" A sóhajod... Habár nem fogom megérteni azt a mélységet, rendben van. Én tartani foglak. Keményen dolgoztál... "

( Lee Hi - Breathe )

Ugyan Taehyung kedvén valamelyest tudtam javítani az esti közös dorama nézéssel, saját magam nem igazán változtam. Miután a fiú elment aludni én még hosszú ideig feküdtem a kanapén a plafont bámulva és mindvégig az aznap hallottak jártak a fejemben. Miattam skizofrénnek nézték Taet, amit nem bírtam megbocsátani magamnak. Én csak állandóan bajt hoztam a fiúk fejére, mintha a jó cselekedetemet mindig valami rossz váltotta volna fel. És ez rettentően zavart. Semmi másra nem vágytam, csakhogy a segítségükre lehessek, de sejthettem volna, hogy már maga a létezésem nem volt normális. Önző módon kezdtem elhinni, hogy tartoztam valahova, mégha egy kis ideig is. Pedig az volt az igazság, hogy én már régóta csak egy kitaszítottként léteztem. Bárcsak mihamarabb eltűntem volna, mindenkinek csak jobb lett volna...

Másnap mikor a fiúk elmentek azt tettettem, mintha csak aludnék, mivel nem akartam, hogy beszélni próbáljanak velem. Még a végén miattam a többiek is őrültnek nézték volna a két fiút, így inkább megvártam, amíg kilépnek az ajtón, majd lassan felültem és a pikachus plüsst magamhoz szorítva sóhajtottam fel.

- Ez egyáltalán nem normális - motyogtam és a távkapcsolóhoz nyúlva bekapcsoltam a tévét és elhelyezkedve bámulni kezdtem a kedvenc doramám új részét. Félig figyeltem is, de nagyrészt máshol járt a fejem és képtelen voltam normálisan felfogni az előttem játszódó cselekményt. Nem hittem volna, hogy bármi ennyire fel tud majd zaklatni, hisz már egy jó ideje ebben az abszurd életben léteztem és eddig semmi sem zavart. Sőt, mindent pozitívan fogtam fel. Nevettem, ha valaki miattam hülyének nézte a másikat, de így, hogy valaki olyat értek lenéző pillantások, aki gondoskodott rólam, máris másként érintett az egész. Mérges lettem, hacsak azokra a szavakra gondoltam és mérhetetlenül belesajdult a szívem az egészbe. Legszívesebben sírtam volna, de egy könnycsepp sem gördült le az arcomon, mint minden ilyen pillanatban. Mintha csak megkövült volna a szívem és nem engedte volna, hogy akár egy kis szomorúságot is érezzek, de lehet az életemben tett dolgok miatt megérdemeltem. Ki tudja, talán egy bőgőmasina voltam. Aztán itt volt az életem is, az emlékeim róla. Szinte el se tudtam még mindig hinni, hogy én bizony ismertem Jimint. Ráadásul egy nagyon jó barátom lehetett, de akkor mégis ő miért nem ismert fel engem ? Oké, kinézetre lehet elfelejtett, na de a hangom se mozgatott meg a fejében semmit se. Ha ezt néztem, akkor lehet, hogy mégsem volt olyan szoros kapcsolat köztünk. Vagy csak túlságosan lekötötte az a Byul vagy kicsoda, aki már egy ideje nem írt neki vissza. Akárhányszor csak szóba került az a lány olyan csillogás volt a szemében, amit csak ritkán lehetett nála látni. Taehyung elmondása szerint régebben mindig ilyen volt. Szívesen megismertem volna azt az egomán, aranyos és kedves Jimint, aki pár évvel ezelőtt volt. Úgy tűnt, hogy a tagok visszaszerzésével kezd újra olyan lenni, mint régen, de velem mégsem viselkedett másképp és ez zavart. Magam sem értettem miért, hisz már hozzá kellett volna szoknom és mégis... Az agyamra ment, hogy annak ellenére, amit érte tettem néha olyan bunkó volt. Emellett viszont összezavart azzal, amikor túlságosan is kedvesen viselkedett. Ő volt a legfurább fiú, akivel valaha találkoztam és meg mertem kockáztatni, hogy még amikor éltem sem találkoztam ilyen figurával, mint amilyen ő is volt. Bár engem sem kellett félteni, jól tudtam, hogy én is néha túlságosan is különc viselkedésű voltam. Mégis, Jimin egy külön kategóriának számított a szememben.

