam körbe, majd megpillantottam a mellettem álldogáló két alakot, akik aggódva néztek le rám.

- Szellem Lány, megint álmodtál ? - kérdezte Jimin kíváncsian, de láttam szemeiben, hogy jócskán meglepte felébredésem körülménye.

- Azt-azt hiszem - motyogtam és lassan letoltam magamról a fiú kabátját, mivel kezdett igen csak melegem lenni alatta. Főleg ezután az álom után. Ahogy eszembe jutott a bátyám barátságos arca és ajkán játszó félmosoly, összeszorult a szívem. Fekete szemei, amiben megannyi érzelem látszott és mind velem kapcsolatos volt, barna haja, ami úgy állt fején, mintha épp akkor kelt volna ki az ágyból. A legnagyobb fájdalmat viszont szeretetteljes tekintete okozta, amivel az álmomban mindig figyelt engem. Aztán ott voltak a szüleim, akik emléke a szülinapos álmomból is felrémlett. A barna hajú anyukám, akinek különleges színű barátságos szemei mindig engem figyeltek és a bátyámat egy kis féltéssel vegyítve. A fekete hajú apukám, akinek komoly sötét szemeiben ott lapult a boldogság és szeretet. A legjobban viszont az zavart, hogy mindez hirtelen mekkora hiányérzetet is okozott bennem. Arcomat azonnal kezembe temettem és könnyek nélküli sírásba kezdtem. Szinte szétmarcangolt a szívemben érzett feszítő érzés és nem bírtam kiverni fejemből azokat a mosolyokat és felém intézett kedves szavakat. Imádtam a fiúkkal lenni, de mindig is éreztem, hogy valami hiányzott; a családom.

- YeJin - szólalt meg Taehyung félve, mire azonnal felkaptam a fejemet és az ajtóra pillantva hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam eddigi helyemről és futásba kezdtem. Az ajtót szinte feltéptem a helyéről és mezítláb szaladtam a kijárat felé. Magam mögött hallottam a fiúk meglepett kiáltását, de abban a pillanatban nem érdekelt. Valami belülről átvette az irányítást felettem és a józan eszem helyett a szívemre hallgattam, ami azt mondta, hogy keressem meg őket. Embereken keresztül futva haladtam valamerre és nem érdekelt a hangos és vidám tömeg, az utakon közlekedő járművek. Én csak a talpam alatt csattanó talajt hallgatva hallattam egyre jobban előre. Meg akartam keresni azt a helyet, ahol legutóbb láttam a bátyámat. Hisz lehet, megint megtaláltam volna, és talán ha követem, akkor a házunkhoz is eljutottam volna. A környék amerre a bátyámmal járkáltunk az álmomban egyáltalán nem volt ismerős, így semmi nyomom nem volt az otthonomat illetően. Találkozni akartam velük. Látni akartam, hogy jól vannak. Hallani akartam a hangjukat. Mindez annyira elvette az ép eszemet, hogy nem is vettem észre, de piros lámpán futottam át. Különösebben nem is zavart, de mikor egy pillanatra oldalra néztem és megpillantottam egy felém közeledő autót, úgy éreztem, hogy az el fog ütni. Pedig nem szabadott volna. Mégis abban a pillanatban, ahogy belebámultam a fényszórókba, forogni kezdett körülöttem a világ és csak álltam, meg sem próbáltam ellépni. Karomat lassan szemem elé emeltem, hogy ne vakítson meg a fény és hirtelen meghallottam magam mögött egy hangot.

- Jung YeJin ! - ordította valaki a nevemet, amivel egyszerre egy sikítás is felhangzott a fejemben, így kezemet fülemre tapasztva guggoltam le a zebra közepén. Az autó pedig csak közeledett... Majd keresztül ment rajtam én pedig egy szorító érzéssel a mellkasomban nyitottam ki lassan a szememet és bámultam a mellettem elhaladó emberek lábát. Szaporán vetem a levegőt és nem bírtam felállni, mivel lábaimból kiment minden erő. Valaki megállt mellettem, majd gyengéden megfogta karomat és felsegített a földről. Láttam, ahogy páran furcsán méregetik a rajtam segítő embert, de mintha őt nem is érdekelte volna, vitt ki a tömegből és sétált velem hosszú ideig. Közben még egy ember csatlakozott hozzánk, de annyira sokkban voltam, hogy nem igazán figyeltem meg kik voltak azok. Sokat pedig találgatnom sem kellett, hisz az egyetlenek, akik láttak az V és Jimin volt és utóbbi pedig bármikor meg tudott érinteni.

