Mindjárt agyonlövöm magam energiával álltam a sámbói Wittelsbach Erzsébet Gimnázium és a szomszédos szakközépiskola közti parkolóban. Krisz újabbik szerzésű kocsijából szálltam ki nemrég, ami akkor éppenséggel egy öreg, hófehér Polski Fiat 125p volt kisgyerekeknél is jobban bömbölő motorral, cserébe erősebb stabilitással, mint Nissan önmaga. A fél parkoló úgy nézett ránk, mintha elmentek volna nekünk otthonról, habár lehet, hogy maga a Polski tette ránk ezt a felettébb csodálatos hatást, miközben haláli nyugodtan, a lehető legtermészetesebben dőltünk neki az autónak.

Krisz, Vid, Pati és én - Keve nélkül, hiszen ő ma cuccolt be újra a több várossal és kilométerrel távolabbi katonai suli koleszába - mind teljes harci díszbe öltözve akartuk állni az utolsó első napunk sarát érett, értelmes diákokként, habár azt inkább mi se gondoltuk komolyan, hogy minimum egy órát kibírunk rendellenesen meggyőzően viselkedve. Még volt körülbelül fél óránk nyolcig, vagyis az évnyitó kezdetéig, annak az időnek a nagy részét pedig véletlenül se akartuk az osztályunkban elütni. Inkább a tavalyi szokásunkat megtartva a suli területén kívül néztük az évkezdő tanulók kevésbé lelkes tömegét, ugyanezt a sziporkázó felfogást átvéve.

- Ez már megint itt van? - sírt Krisz, ahogy egy pár éves, ironikusan kávészínű Opel Mokka SUV állt be mellénk. Túl nagy hirtelenséggel kaptam fejemet a vezetőülés irányába, habár ez egy oltári nagy hibának számított: az autó sofőrje nem volt más, mint Birka Bíborka, akit igazából mondhatnék egyfajta riválisomnak is, de nem teszem, mivel különösebben nincs okom versengeni vele. Egyszerűen ki nem állhatjuk egymást, pont a másik szögesen ellentétes attitűdje miatt, és ennek általában hangot is adunk. És mint látjátok, nem csak én vagyok az egyedüli személy, aki stílusosan megsimogatná egy lucskos felmosóval. - Nézd már, valakinek sokadszorra meglett a jogsija! Vajon fél disznóért kapta?

Ahogy Bíborka azzal a tipikus fölényével együtt felhő magasságba feltűzve az orrát kiszállt az autóból és bezárta azt, jól megnézte először feltűnően Kriszt, aztán Polskit, majd végül engem díjazott egy olyan nézéssel, ami bármilyen mondatnál nyilvánvalóbbnak tűnt. A fiúk sakál röhögésbe kezdve vizslatták őt, mire inkább a kézitáskájába kapaszkodva eltipegett.

- Ezt túlélni még egy élmény lesz - sóhajtottam, felvéve a fekete műbőrtáskám. - Komolyan, boldogan hívom fel Kevét, hogy cseréljünk. Engem a fegyvertan se rettentene meg, őt meg Bíborka, szóval kvittek lennénk.

Az autónak dőlve valami lehetetlen szögben, hogy lássam magam a visszapillantóban, úgy igazítottam meg a sminkemet, amivel reggel szenvedtem. Az első napon értelmesen akartam kinézni, és még véletlenül se úgy, mint egy élőhalott, ezért felkelés után rögtön vettem a fáradtságot és profi sminkesek módjára kezdtem eltüntetni az előző nap nyomait az arcomról, habár tudtam, hogy erre biztosan nem lesz minden egyes nap energiám. Előrántottam a bőrdzsekim zsebéből a bordó rúzsom és újracsináltam vele a számat, majd még egyszer biztosítottam magam, hogy a fekete tusom vízálló, ahogy a szempillaspirálom is, ezért nem folyt le a tűzforró melegben, ami a Polski légköre fölött uralkodott.