Szinte az egész délután szétuntam az agyamat és sok dologra rá is jöttem közben. Nem tudtam zongorázni, gitározni még úgy sem, és még a közösségi oldalakon sem találtam meg saját magamat. Legszívesebben Mochi telefonjára is ránéztem volna, de az lehetetlennek tűnt, figyelembe véve, hogy mennyire is őrizte azt. Épp ezért játszottam kicsit Jjangguval, aki valóban egy igazi lelki társammá vált ez alatt az idő alatt. Ő is olyan magányos volt egyedül és unatkozott, akárcsak én. Éppen a földön terültem ki hasamon a kis kutyával, amikor is kattant a zár, ezzel jelezve, hogy valaki megérkezett. Fejemet fel sem emeltem, hisz sejtettem, hogy Jimin tért vissza, aki nem sokkal ezután valóban be is lépett a nappaliba kezében két nagy szatyorral. Amint észrevett engem a földön fetrengve, csak mosolyogva megrázta a fejét és besétált a konyhába, hogy kipakolja az ételeket. Én pedig azonnal fel is ugrottam - Jjanggu nagy bánatára - és utána siettem, hogy segíthessek neki, na meg, hogy közelebb kerülhessek az ételhez.

- Üdv itthon Mocchi - szökkentem mellé és csillogó szemekkel néztem a zacskókban lévő hozzávalókra és amint megpillantottam az egyik kedvenc halamat felsikkantottam örömömben. - Az ott lazac ! - nyúltam is már érte és Jimin előtt gyorsan ki is vettem, majd elszökve előle, megálltam az étkezőasztal túloldalánál és kibontva a csomagot ki is vettem belőle egy rózsaszín csíkot.

- Ne egyél... - jött utánam Mochi, de amint meglátta, hogy milyen boldog fejet vágtam és, hogy nyeltem egy nagyot sóhajtva mellém lépett és kiszedte a kezemből a csomagot. - Hiába kérnélek, hogy várj, nem tennéd, úgyhogy ezt most olyan helyre teszem, ahol nem találod meg - magyarázta és látva rajtam, hogy nem fogom hagyni magamat az arcomhoz dobott egy csíkot a lazacból, ami miatt értetlenül pislogtam rá, majd még jobban összezavarodtam, amikor karomnál fogva megragadott és amilyen óvatosan csak tudott, lelökött a földre.

- Te meg mit... - háborodtam volna fel, de füttyentve egyet közbevágott.

- Jjanggu, egyél egy kis lazacot ! - szólt a kutyának, aki nevét hallva már futott is felénk, majd előttem meglátta a földön lévő lazacot és örömmel jött is, hogy megegye. Csakhogy ez a kutya, túlságosan is okos volt, és amikor rajtam is megérezte a hal szagát rám vetette magát. Sikítva dőltem el vele együtt a padlón és nevetve próbáltam leszedni őt magamról, hogy ne kínozhassa tovább az arcomat, apró puszijaival, de nem mentem túl sokra, így hagyva magamat inkább megvártam, amíg abbahagyja és magamban ezer helyre elküldtem Park Jimint. Való igaz, egy darabig nem hagyta, hogy a konyha közelébe jussak.

- Remélem elégedett vagy magaddal - trappoltam vissza a fiúhoz fél óra elteltével és fejemre mutatva sóhajtottam fel. - Most miattad tiszta kutyanyál az arcom. Remélem büszke vagy magadra - magyaráztam idegesen, mire abbahagyva egy pillanatra az uborka szeletelését, felém lesett és nyelvét kinyújtva válaszolt.

- Az vagyok, ne félj - nevetett fel arcomat látva, majd visszafordult a dolga felé. Én erre csak elvigyorodtam és lassan mögé sétáltam, majd derekát körbeölelve fejemet hátához nyomtam és beletöröltem minden nyálat a pulcsijába.

- Yah ! - hagyta azonnal abba a szeletelést a fiú és próbálta ujjaimat lefeszegetni magáról, de nem igazán ment, így sóhajtva neki támaszkodott a pultnak és hátralesve kezdte fürkészni elégedett arcomat. - Elengednél ? .