Elértünk a fiúk dormjához közeli parkba, ahol az éjszakát figyelembe véve nem igazán volt senki se rajtunk kívül pár kutyasétáltatón kívül, így Mochi is meg mert szólalni nyílt utcán.

- Mégis mi ütött beléd ? - kérdezte összezavarodva, de hangjában nem volt semmi düh, aminek kicsit örültem. Ebben az állapotban nem biztos, hogy vissza tudtam volna neki szólni.

- Miért futottál el ? - nyújtott felém egy gőzölgő poharat Tae, amit el is fogadtam és halkan megköszönve belekortyoltam. Jól esett, mivel felmelegítetett egész bensőmet és már kevésbé éreztem, hogy szétfagyok. Habár az adrenalin jócskán elfeledtette velem, hogy épp milyen hónapot is írtunk, így meg sem lepett, amikor csupasz lábaimra lepillantva észrevettem, hogy teljesen szétfagytak és az egész vörös színekben pompázott.

- Én csak - szólaltam meg halkan és elbambulva néztem a pohárban lévő tea felszínét. - Látni akartam őket - hunytam le a szememet és kezdtem gyűlölni, hogy nem voltam képes normálisan kimutatni, ha szomorú voltam. Csak éreztem a szívemet mardosó fájdalmat, de képtelen voltam emberként érzékelni, ha éppen nagyon magam alatt voltam. Mert én nem is vagyok ember... Én egy szellem vagyok, akinek már rég nem szabadna léteznie.

- Értem - sóhajtott fel Jimin és megértő hangja miatt meglepetten emeltem fel fejemet, hogy ránézhessek, de ekkor két kar fonódott körém és egy mellkason kívül nem láttam semmi mást. A melegség miatt, amit akkor kaptam egy pillanatra nyugodtság költözött belém, majd az elnyomott érzések hatására fejemet teljesen belefúrtam a kabátjába és összeszorított szemekkel tűrtem a mellkasomat ért fájdalmat.

- Engem ne hagyjatok ki az ölelkezésből - mondta V sértetten, majd éreztem, ahogy még valaki magához szorított. E miatt végre egy apró mosoly is költözött ajkaimra és halkan felnevettem. Mi lenne velem nélkülük...

Visszaérve a dormba a fiúk már mindent tudtak az álmommal kapcsolatban, kivéve azt, ami Jiminhez köthető volt. Ezért dióhéjban csak annyit meséltem el, ami a bátyámmal kapcsolatos volt. A szüleimet is felhoztam nekik még az előző álmommal kapcsolatban és a végén mind a ketten sajnálkozva néztek rám. Nem szerettem volna, hogyha továbbra is így bámulnak engem, így megpróbáltam elterelni a figyelmüket azzal, hogy jobban megtervezzük a Spring Day bemutatását a két fiúnak. Eközben viszont magamban végig azon gondolkoztam, hogy mégis ki volt az, aki sikított, ha nem én, ugyanis Mochi és Taehyung állítása szerint senki sem sikított, amikor keresztül ment rajtam az autó, habár ők ketten eléggé megijedtek... Mondjuk Jimin nem vallotta be. Viszont az alapján, hogy ő volt az, aki a nevemet kiáltotta, nem igazán tudtam hinni neki. Ez a tette pedig eléggé zavarba hozott, így csakugyan foglalkoztatott az is, hogy ő miért akadt ki ennyire miattam, hogy képes volt hülyét csinálnia magából a járókelők előtt. Jól tudtam, hogy ő mindig is kerülte ezt, amikor a közelemben volt és még csak hozzám se szólt. Fura...

////

Sziasztok^^

Ezekben a napokban nagyon sokat haladtam mindegyik sztorimmal, úgyhogy talán ismét vissza tudok állni a rendszeresebb részhozatalra :D Ez a rész kissé nyomasztó lett vagy nem is tudom... Remélem átjöttek valahogy az érzések, mert elég sokat bajlódtam azzal, hogy valahogy én is belecsöppenjek abba, amit YeJin érzett XD Jó sok szomorú zenét hallgattam legyen ennyi elég :D Megpróbálom majd jövő héten hozni a folytatást :) A fenti zenét pedig tényleg nagyon ajánlom^^

És egy kis önreklám XD Aki nagyon unatkozik így a nyáron az bele olvashat az új könyvembe, amit megtaláltok The Liar címen a munkáim között :) Már kint van a prológus és az első rész is :D

////