A mostani pár másodperces, de cserébe hosszúnak tűnő procedúra közben Krisz nehézkesen lezárta a Polskit, majd direkt lemaradva pár méterre Bíborka mögött elindultunk. A lehető legbénábban éreztem magam, ahogy bolha léptekkel haladtunk az iskola kapuja felé, ahol a kapu előtt az arra járó emberek és Krisz örökös rajongói, a Fangörlök az én ijesztően közkedvelt unokatestvérem irányába fordították a fejüket, ahogy rájöttek, hogy arra megy. Szabályosan kirázott a tudattól a hideg, hogy ezért a halmozottan lehetetlen emberért ennyien odavannak, főleg, hogy ez a tömeg az új kilencedikesekből és tizedikesekből avanzsálódott már így, az első nap.

Mit is mondjak, a saját unokatesóm, még ha egykorú is velem, akkor is híresebb és fényévekkel jobb benyomást kelt mások előtt a menő énjével, mint saját magam Krisz viselkedésével. Pedig ha tudnák az ő kis fangörljei, mennyire nem olyan is Parajdi Krisztián igazából, mint akit várnak tőle!

Mindeközben kedvetlenül battyogtam az épület felé, kicsit figyelmen kívül hagyva Krisztiánékat. Egy kérdés kavargott bennem akkor: milyen érzés újra bemenni a suli főbejáratán, úgy, hogy elvileg ez az utolsó évem itt? Első: ambíciózus, mert miután végre kirepülök ebből a suliból, semmi sem korlátoz majd úgy igazán. Második: nosztalgikus, mivel ahogyan betipegtem a nemesi paloták nívós báltermeihez hasonló méreteket öltő és küllemű, "Gazdag iskola, sznob diákok" mondatot sugárzó aulába, előtörtek az emlékek. Harmadik: reménykedő, hiszen a végzős év új nehézségeket állított elénk. És negyedik: rossz, hisz elmúlt a nyár.

A tornacipőm tompán érte a lépcsőfokokat, amikor hatalmas pechemre megláttam a Fangörlök egy kisebb osztagát és hamarosan egy DM vagy Rossmann-vásárlás érzetéhez hasonló parfümfelhője is elért engem. A fullasztó szagtól köhögnöm kellett, amit igyekeztem visszatartani, hátha ügyet sem vetnek rám. Ám mégsem így történt - hiszen mi más lenne az első neki, hogy beszóljanak a másiknak, aki egyébként legalább két évvel idősebb náluk?

- Itt van a mi, személyes Létránk is! - szólalt meg a világ legirritálóbb hangján egyikük. - Mondd, hol hagytad a benzinesvödröt? - vihogtak. - Na és a szerszámosládát?

Ekkor persze megadtam nekik, amit akartak: elővettem a legelviselhetetlenebb bunkóságom és egy fura vigyorral az arcomon szóltam.

- Az nem benzinesvödör, csak hogy tudd, te műparaszt! Kanna. Felfogod azzal a tyúkeszeddel? És ha még egyszer így hívsz, olyan mélyre kalapállak a földbe, hogy a magjáig elérj, és úgy égj, mint a benzin önmaga!

Forró fejjel törtem utat köztük a lépcsőfordulóban, rá se hederítve a cérnavékony vihogásukra. Világéletemben gáznak tartottam őket, és, hogy két méterrel a másik fölött repülnek. Főleg azt, hogy féltékenyek rám, pont rám, csak azért, mert Krisztián az unokatestvérem, Keve, Vid és Pati meg a barátaim. Pedig félreértés ne essék, egyébként nagyjából szeretem ezt az iskolát a körülményekhez képest, megvan a baráti társaságom, vannak használható erősségeim és az osztálytársaim nagy része egészen normális. Csak azt az egyetlen bökkenőt ne nézzük, hogy az előbb említett lányok léteznek és konkrétan mindenhol ott vannak, még az osztályban is, Dömi Bíborka személyében. 

Egyenesen az első emeletig lépcsőztem, ahol végre a fiúk is hulla minőségben beértek engem, és az osztályok felé kanyarodtunk, azonnal a mi ikonikusan lepukkant biológia termünkhöz. Mielőtt benyitottam volna, mind a négyen nem túl sok bizalmat sugalló tekintettel összenéztünk és nagy levegőt vettünk, neméppen felkészülve az elkövetkezeneő időszakra.

- Készen álltok? - kérdeztem, megfogva a kilincset.

- Nem.

- Akkor jó. Előre is részvétem ehhez az évhez!

- Neked is.