- Ha segíthetek főzni - válaszoltam, mire nem túl nagy lelkesedéssel, de beleegyezett, így mosolyogva el is eresztettem és izgatottan vártam, hogy miben is segítsek neki. Mint kiderült sushit készült csinálni, ugyanis elmondása szerint V imádta és a többiek is nagyon szerették, így kedvet kapott ahhoz, hogy ezt csinálja. Ráadásul nem is volt olyan sok idő az elkészítése és még viszonylag egyszerű is volt, mégha a rizzsel kissé nehéz volt bánni. Magának emiatt keresett is az egyik szekrényben zacskót a kezére, de pont az utolsó párat találta meg, így már nekem nem jutott. Furcsamód fel ajánlotta nekem, hogy odaadja és ő majd készíti csupasz kézzel, de inkább visszautasítottam az ajánlatát és magam vállaltam el, hogy feláldozom csodaszép pici kezeimet. Nekem ez volt az első, hogy ilyet csináltam, legalábbis nem emlékeztem még vissza, hogy én életemben csináltam e már ilyet, de ennek ellenére örömmel hallgattam, ahogy Mochi magyarázta mit is kell tennem. Egymás mellett álltunk a hosszú pult előtt, és egy nagy fémtálból szedtük ki a megfőtt rizst, ami iszonyatosan ragadt. Épp ezért kicsit nehezen tudtam haladni azzal, hogy megfelelően eloszlassam a rizst és ne legyen sehol se túl sok belőle. Jimin eközben már a harmadik rudat tekerte fel, míg én csak abban a szent pillanatban vágtam neki a másodiknak. Láttam ám rajta, hogy igazán jól szórakozott rajtam, ami miatt egyáltalán nem voltam ideges. Sőt, örültem, hogy egyre jobban kezdett megbarátkozni velem. Hisz az együtt főzés már csak azt jelentette, hogy ehhez közel jártunk, nem ? Ekkor vettem csak észre magamon, hogy mennyire is szerettem volna, ha Mochi is megkedvel, és ugyanolyan felhőtlenül tud velem szórakozni, mint Tae. Bár ettől valószínűleg messze álltunk, de ez a nap segített abban, hogy közelebb vigyen Jiminhez, ha csak egy kicsit is.

- Aigoo, összehajazod még a végén a rizst - ciccegett mellettem Mochi, mikor meglátta, hogy már elég idegesen fújtam ki szemembe lógó hajamat, ugyanis a nagy munka közben elég sok fekete hajszálam előre került. Én magam viszont nem igazán tudtam hátrébb rakni őket, így nem csak arra kellett ügyelnem, hogy minél precízebben készítsem el a sushit, hanem arra is, hogy egy hajszál se társuljon a hal mellé. Nem lett volna túl guszta.

- Ha hiszed, ha nem, engem is zavar - motyogtam és le nem vettem a szemem az előttem lévő sushiról, csakhogy szépen fel tudjam tekerni. Nem tudtam ugyan, hogy Mochi min is szórakozott ilyen jól, lehetséges, hogy az eközben vágott hihetetlen koncentráló arcom láttán, de valamiért halkan felnevetett, majd kezéről levéve a zacskókat elsétált hátra a szobájuk felé. Nem telt el sok perc, már vissza is tért, kezében egy hajgumival, majd megállt mögöttem és szép lassan kezébe fogta minden tincsemet. Mikor keze hozzá ért a nyakamhoz, kirázott a hideg és egy pillanatra megálltam a rizs eloszlatásában, de végül nagy levegőt véve tovább folytattam a munkámat és hagytam, hogy Jimin megsegítsen engem. Meglepődtem azon, hogy ilyen fájdalom mentesen fel tudta kötni a hajamat és még kellemesen is esett, hogy babrált fekete tincseimmel. Úgy tűnik, szerettem, amikor valaki ezt csinálta.

Nagy nehezen kész lettünk az összes tekerccsel és a maradék tölteléket pedig be is faltam. Csak nem hagyhattam, hogy megromoljon. Ezek után neki láttunk volna a felvágásuknak, csakhogy én nem igazán haladtam azzal, hogy lemossam kezemről a riszt. Ekkor bántam meg, hogy nem fogadtam el Jimintől a zacskókat.

