Amilyen szerencséd volt neked, te biztosan puhára érkeztél volna, ha rajtad múlik. Azonban ott volt veled Kim Namjoon, ami minden szerencsédet elüldözte, így hát néhány síkoltás közepette, koppantál neki, egy kő padlónak. Maradjunk annyiban, hogy nem esett jól, viszont ennél volt nagyobb problémád is; a telód darabjai tört. Ezúton lett oda az egyetlen fényforrásotok, ami, ha rövid ideig is, de szolgált benneteket.
   Itt még hidegebb volt, mint felül, és állottság helyett, kibírhatatlan bűz érződött. Hamarosan dideregni kezdtél, és egyre eluralkodott rajtad a félelem. Mostmár nem csak vaksötét volt, hanem kíméletlenül zimankós is. Kívántam, hogy mégegyszer egy ilyen hely rémálmodba se jöjjön elő, majd eszedbe jutott, hogy a társadról, már 5 perce semmit nem hallottál. A nevét ordibáltad, de csupán a visszhang válaszolt. Már komolyan vaccogtál, amikor sikerült végre valamennyire lábra állnod, de azért az eséstől még fájt a csípőd. Újból Namjoon nevét kiáltottad, mostmár egy fokkal hisztérikusabban, mint az előbb. Azért különösen szerencsétlenek érezted magad volna, ha egyedül kellene egy ilyen helyen bandukolnod. Bizonytalanul igyekeztél tapogatózni, hátha valamibe meg tudsz kapaszkodni, közben tovább kántáltad fennhangon a nevét. Fogalmad sem volt, hogy mi történhetett az idollal, de már inkább nem fokoztad ironikus jókedvedet azzal, hogy sötét teóriákkal magyarázod ki magadnak a helyzetet. A hangod egyre inkább sírásba torkollott, és csupán botladoztál vakságodban. Végül csak sikerült felesned, de nem a padlóra érkeztél, hanem egy nedves anyagnak. Először azt hitted, hogy valamilyen hüllő, azért ijedten visítottál fel, de aztán egy gyenge morgást hallva bizonyosodtál meg arról, hogy megtaláltad akit kerestél. Rögtön letérdeltél és a nyakát megérintve az megfogtad arcát, majd magadfelé fordítottad, miközben kiáltoztad a nevét. Most leróttad tartozásodat is, mivel enyhén pofozgatva igyekezted magához téríteni. Az első gondolatod az volt, hogy beverhette a fejét, és csupán remélni tudtad, hogy nem esett nagyobb baja. El kellett indulnod valamilyen irányban, de őt nem hagyhattad ott feküdni, ráadásul fogalmad sem volt arról, hogyan kellene elindulnod. Hirtelen nagyon kezdted hiányolni azt 148 IQ -s zsenit, aki jelenleg a földön fekszik. Azt végképp bántad, hogy nem figyeltél az elsősegélynyújtásról szóló bemutatókon. Na igen mondhatni az olyan kifejezések számodra, hogy; stabil oldalfekvés, újraélesztés csupán az amerikai akciófilmekből lehettek ismerősek. Kétségek között voltál, és tudtad, hogy egy rossz mozdulat elég, és megölöd. Igazi lidércnyomás. Igyekeztél a lehető legésszerűbben cselekedni, ezért a sötéthez viszonylag hozzászokott szemeddel vizslatad testét. Észrevetted, hogy nehezen veszi a levegőt, (megjegyzés: ez bordatörés jele is lehetett volna!) ezért óvatosan a nyakánál, a kezeiddel hátulról megtámasztva, fejét a bal combodra fektetted. Úgytűnt ez némi képen segített, ugyanis már egyszerűbben vette a levegőt. Ez egy kissé megnyugtatott, bár nem igazán tudtad, hogy mi lehetne a következő lépés.
  Eközben Namjoon egészen máshol járt. Egészen pontosabban egészen máshol és mikor. Csodálatos, hogy az agy milyen emlékeket tör elő, főleg ilyen helyzetekben.
   Már egészen este felé járt az idő, de még egészen messze volt a lefekvésidő. Rendezett íróasztalt, és egy kerek arcú, fekete hajú gyermeket látott; saját magát. És éppen körmölt. Közelebb hajolt hozzá, hogy jobban láthassa a dolgozó énjét, aki furcsa, önmaga számára már különösen furcsa hajviseletével kis híján, fejbevágta. Az ismerős szavakat olvasván elmosolyodott, hiszen ha nem is tisztán maradt meg emlékeiben, de egykor ő írta őket. És még mindig büszke volt rá, habár akkoriban igen kezdetlegesnek vélte. Mulatatta, hogy ez a kisfiú még nem is tudja, hogy milyen ember lesz belőle, hogyan fogják ordítani az emberek a nevét, és hogy milyen példamutató lesz. Ágyának dőlve sóhajtott egyet; miközben motyogott valamit, bár azt nem lehetett, még nekem sem értenem, hogy mit. Azt hiszem ez valami, amit nem tudhatunk meg. Még sokáig nézte magát, közben változtatta pozicióját, míg végül az ágyán kötött ki. Újra érezte régi illatát, ami valamennyire otthonos volt számára. Közben hallotta régi énjét gondolkodni, motyogni, ami meg-megmosolyogtatta. Gyönyörű pillanat volt, éppen olyan közönséges, mint gyönyörű. Hirtelen azonban úgy érezte, mintha feje alá még egy plusz párnát helyezték volna. Felnézett, és a kisebbik ő pofozgatni kezdte, miközben a nevét kántálta, bár egyre távolabbinak hatott, és utoljára csak annyit tudott még kinyögni koreaiul neki:

- Kis haver, ne hagyd, hogy porba tiporják, amiért küzdesz. És hidd el még megbánnod, hogy valaha ilyen volt a hajad - csupán félig tudta nyitvatartani a szemeit, majd pár másodpercig csak a semmiben lebegett. Újra csendben, és egyedül, ami elszomorította ugyan, de kíváncsivá tette. Gondolkozni kezdett, hogy ez hogyan lehetséges, és hogy miért történik vele, amitől fájni kezdett ugyan a feje, de  bizonyos képekbe ugrottak neki. Az ahogy majdnem felpofozod, ahogy eltörik a lámpa, ahogy megkérdezed mi a kedvenc hajszíne, majd egy sikítás közepette beleestek...

Végre kinyitotta a szemeit és rádnézett. Ezt egy jó pontnak vetted, de azért megkérdezted újból, halkabban, ámde mosolyogva tőle:

- Namjoon? - fordítottad magad felé még erősebben arcát.

- T/N... - gyengének, gyenge, de legalább válasz volt. Igyekezett felülni, hogy körül nézzen, de visszahullott az öledbe. Legalább kicsit tompítottad az esést. Néhány mély nyöszörgés után megkérdezte - Hol vagyunk?

- Egy gödör alján - válaszoltál egyszerűen - Pontosabban nem tudom. A telefonom eltört.

- Értem... - sóhajtott egyet - T/N... kösz, hogy nem hagytál itt -  nyögte nehezen

- Miért tettem volna? - értetlenkedtél, de Namjoon hamarosan újból ájultan feküdt, és nem válaszolt sem a rángatásra, sem a szólongatásra.