- Sziasztok! - toppantunk be egyszerre a helyiségbe, ahol két négyes padokból álló sor fogadott, a jellegzetes iskolai laborokhoz híven. Bebandukoltunk a hosszú osztályterem hátuljába, a nekünk fenntartott padhoz, aminek székeire már a három fiú táskája bombaként repült. Én is találomra leültem az egyik középsőre és halottakat megszégyenítő módon dőltem rá félig az asztalra.

- Srácok - röhögött fel Krisz -, ha ezt a színvonalat hozzuk, mint Emese, hamar kibukunk.

- Most komolyan, kit érdekel a kibukás? - szóltam két ásítás között. - Ha eddig nem sikerült, most aztán főleg nem fog.

Egyszerűen biztos voltam benne, hogy ezt a mondatot már abban a percben meg fogom bánni, ahogy kimondtam. De most őszintén, kit érdekelt?

Az egész napi taktikánknak az számított, hogy végighalottkodjuk a napot, döglődünk az évnyitó alatt, ahol persze igyekszünk nem elaludni a különböző, erősen kínainak ható beszédek alatt, aztán beülünk a Polskiba és onnantól kezdve senki nem lát minket aznap.

És elég kínosan mondhatom, hogy ez az állítólag bombaerős terv nem teljesült a nap nagyobb részére.

Ahogy visszaértünk az osztályba az átok hosszú és gordiuszi csomóhoz hasonlóan gabalyodott évnyitó után, már kezdődtek a gondok. Épp, hogy az előttünk ülő, Bíborka-féle parti halmozottan késve, vihorászva beesett a padba az osztály csendjét elrontva, mi meg Pati valami random elcsépelt faviccén röhögtünk - de elég diszkréten -, amit alap, hogy Kriszen sütött el, egy baljósabb tekintet fogadta Bíborkáékat és lehet, hogy minket is. Pont, mint mondjuk Darth Vaderé. Röhejesen ártatlanul, a nevetést magunkba fojtva néztünk vissza az illetőre, aki az előbb még sűrűn beszélt, de akkor már a pár centis katedra közepén álló tanári asztalon kopogtatta valami idegesítő módon a hosszú műkörmét. 

És lehetséges, hogy nem számított túl bölcs döntésnek már az első nap kihúzni a gyufát nála.

- Basszus, nekünk reszeltek - súgta Krisz, ami valószínűleg a terem elejében semennyire se hallatszott.

- Valaki mondjon el értem egy imát! - Ahogy a nő tekintete megállapodott rajtam, elszóltam magam, miközben szinte kirázott a hideg.

- Krisztián, cserélj helyet Patrikkal - a szemüveges nő hangja élesnek hatott a már-már kínzó csendben, mire a két srác hevesen azt tette, amit az asszony mondott, habár holtbiztos voltam benne, hogy mélyen magukban éppen nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illetik a nőt. - Patrik, Vid, üljetek előre Johanna és Bíborka helyére.

- Várjon, mi van? - Törte meg az eddig is kínzó szótlanságot Bíborka, még mindig felhúzott orral egyenesen rám nézve. - Én Evezős mellé biztos nem ülök! Inkább a halál, vagy bármi.

- Ne nézz így rám, Birka!

- Te meg ne szólogass be pont nekem!

- Mi van, a nagyságos asszonyság szerint leprás vagyok és így őkelme nem hajlandó állandó hiszti nélkül meglenni?

- Őkelme az édesanyád, Evezős!

- Ha még egyszer az anyámat emlegeted - ugrottam ki a padból újra forró fejjel, Bíborka felé tartva -, te fájdalmas képű, mindjárt még fájóbb lesz az arcod, mint most!

- Elég volt! - teremtett látszólagos békét köztünk a tanárnő. - Bíborka, senki nem mondta, hogy Emese mellé kell ülnöd. De ha már így megemlítetted magadnak, büntetésből...

- Miért van az, hogy mindig én vagyok másoknak a büntetés? - szólaltam fel a kelleténél is hangosabban, mire ha eddig nem, akkor abban a pillanatban az egész osztály engem nézett. Hiszen lehet, hogy hülyeséget csináltunk, de nem akkorát, mint Birkáék. - Tizenkettedik osztályban vagyunk, baszki!