- Még mindig nem tudtad leszedni ? - lépett mellém Mochi és fejemet rázva dörzsöltem erőszakosan a maradék rizst, de túlságosan is ragaszkodtak az ujjaimhoz. - Várj, segítek - sóhajtott fel a fiú és kezébe nyomott egy adag szappant, majd kicsit melegebbre vette a vizet és megfogva kis kezeimet segített ledörzsölni róla a rizst.

Meglepetten figyeltem nyugodt arcvonásait és szemeit, amelyen látszott, hogy mennyire is koncentrált, hogy ezáltal segíthessen nekem. Az lepett meg az egészben, hogy egyáltalán nem is zaklatta fel, amiért hozzám kellett érnie. Egy rossz szót sem szólva dörzsölte kezeimet, ami egy kis idő után már kezdett zavarba hozni. Iszonyatosan puha ujjai voltak, amit egy fiúból soha ki nem néztem volna. Ráadásul neki sem voltak nagy kezei, az én ujjaim mégis eltűntek közöttük. Nagyot nyelve fikszíroztam továbbra is az arcát és jöttem rá, hogy ugyancsak egy sráchoz képest milyen szép bőre is volt. Vonásait, szemét és ajkát bámulva jöttem rá, hogy Mochi bizony sokkal másabb érzéseket váltott ki bennem jelen pillanatban, mint Tae a vele eltöltött nap alatt. Pedig még a kezemet is megfogta és neki valóban hatalmas mancsai voltak, amin meg is lepődtem. Az én mini egér kacsóim egy szempillantás alatt elvesztek közöttük. Taehyung sokkal inkább számított a szememben férfiasnak és mégis... Egyáltalán nem késztette a szívemet ilyen gyors dobogásra és még csak a szám se száradt ki miatta. Mégis mi lett velem ?

- Na, azt hiszem kész vagyunk. És csak hogy tudd miattad én is bemocskoltam a kezeimet, holott... - kezdett el magyarázni Jimin, de fejét felém fordítva azonnal el is hallgatott. Nagy szemekkel pislogtam fel rá és éreztem, hogy az arcom tűz forró volt, így meg pláne, hogy meg is látta zavaromat. Egy darabig csak meredten bámult rám, majd szomorúan elmosolyodva megszólalt. - Utálom, hogy valahányszor rád nézek Ő jut rólad az eszembe - nézett mélyen a szemembe és mivel még mindig a kezemet fogta, na meg nem szándékozott elfordulni, így ez a helyzet csak még kínosabbá kezdett válni. Fogalmam sem volt, hogy miért bámult még mindig annyira, de egyszerűen képtelen voltam elfordítani a fejemet. Viszont, mikor száját beharapta és elfordította arcát, úgy éreztem, hogy lábam összecsuklik alattam. Lassan elengedte kezemet a még mindig csobogó víz alatt, ezzel pedig végre elmenekülhettem előle. Fejemet lehajtva sétáltam el mellette és utamat a fürdő felé vettem, hogy megtörölhessem a kezemet és talán még az arcomat is megmoshassam egy jó kis hideg vízzel.

- Mégis mi volt ez ? - nyüszítettem a törölközőbe és nagyot sóhajtva leültem a kád szélére. A becsukott fehér ajtót lesve gondolkoztam és mikor eszembe jutott Jimin utolsónak felém intézett szava halkan megszólaltam. - Én meg azt utálom, hogy rólam az a lány jut eszedbe...

Mikor kiléptem a fürdőből meglepetten vettem észre a kanapén ücsörgő Taehyungot, aki Jimin telefonján keresgélt valamit nagyban és épp ezért észre se vette jelenlétemet.

- Azt mondtad, hogy forró csoki néven mentetted el ? - kiáltotta feltehetőleg Mochinak, aki csak hümmögve válaszolt, de nem sokkal ezután meg is jelent a rizses tálat törölgetve, de amint engem meglátott véletlenül kiejtette kezéből a fémtálat, ami hangosan csörömpölve el is gurult a földön. Pont Jjanggu irányába, aki ijedten szaladt el hátra a fiúk szobája felé. - A frászt hoztad rám Jimin - kapta fel fejét Tae, majd észrevéve engem vigyorogva maga mellé intett. Torkomat köszörülve megindultam felé és egy mosolyt erőltetve a fejemre helyet foglaltam mellette. Mochira még csak nézni sem mertem, de rá kellett jönnöm, hogyha továbbra is így viselkedek az elég kínos lesz mindkettőnkre nézve, így nagyot sóhajtva kivertem minden történést a fejemből. Nekem eleve nem is szabadott volna, hogy így viselkedjek egy fiú miatt, így viszonylag hamar bebeszéltem magamnak, hogy tulajdonképpen semmi bajom. A továbbiakban pedig segítettem V-nek megtalálni a forró csoki receptjét.

