Egy ideje csend telepedett közétek. Namjoon teljes figyelmét igyekezte a kijárát megtalálásának szentelni, már csak azért is, hogy addig se ezen az igen kényes szituáción agyaljon. Úgytűnt, a humorát nem nagyon értékelted, legalábbis nem annyira, mint a zenéjét. Tisztában volt azzal is, hogy ez most egy fajta csalódás volt számodra, de nem tudott mit tenni. Nem akart és nem is tudott volna idolt játszani egy ilyen helyzetben. Igaz, most egy kicsit az is idegesítette, hogy az eleinte alvásra fordított idejét egy ilyen dologra kell fordítania, szóval mondhatni, a helyzet feszültségét egy bizonyos mennyiségben ez is okozta. De ami még fontosabb; hogy teljesen zavart volt. Először majdnem olyat kapott a pofikájába, hogy a BigHit épületéig repült volna, utánna teljesen úgy viselkedtél, mint egy rajongó, majd mind ez után rögtön megsértett téged. Igazából abban sem volt biztos, hogy ezt meg akarná-e egyáltalán érteni. Miközben mind ezen kételyekről megfeledkezni igyekezett, ürügyeket  keresett, hogy miért olyan fontos a kifelé út mielőbbi megtalálássa. Például, holnap próba lesz a bandával és el kell kezdennie egy újabb sor dalszövegen és dallamon agyalni, hogy legyen egy mielőbbi dobása a munkája megtartásának érdekében. Szinte majdnem tökéletes okok, ha az előbbi kínos találkozást nem vesszük figyelembe. Már pedig, ha valami, hát az nem kerülhet a közönség szájára. Bár, szinte biztos volt benne, hogy a valószínűssége annak, hogy te kikotyogod, igen kicsi, tekintve, hogy ezt a képtelen eseménysorozatot senki nem hinné el. Ha hozzád vág néhány sussogó papírpénzt, akkor pedig biztos, hogy csendben maradsz. Nem hiányzott jelenlegi életébe néhány szülői hozzászólás, mi szerint a gyermekük ő miatta késett el az iskolából. A fiatalabb ARMY-k azért képesek naivak lenni. Bár, ha jobban belegondolt volna, amit nem tett, mindent figyelembe véve, nem lehetett volna őket naivnak nevezni. De ezt most hagyjuk.
  RM először is körbenézett a szobába, végigtapogatta a poros falakat, amitől, az ő puha tenyere is koszos lett, de ezzel most nem törődött. Miután nem talált semmit, belenézett a nagyjából üres dobozokba, esetleg egy-egy régebbi órát, vagy díjat talált, amik nem igazán működtek iránytűként, így visszapakolta őket. Gyorsan átlapozta a könyveket, hátha nyomra lel bennük, de nem lett okosabb - főleg, hogy néhány szöveget nem is értett. Ilyen az, amikor valakinek kínai a magyar. A petróleum lámpával igyekezett a sötétebb zugokat is bevilágítani, azonban így tőled vette el az egyetlen fényforrást jelentette. Így jobb híján követed.
  Apropó, ideje arról is beszélnünk, hogy te ezen történések becsült 30 perce alatt mit is csináltál. Nos; az elején duzzogtál, de ebbe annyira elmerültél, hogy bambulásba torkollott. Erre csak akkor jöttél rá, amikor szeretett énekesed udvariasan odébb rakott az útjából, mikor egy kupac könyvhöz igyekezett hozzáférni. Innentől inkább úgy döntöttél, hogyha segíteni nem is tudsz ennek a 148 IQ-s zseninek, nem fogod hátráltatni. Csak megjegyzésként: ezt ő valószínűleg szintén megcáfolta volna, hiszen, ha kevesebbet is tudsz belerakni a munkába, mint ő, akkor is többet értek ketten együtt, mint ő egyedül, hacsak nem egy pozitív érték ellentetjére gondolunk - az együttes munka lényege.
Szóval, miután elvitte a petróleum lámpát, te fény hiányában nem láttál sokkal több lehetőséget lehetőséget a túlélésre, minthogy kövesd. Nem, nem parázol a sötétségtől; kikéred magadnak, te a komplett sötétségtől parázol, amikor szó szerint, az orrod hegyéig nem látsz el, és bizonytalan az is, hogy merre mész. Ezt egy okostelefon fénye, valahogy simán képes ijesztőbbé tenni a kelleténél, mivel a bevilágított terület mellett, a sötétség, csak még sötétebbnek hat. Arról nem is beszélve, hogy a horror filmekben, konkrétan 💫MINDIG💫 akkor támad le valami hátulról, amikor éppen más irányba világítasz. Nos, neked nem volt kedved forgolódni, így hát elindultál megkeresni szíved legkedvesebbjét.
  Igyekeztél fénypontot követni az árnyak közül, de bármerre fordultál, ugyanaz a feketésség fogadott. Megfogalmazódott, majd egyre csak kiéleződött benned az a gondolat, hogy Namjoon az megtalálta a kiutat, és lelépett, ami eléggé irreális volt, de jobb magyarázatot, egy rövid ideig nem találtál a fényforrás hiányára. Emlékesztél, hogy veled a sok haszontalanság mellett azt is megtanították az iskolában, hogy a szemednek az ilyen ideálisnak nevezhető komor sötétségben 6 km -es körzetben érzékelnie kéne minden fajta fényt. Kétségbeesésedben, már azon gondolkoztál, hogy  okos készülékedett, annak is zseblámpa funkcióját, szükségszerű lenne használatba venni. Már nyúltál volna érte, amikor valami nagynak és mondhatni puhának sétáltál neki, majd csípős, magyaros szavakat használva a földre érkeztél.

- T/N? - kérdezte egy ismerős hang, amitől megkönnyebbültél - Te meg hogy kerülsz ide?

- Nem akartam egyedül üldögélni a teljes feketeségben - álltál fel kicsit nehézkesen, amit ő nem láthatott.

- Akkor miért nem kapcsolod fel a telefonod lámpáját? - tápászkodott fel sorstársad, amit pedig te nem láthattál.  

- Arra számítottam, hogy észreveszem a lámpa fényét, amit magaddal vittél - válaszoltál, remélve, hogy ránézel beszéd közben - Mellesleg éppen most akartam felkapcsolni - azzal kihalásztad a zsebedből a mobilodat és fényt kapcsoltál.

- Nos igen... igazából véletlenül leejtettem a lámpát, még az elején. Alig győztem eloltani a lángokat - vallotta be.

- És akkor miért nem fordultál vissza? - vontad most te kérdőre őt.

- Azt hittem ez az irány a vissza - rántotta meg a vállát - De különösen örülök annak, hogy itt vagy. Így, hogy már van némi fényem, már lehet, hogy út közben kevesebbszer esek majd fel. Gyerünk! - azzal elkezdett húzni az ellentétes irányban, jó messzire a szeretett foteledtől.

- Enyém a megtiszteltetés, hogy a személyes utcai lámpád lehetek, Kim Namjoon - morogtad az orrod alatt, de a Still Life üvöltése a telefonodból ezt elnyomta.