A második mondatra láttam, hogy persze a tanár felfigyelt, de különösebben mégsem érdekelte. Végignéztem, ahogy Bíborka ugyanazzal a fölénnyel ledobta a cuccait majd magát is mellém a székre. Azért örültem neki, hogy a másik oldalamon még Krisz ült, eltekintve Bíborkától, aki pökhendi módon hümmögött valamit szegény Johannának.

- Oké - sóhajtottam Bíborka felé fordulva -, fekteseünk le valamit. Ez a padhatár - húztam végig a kezem nagyjából közöttünk. - Nem baszogatjuk egymást állandóan, mindketten hagyjuk egymást békében élni az elkövetkezendő időben és nem bunkózunk. Te hagysz, én is téged. Így mind a ketten jobban járunk szerintem.

- Legyen - ment végül bele pár másodperc szünet után. - De csak azért, mert meg akarom őrizni az idegrendszerem.

- Ezt én is mondhatnám... Már pusztán a jelenléteddel, a boszorkány auráddal húzod ki belőlem az életkedvet, drága!

- Jézusom, abbahagynátok? - Johanna enyhén forró fejjel törte meg a köztünk kitörő káoszt, miközben a másik oldalon Krisz röhögőgörcsöt kapott. - Ha ezt kell hallgatnom egész évben, nem állok jót magamért.

- Igaza van! - állt mellé Krisz, mire én legszívesebben valami szuperhős módon felszívódtam volna, sőt, inkább elszublimáltam volna, mint az anyagok azokban a béna kémiai reakcióegyenletes mintafeladatokban...

Azt se tudtam már, melyik bolygón vagyok, és birka módra figyeltem az osztályfőnök mondandójára, amikor nyílt az ajtó. Egy olyan nő lépett be rajta az igazgató társaságában, akit biztosan soha az életben nem láttam. Nem tűnt valami bizalomgerjesztőnek: első látásra feljebb hordta az orrát, mint a felhőkarcolók magassága és úgy ment, mint aki a föld fölött pár centivel lebeg. Az aurájától biztosan az egész társaság egy életre megijedt, tekintve, hogy még az előbbi Bíborka-féle esetnél is nagyobb csend lett. Mindenki erősen a nőt méregette, miközben ő is ugyanolyan arccal nézett vissza ránk.

- Gyerekek - szólt az igazgató, mire bevillant, hogy a régi töritanárunk valószínűleg szülési szabadságon volt -, szeretném nektek bemutatni az új történelemtanárotokat.

- Jó napot kívánok! - kezdte a nő olyan hangon, amire Kriszt mellettem a hideg rázta. - A nevem Galambosné Aranka, ebben az évben én fogom nektek tanítani a történelmet. Remélem, hogy az óráink alatt megtaláljuk a közös hangot és nyugodtan készülhetünk majd az érettségire.

- Szabályosan halálfélelmem van ettől a némbertől - jelentette ki Krisztián, ahogy a szóban forgó asszonyság szó szerint kipörgött a teremből, a lincshangulattal együtt.

Oké, én már most utálom az iskolát.

A tanév első napja címszó alatt futó felesleges hercehurca végén zsibbadt aggyal battyogtam ki a parkolóhoz, szememmel a Polskit keresve. Állítólag Krisz már az autóban várt rám, mert ő valamilyen csoda folytán hamarabb kijutott a suliból, mint én, de egyszerűen sehol se találtam az autót. A Polski reggeli helyén ezúttal valami bődületesen ocsmány Kia Soul állt, amire tényleg eléggé érvényes volt a guruló koporsó jelző, látványára pedig szó szerint liftezett egyet a gyomrom. Vagy lehet, hogy csak simán az engem lassan felemésztő éhségtől tette.

Vajon a mérnökök mit szívtak, amikor ezt az autót tervezték?

Hatalmas levegőt véve húztam elő a zsebemből a mobilom, érezve a vesztem, miközben a még mindig a nyári állapotokhoz testvériesen hasonlóan perzselő déli nap égette a bőröm.

- Halló, Golgota Temetkezési Kft! Miben segíthetek? - szólt bele végre a telefonba az egyébként többszörösen hülye Krisztián.

- Röhög a vakbelem, Parajdi.

- Emese? - Hallottam, ahogy a vonal másik végén idegesen a fékbe taposott. - Basszus, egészen idáig azt hittem, hogy mellettem ülsz!

- Hát én aztán nem... Itt állok a parkoló közepén, ember! Most komolyan itthagytál?