A megtalálása után ők ketten neki álltak elkészíteni, míg én bementem a szobájukba és kihoztam a táblát, amin rajta volt minden fontos információ a fiúk jelenlegi problémáiról. Hónom alá kapva sétáltam vissza a nappaliba és az étkezőasztalhoz leülve gyorsan lekaptam egy sushit a feltornyozott tálról. Amint ráharaptam a puha rizsre, az algára és a füstölt lazacra egy szempillantás alatt éreztem, hogy milyen is lehet a paradicsomban élni. Csak ekkor gondoltam bele igazán, hogy még mindig imádtam enni, és sokkal kevesebb napot bírtam ki evés nélkül, mint a többi szellem. Csámcsogva visszasiettem a kanapé előtti asztalhoz, ahonnan levettem a filctollat és az étkezőszékre visszaülve magam elé raktam a kartonlapot és a saját oldalamra felírtam, hogy túl sokat eszem szellemhez képest. Nem mintha ez sokat segített volna azzal kapcsolatban, hogy ki is voltam valójában, de legalább azt tudtuk, hogy imádtam enni, amikor még éltem. A felírt dolgokat tanulmányozva elgondolkoztam azon, hogy felírom, beszéltem egy fiúval, de végül inkább elvetettem ezt az ötletet. Elég nekik ezt akkor megtudniuk, amikor majd elmegyek. Akkor talán kevésbé fognak elszomorodni a hiányom miatt, de félek, hogy a csöndben távozást már akkor elrontottam, amikor felajánlottam, hogy segítek nekik.

- Tessék hölgyem - rakott le elém egy gőzölgő poharat V, ami tetején pillecukrok úszkáltak. El kell mondanom, hogy az illata igazán lehengerlő volt. Az édes csoki aromáját mindig is imádtam, ennek pedig mesés volt.

- Felcsaptál pincérnek ? - néztem Taehyungra visszafojtott nevetéssel, mire karját maga elé téve meghajolt.

- Érted bármit - kacsintott, majd kuncogásomat hátrahagyva ment Jiminnek segíteni behozni a tányérokat és evőeszközöket. Komolyan mondom, Tae egy igazán aranyos ember volt. Csak remélni tudtam, hogy ezentúl ismét ilyen játékos lesz és lassan, de biztosan visszatér a dormba az élet. Mind megérdemelték volna, hisz nem volt olyan probléma, amit ne tudtak volna megoldani, ha itt voltak egymásnak. Csak az kellett volna, hogy erre ők is rájöjjenek. Éppen ezért nem értettem, hisz régebben ők is ezt a gondolatot követték...

Evés közben mind a ketten elmesélték a mai napjukat, majd miután jól kiszórakozták magukat egymás bénaságain, neki láttunk a megbeszélésnek. A forró csokinkkal elvonultunk a kanapéhoz és arra leülve helyezkedtünk kényelembe, majd futottuk újra át a táblára leírt dolgokat NamJoonról és YoonGiról. Ezek után pedig jöhetett az ötletelés arról, hogy mégis miről írhattak volna egy dalt. Egyikük sem volt annyira benne a témában, nekem meg fogalmam sem volt róla, bár látva, hogy nem igazán értettem a hangszerekhez, nem hiszem, hogy életem alatt akárcsak egy dalt is írtam volna. Taehyungnak és Jiminnek is csak annyi volt a szerencséje, hogy ők már írtak egy dalt, mégha nem is teljesen egyedül, így legalább volt arról fogalmuk hogyan is kezdhetnének neki.

- Dalírásra fel ! - raktuk középre a kezünket, majd bemasíroztunk a stúdióba és neki láttunk a zenei alap összerakásának. Én voltam megbízva arra, hogy mondjam, ha esetleg valami nem tetszik, hisz zenék terén jó ízlésem volt, így meg tudtam állapítani, ha túl gyerekes lett volna az egész. Szerintem ezt még ők sem gondolták komolyan, de azért megpróbáltam érett fejjel gondolkozni és megosztani az észrevételeimet, ha egyáltalán voltak.