- Ne haragudj, lett egy kis dolgom. De ha kell, visszamegyek érted!

- Merre vagy?

- Hídalja határában - célzott a nem túl felemelő nevéhez hű városrészre, ahol mindketten lakunk.

- Már ott? Akkor hagyd, majd valahogy hazaérek. Biztos lesz buszom, úgy egy pár óra múlva.

- Akkor a műhelyben találkozunk?

- Ja. A műhelyben. Kösz, hogy itt hagytál.

- Nincs mit, na, csá!

- Utállak, Parajdi.

- Én is téged.

Az előbbinél is nagyobb lélekzetet véve fordultam meg a tengelyem körül, a nagybuszmegálló felé véve az irányt, felkészülve egy teljesen felesleges délutánra. A biztonság kedvéért átszámoltam a vészhelyzetekre tartogatott buszpénzem, majd eldöntöttem, hogy a járatom indulásáig hátralévő egy órában szerzek magamnak egy valamirevaló ebédet.

Vakon kifordultam a parkolóból, magamban szidva az eszem, amiért reggel elfogadtam Krisztián belegondolva nem túl stabil ajánlatát, miszerint elfuvaroz ő engem is, és, mert mégsem Nissannal jöttem, akármennyire fogyott volna többet az üzemanyagom. Beletörődve a sorsomba vágtam át az úton, amikor ráébredtem, hogy egyre csak felém tart egy nem túl szokásosan csendes hangú autó. Tekintetemet azonnal, már-már bambán rá helyeztem, és még volt időm a kocsibámuló rituálémra is, amiben megállapítottam, hogy a szóban forgó fehér jármű egy alaposan felújított 1992-es Mitsubishi 3000GT VR-4 Twin Turbo, és eléggé furcsának hatott, hogy igazából soha az életben nem láttam nemcsak a környéken, hanem úgy élőben se ilyen kocsit.

Birkaként szemeztem az autó egyre csak közeledő bukólámpáival, kicsit sem realizálva, hogyha az így halad, lassacskán elüthet.

De a Mitsubishi fájdalmas fékcsikorgással az út közepén megállt. Egyenesen előttem.

És ekkor jöttem rá, hogy már megint túl kínosan bámulok.

Valaki hozzon elém egy kamiont és borítson rám egy jókora pótnyi földet, hadd vesszek el benne szégyenemben.

- Emese? - pattant ki belőle a sofőr, mire én felvont szemöldökkel vizslattam ezúttal már őt.

Az egy dolog, hogy úgy állhattam az út közepén, mint egy valamirevaló hajléktalan, és már megint túlzásba vittem a bámulást, de hogy ő... Már megint ő...

- Oké, ez baromira gáz - bukott ki belőlem, miközben az arcom a közlekedési lámpák vörösét vette fel, azokat meghazudtoló gyorsaságban. Legszívesebben ott rohantam volna el, Kengyelfutó Gyalogkakukk módra, jó messzire, mintha ez az egész meg se történt volna, vagy csak simán én nem reagáltam volna túl ezt. Mégis pechemre a lábaim szinte a földbe gyökereztek, tekintve, hogy már másodjára járattam le magam az elmúlt egy hétben Adrián előtt, Krisztián becses közreműködésével. De szerintem a múltkori után már rendesen megszokhatta volna. - Nagyon. Égetően. Hát te?

- Hamarabb vége lett a sulinak, szóval hoztam anyámnak ebédet - vont vállat. - Az egyik gimiben tanít, abban a Wittelsbach Erzsébetben, vagy hol... Remélem, jó helyre hoztam neki, az aulában megtaláltam a portást és a kezébe nyomtam az ételhordót, és nagyon remélem, hogy nem sajátította ki.

- A Bözsire gondolsz?

- Igen, asszem. Nem tudom. Miért?

- Mert oda járok - nevettem fel. - Ahogy Krisz és a fiúk is.

- Ó... - Láttam rajta, hogy most kivételesen ő érezte magát zavarban, amiért egy teljes értelmetlen kérdést tett fel. Arcán egy kicsi pír jelent meg, kevés, mégis elég ahhoz, hogy én észre vegyem, mire elmosolyodtam. - És te?

- Meglepő, ha azt mondom, hogy Krisztián elfelejtette, hogy nem ülök a kocsiban mellette, elindult nélkülem és itt hagyott?

- Kicsit sem - nevetett. - Az unokatesód nem egy észharcos.

- Na ne mondd! Akkor... Én asszem megyek is, szerzek valami ebédet a busz előtt, ne haragudj! És bocsi, hogy megint így alkottam.

- Ne, várj! - szólt utánam, mire visszafordultam. - Mármint inkább ne buszozz, a buszutak lassúak, a buszmegállók meg elég veszélyesek.

- Akkor mit csináljak? És hogy érted, hogy veszélyesek? Ez Sámbó, nem Budapest, itt a világon semmi nem történik és az ég egere se jár erre...

- Hazaviszlek.

- És képzeld, a zsebtolvajok errefelé az öregekre specializálódtak, amúgy sincsenek itt semmilyen nagy kriminálok... - Amikor realizáltam, mit mondott, döbbenten leálltam a mondandómmal. - Várj, mi?

- Aha, miért ne? - mosolygott kicsit már kínosan.

- Köszi! Te vagy a nap hőse, komolyan mondom.

- Na, ezt se kaptam meg, egészen idáig - nevetett egy pillanatra. - Akkor pattanj be!

Miközben beszálltam, alaposabban szemügyre vettem a fiú Mitsubishiját. A motorháztető alatt egy DOHC 24v V6-os motor duruzsolt a nevéhez hűen dupla turbóval. A fényezés tökéletes volt rajta, kerekei új felniket és dísztárcsákat kaphattak nemrég, és minden apró részlete egyszerűen tökéletesen nézett ki, a hangjáról és a bukólámpáiról nem is beszélve...

- Nem jössz? - kérdezte Adrián, túráztatva a motort.

Inkább villámgyorsan beültem mellé, egyenesen a koromfekete ülésekbe. Odabent is minden annyira makulátlanul és már-már hibátlanul nézett ki, mint kívülről, hogy megkérdőjeleztem magamban, mások is ugyanígy láthatják-e nemcsak a szóban forgó Mitsubishit, hanem mondjuk Skyt is. Ezen gondolkodva szemeztem az autó egyetlenegy dekorációjával, avagy a fekete-fehér, mesekarakter-szerű csontvázas illatosítóval szemeztem, ami a visszapillantón lógott, majd rájöttem, hogy még mindig nem indultunk el. Adrián lopva engem vizslatott, miközben alig mertem rá visszanézni.

- Az normális, ha beleszerettem az autódba? - kérdeztem, végül már ránézve. Erre a srác újra elnevette magát. - Vagyis... Egyszerűen tökéletes, és...

- Azt látom - nevetett még mindig. - Akkor indulhatunk?

- Egész idáig rám vártál?

- Azért tudnom is kell, merre megyünk, nem? Még mindig nem ismerem olyan jól a várost, pedig nem is laktam innen messze.

- Jó, igaz, igaz.

Háromnegyed órával, két közepes pizzával és egy tényleg villámgyors hídaljai úttal később gurultunk be a házunk elé, azon veszekedve, hogy Adrián legalább a saját kajámat hagyja kifizetni, de egyszerűen hajthatatlan volt. Abban maradtunk, hogy a ház előtt megvár, amíg átöltözök és már külön autóval átmegyünk Kriszékhez idegesíteni őt.

Rekordidő alatt szaladtam fel a tetőtéri szobámba, ahol ahogyan kinyitottam az ajtót, rendkívüli meleg csapott meg. Átvettem az ünneplőmet a szekrényem tetejében pihenő, jóval kényelmesebb és koszolhatóbb ruhadarabokra, vagyis egy teljesen egyszerű, fekete farmer rövidnadrágra és barna pólóra, ezután pedig fogtam a kocsikulcsot és bezárva a ház bejárati ajtaját beültem a Nissanba. Eszembe jutott, hogy mennyire hiányzott, főleg a Polski után. Kitolattam a garázsból, majd az udvarból is és leálltam az út szélére.