Ez a dalírási mizéria egyáltalán nem egyik napról a másikra sikerült, hisz a fiúknak egyéb kötelezettségeik is voltak ráadásul mindig olyankor kellett dolgozniuk, amikor a három író masina nem volt itthon vagy már aludt. Ezért nem csak annyi volt a feladatom, hogy véleményt mondjak a dalról, hanem, hogy őrködjek is. Ezt igazán jól végeztem, nem úgy, mint legutóbb, amikor én magam is bent ragadtam Jiminnel a stúdióban, így most mindig tudtam szólni, ha baj közelgett. Vagy ami a kódneve volt: riadó, egy madár visszatért a fészekbe, ismétlem vörös tojás, vörös tojás. Találgathattok, hogy vajon ki találta ki a jelzésünket... Ááá, dehogy, nem Taehyung. Hova is gondoltok ? Mondjuk nekem tetszett, de ez részletkérdés, bár ha jobban belegondolok még Jimin is jót röhögött rajta, mikor kipattant V fejéből az egész. Akkor mégsem lehetett olyan rossz... Apropó Mochi. A mi kettőnk kínos szituációja többé nem került szóba és ugyanúgy viselkedett velem Jimin, mint ezelőtt. Néha kedves volt néha morcos, de egyiket sem vitte túlzásba, aminek örültem, mert én így szerettem meg annyira, mint Taehyungot. Ő így volt különleges és örültem, hogy egyikük sem volt unalmas. Egy élmény volt velük élnem, ami egyúttal kicsit fúrta is az oldalamat. Nekem nem szabadott volna ennyire jól éreznem magamat. Viszont az ellen csak nem tehettem, hogy semmit sem álmodtam már napok óta, nem igaz ?

- Végre - nyúlt el a gurulós széken Taehyung, eközben pedig Mochi átküldte a kész fájlokat a telefonjára és eltűntette minden nyomát a gépről, csakhogy a fiúk ne gyanakodhassanak.

- Ügyesek voltatok - adtam mindkettőjüknek egy kis forró teát, amit csodálkozva ugyan, de végül hálásan el is fogadtak. - Ha ez nem, akkor semmi sem képes felnyitni a szemüket - állítottam, mire Mochi és Tae egyet értően bólogattak.

- Komolyan mondom, ha ez sem elég, akkor mind a kettő idióta - rázta a fejét Jimin és belekortyolt a teába. Szemei tágra nyíltak döbbenetében, majd egy halvány mosoly költözött ajkaira, de nem szólt semmit sem, így egy kicsit aggódtam, hogy talán mégsem sikerült olyan jól a tea. Pedig SungMintól tanultam...

- YeJin, ez a tea isteni - nézett felém V elégedetten és újabbat kortyolt az italából. Szóval Jimin is azért vágott olyan arcot, mert meglepte, hogy finom. Már kezdtem azt hinni, hogy valamit elrontottam.

- Köszönöm - mondtam mosolyogva, majd elvettem V telefonját és gyorsan újra átfutottam a számon. Spring Day, mi ? Ez egy gyönyörű szám, aminél semmi sem írná le jobban, hogy milyen szoros kapcsolat is van e között a hét fiú között.... Nagyot sóhajtva végig néztem az egymás mellett álldogáló fiún, akik valami viccesen nevettek éppen, majd megindultam feléjük és óvatosan megöleltem őket. - Keményen dolgoztatok, úgyhogy higgyétek el, nem lesz semmi gond. Most már pihenhettek és megoszthatjátok a gondjaitokat a többiekkel. Már nem kell aggódnotok, erősek voltatok - suttogtam és éreztem, hogy mind két fiú egy pillanatra megfeszült, majd szinte egyszerre el is engedték magukat és halkan megszólaltak.

- Köszönjük...

////

Sziasztok^^

Megérkeztem ezzel a csudiszép résszel. Remélem érzitek az iróniát XD Egyébként nincs vele különösen semmi bajom, úgyhogy remélem ez azt jelenti, hogy élvezhető lett :) A következő résszel is megpróbálok így sietni, de nem tudom hogy fog sikerülni. Azért igyekszem :D Mindenkinek szép nyári szünetet. Élvezzétek, amíg lehet ;) 

////