Kiszállva az autóból egy gyors pillantást vetettem Hídalja határozottan nem képeslapra illő utcájára, aminek közepén egy fénykorában étterem, mára már lepukkant kocsma állt, előtte egy kopott "Sámbó kedvenc vendéglője" táblával, ami aligha volt igaz, a vasába pedig amióta az eszemet tudom, azóta bele voltak költözve a darazsak. Az út mellett többségében parasztházak és azok a tipikus Kádár-kockák álltak, pár padlásteres házzal, amik miatt automatikusan újgazdagnak tartanak, mint minket is. A megtépázott oszlopokkal futó villanydrótokon látszott, hogy már nem bírták túl sokáig, a közvilágítás meg egyszerre vagy tíz helyen hiányzott.

Otthon, édes otthon.

- Na, mi az? - kérdezte Adrián, mellém állva. Észre se vettem, mikor szállt ki a Mitsubishiból.

- Semmi. - Vállat vonva ráztam magam vissza a valóságba.

- Annyira egy felbecsülhetetlen látványú ez a falu - mondta ki az előbbi gondolataimat egy mondatban, amire felnevettem. - Ezért megérte ide költözni.

- De hát nem is hídaljai vagy!

- Hídalja? - nevetett ő is. - Hát így hívják?

- Igen, Sámbó-Hídalja. Miért?

- Illik rá - mondta, majd kitört belőle a röhögőgörcs. Eközben gyorsan becsuktam a kaput, pár másodpercre otthagyva az utca közepén már-már fulladozó fiút. 

Láttam, hogy a velünk szemben lévő ház egyik ablakának függönye meglibbent, és rövidesen a szomszédasszonyunk, Zsuzsika alakját is ott állni.

- A hab a tortán pedig a páratlan szomszédság - súgtam a fiúnak az ablak felé nézve. Adrián egy pillanatra lefagyott, majd gondolt egyet és bájvigyorral integetni kezdett a szembeszomszéd irányába valami teljesen kifordított módon.

- Mit csinálsz? Meg vagy te húzatva? - dorgáltam meg őt suttogva.

- Most mi van? Csak nézd, milyen hülye fejet vág! - Adrián megragadta a kezem és azzal is hevesen integetett.

- Hagyd már abba! Ezt a közeljövőben anyámék fogják hallgatni!

- Hellóó, szomszéd! - szólt mindeközben eltorzított, lányos hangon. - Hogy tetszik lenni?

- Jól van, elég volt. - Kicsit már túl erőszakosan kitéptem kezemet az övéből. - Inkább induljunk, mit szólsz? Gyere utánam!

Még mielőtt több hülyeség történt volna, amiről nem csak a szomszédság, hanem egész Hídalja tudott volna, sebtében beültem Skyba, még azelőtt, hogy Adrián szólt volna valamit. Elindítottam a motort és megvártam, amíg a 3000GT mögém ér, aztán elindultam egyenesen Krisztiánékhoz, akik körülbelül öt utcányira laktak tőlünk, Hídalja elviselhetőbbik részén, ami már inkább a normál Sámbó.

Olyan jó öt perc múlva begurultunk az óriási ház még hatalmasabb udvarán, amiben Krisz apjának, Tibinek a műhelye helyezkedett el a saját garázsukkal együtt, amiben egy egész motorkollekció kapott helyet, többek között Tibi Harley-Davidsonja, Krisztián versenymotorjai, egy Yamaha sportmotor, oldalkocsis MZ és a személyes kedvencem, egy sport Honda is. Mit is mondjak, a családom szűk és tág körben is bele van bolondulva a járművekbe, és mindenki megtalálta a leginkább magáénak valót.

Beálltam egy valószínűleg frissen fékhibamentes, első generációs Chevrolet Aveo mellé, ami már akkor is törzsvendégnek számított, amikor én a műhelybe kerültem, az meg egész sok ideje történt. Megszokottan zsebre vágtam a kulcsot és megvártam Adriánt, aki nemsokára mellém ért.

- És akkor most tulajdonképpen hol is vagyunk? - kérdezte eléggé zavarosan.

- Kriszéknél. Mögöttünk van a ház - mutogattam körbe -, az a saját garázsuk. Feltétlenül látnod kell, mi van odabent. Amaz meg az autószerelői műhely, tudod, néha besegítek itt, amolyan családi biznisz lett, vagy mi.

- Szóval itt dolgozol?

- Igen, miért?

- Ez rohadtul menő - jelentette ki, mire éreztem, hogy az arcomat újra elönti a forróság.

Gratulálok, Galambos Adrián!

A szinte elveszett fiúval a nyomomban vágtattam be a szervizbe, ami odabentről még nagyobb volt, mint kintről tűnt. Beleszippantottam a jellegzetesen olaj-és üzemanyagszagú levegőbe, amit én annyira imádtam és öt éven keresztül meg se untam, sőt, jobban megszerettem. Fejből fel tudtam sorolni az autókat, amiket épp szereltünk: rögtön balról egy motorcserés Fiat Ducato Maxi, ami kevesebb, mint egy éve gördült le a gyártósorról és az elmúlt egy hónapjában nálunk csücsült, az elektromos kapuval szemben egy termosztátcserés Ford Mondeo, mellette az emelőn egy idegen Audi A5, és még így is maradt odabent egy csomó üres hely. Jobbra nézve megcsapott az emlék, amikor Nissan állt ott eléggé leharcolt állapotban, többek között hiányzó lökhárítókkal, többszörösen halálra ítélt motorral és egy leesett ajtóval, majd magam mögé tekintve láthattam a mai tökéletes formájában, új műszakival, és elöntött a büszkeség.

Az Audi mellett megtaláltam az apa-fia párost nagyon belefeletkezve a munkába, és épphogy futólépésben feléjük tartottam.

- Sziasztok! - köszöntem rájuk, mire mindketten rám kapták a tekintetüket.

- Szia, Emese! - köszöntött a szokásosan nyakig gépolajban borított, késő negyvenes Tibi. - Azt hittem, Krisztiánnal jössz.

- Hát, valójában úgy volt - vette át az említett fiú a szót -, csak történt egy kis félreértés.

- Maradjunk annyiban, hogy otthagytál a suliban és Adrián hozott haza a busz helyett.

- Adrián? Ő merre van? - Krisz kérdésére körülnéztem a helyiségben, majd megláttam a szőke fiút a motortalan Fiat előtt, azt erősen vizslatva.

- Itt vagyok! - Rövidesen ő is közénk került, még mindig alaposan szemügyre véve a műhelyt. - Jó napot!

- Tehát te vagy Adrián - kérdezte Tibi, akire akkor került sor az összezavarodottnak lenni közülünk -, Krisztián fiam új csapattársa, aki beugrott a régi hülyegyerek helyett a szezon közepén, nem?

- Igen, így van.

- Á, így már meg is van, sokat hallottam rólad... De akkor honnan ismered Emesét? Mostanában nem volt veletek kint egy versenyen se, vagy nem?

- Ő is eljött a születésnapomra este, Krisz hívta, mert miért ne alapon.

- Így már tiszta - bólogatott, miközben valami lehetetlenül sejtelmes arcot vágott egyszerre rám és Adriánra. A srácra egy pillanatig nézve láttam, hogy ezt ő is észrevette, és ugyanígy visszanézett rám.

- És, mi történt vele? - Terelve a témát mutattam a sötétkék Audira.

- A tulaj szerint valami eszeveszettül kopog a hátulja, amikor megviseltebb utakon megy.

- Lengéscsillapító?

- Igen, mi is arra gyanakodunk...

Én és Krisz segítettünk neki átnézni az Audi alját, akármennyire nem lett volna ez egyszerre három emberes meló, miközben ő részletesen magyarázott nekünk. Mindketten szinte ittuk a szavait, tekintve, hogy a gimi után mi is ebben a szakmában szerettünk volna dolgozni, sőt, még Adrián is érdeklődve hallgata jótanácsait. Félreértés ne essék, Tibi gyakran szokott ránk bízni pár munkát, amik az évek során lassan, de biztosan erősödtek és nehezedtek, tehát az alap dolgok után, mint egy olajcsere vagy egy nagyobb horpadás helyrehozása, nyugodt szívvel be-és kiszerelünk például egy turbót is, persze úgy, hogy Tibi vagy valaki hozzáértő műhelyes a környékünkön legyen. Még mindig bennünk ült a félsz, hogy valamit elrontunk vagy rosszabbá teszünk, sőt, még mindig nem tudtunk korántsem mindent, ezért néha jól jött egy-két segítőkéz.

Hatalmasnagy biztonságot adott belegondolni abba, hogy pár éven belül már minden egyes nap a szervizben lehetek majd, az összes viszontagságával és megoldandó problémáival együtt. Mégis addig még akadt idő és ugyanígy akadt még mit tanulni...