(Yuri Plisetsky szemszöge)

Három, majd négy hét telt el azóta, hogy Ivén visszatért Oroszországba. Az interjú okozta bolondéria alig öt nap alatt lecsengett. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a hisztéria főszereplője is megnyugodott volna. Ivén olyan volt, mint a mérgezett egér. Úgy hajtotta magát - hogy Svetlana szavaival éljek, bár még mindig nem értem a két dolog közti összefüggést -, mint Singer a varrógépet. A drága, folyton mosolyalbum koreográfus lány kezdett elég komolyan aggódni barátnője épségért.

Az igazat megvallva, én még nála is mélyebb betekintést nyertem a magyar származású csillag problémáiba. A közös edzéseknek köszönhetően, akarva akaratlanul is rengeteg időt töltöttünk együtt. Ez persze, egy cseppet sem zavart. Sőt... Ám ez más változásokat is eredményezett az életünkben.

Az első találkozásunk napjához hasonlóan, gyakorta kötöttem ki Ivén lakásán. Szinte mindig akadt valami banális indok, amiért kénytelen voltam vele együtt távozni a Palotából: nagyapa nem ért rá, Ivén segítségre szorult a költözés okozta rámolásba stb... A legszembetűnőbb dolog mégis az volt, hogy egyre több éjszakámat is vele töltöttem egy fedél alatt. Nekem ez sokáig fel sem tűnt. De egy nap, mikor már haza furikáztam a kissé bugris nőszeméllyel, nagyapa felhívott hogy mért nem várom otthon, ahogy azt előtte két nappal megbeszéltük. A kérdés hallatán hiába erőlködtem, még csak az a szóváltás sem jutott eszembe, amikor ez a végkimenetel elhangzott, nem hogy annak tárgyára. Szégyelltem magam, de papa elintézte egy sejtelmes mindegy-gyel. Ha ez még nem lett volna elég ahhoz, hogy megkavarja a fejemet, még hozzá tette: „Különös, hogy pont te, aki rosszul van az emberi kapcsolatoktól, lassan már a napjaid nyolcvan százalékát ezzel a fiatal nővel töltöd...". A zavartság úgy vágott nyakon, mint a szekrényből kicsapódó vasalódeszka az öreg nappalijában. Mielőtt azonban sikerült volna valamilyen tagadást kreálnom, egyszerűen elköszönt és bontotta a hívást. A kísérteties mosoly, amit ki véltem hallani a hangjából, végképp kékhalált okozott. Jó ideig töprengtem azon, hogy mit akart ezzel mondani, de folyton-folyvást egy kicseszett kérdőjel lebegett a gondolatmenet végére a fejemben. Ivén rántott ki akkor is a magammal folytatott, erőltetett eszmecseréből. Idézem: „Áh, Yuri! Megtennéd, hogy figyelsz a vacsorára, amíg elmegyek jogára?". Ellenkezésre időm se volt, már fel is kapta a cuccát, s kezében a kocsikulccsal felszívódott.

Nők és az ő szezsélyeik... Ki tud rajtuk kiigazodni?!

Egy szó, mint száz: ma délután is az ő kanapéján fetrengve henyéltem. Az Instát böngésztem Ivén nevének hastag-jével. No, nem azért, mert folyton nézni akartam, ezt szögezzük le! Hanem mert megkért, hogy helyette is kísérjem figyelemmel az interneten róla posztolt dolgokat. És figyeld az indokot: „Csak azért kérlek meg rá, mert nekem igazából meghalni sincs időm, nemhogy ilyenekkel foglakozni!". Mindezt egy büszke mosollyal kísérve.

Most komolyan, normális az ilyen?!

Nagyot sóhajtva pörgettem lejebb a digitális képtárban. Az unalom és az edzés okozta fáradtság lusta mód tapadt a szemeimre. Közel jártam hozzá, hogy bealudjak. De csak jártam...

-Vuááááh!

A dobhártyát szaggató sikítás olyan meglepetésként ért, hogy egy két hetes tréning sem készíthetett volna fel rá. A telefont művészi ívben hajítottam el ijedtembe. De ezt még megspékeltem azzal is, hogy lezakuztam a kényelmes bőrbevonatos trónusomról. Potya, aki eddig a hasamon összegömbölyödve szunyált, fújtatva és nyekeregve röpült a levegőbe. De ő legalább a kávézóasztalra, egyenest talpra érkezett.

Mázlista macska...

A fehér bolyhos szőnyeg szöszeit köpködve, s nyelvemről kaparászva hasaltam.

Ebbe a tyúkba mi a franc ütött már megint?!

Indulatos lendülettel pattantam talpra. Még csak vissza sem kellett kiabálnom; a következő pillanatban már a nappali ajtajában ácsingózott. Úgy meredt rám, mintha legalább a harmadik világháború robbant volna ki.

- Téged meg mi a büdös fene lelt? - kérdeztem, majd leporolva magam karba fontam a kezem.

- Horror! - motyogta elfehéredve.

- Heh!?

- A konyhaszekrényen... Kész horror gubbaszt - ismételte meg ezúttal mondatba foglalva. Én azonban még mindig nem vágtam, hogy miről hablatyol.

- Hogy micsoda?

Válasz helyett belecsimpaszkodott a pulóverem ujjába, s minden figyelmeztetés nélkül elkezdett a konyha felé ráncigálni.

- Héj! - próbáltam meg kiszabadulni az apró termetű nő szorításából. - Ne cibálj már! Megőrültél?

- Majdnem - reagálta le ennyivel, majd behúzta a kéziféket. Ahogy hirtelen megállt, neki ütköztem, és a fennmaradó lendülettől majdnem keresztül is vágódtam rajta.

Már épp vettem a levegőt ahhoz, hogy leüvöltsem, mikor az eddig oly erősen morzsolgatott fakanállal, a tőlünk legtávolabbi, egyetlen vitrinre bökött.

- Ott! - mormolta elhülve. - Látod? Ott a horror!

Szemöldökeim értetlenségem tetőfokát jelezve szaladtak össze a homlokomon, majd miután nem volt hajlandó többet mondani, közelebb hajoltam az ominózus helyhez. Ám ami onnan visszapillantott rám a meglepetés erejével vágott földhöz. Persze, ezúttal képletesen. Lassított felvétel módjára fordultam vissza a rettegéstől még inkább elfehéredett Ivénhez.

- Ez most ugye csak valami vicc? - kérdeztem, reménykedve, hogy tényleg csak teszteli a néhány hét alatt erősen megedzett szociális tűrőképességem. Ám az arcán lángokba csapó méreg minden reményt felégetett.

- Már hogy lenne vicc? Ez egy vérremenően, sőt halálosan komoly dolog! - sziszegte, majd ismét a szekrény üvegére pillantott. - Nem szokásom ilyennekkel viccelődni.

Grimaszolva meredtem a hajthatatlan lányra.

- Meg vagy te húzatva? - akadtam ki végleg a karjaimat széttárva. - Az ott - s kezemmel a helyes irányba mutattam -, csak egy kicseszett pók!

Arca lefagyott, szemei pedig teáscsészealj méretűre dagadtak.

- CSAK? - hüledezve kapaszkodott az ajtófélfába. - Vagy szemüvegre van szükséged vagy...

- Nincs semmi baj a látásommal! - vágtam a szavába a kelleténél erélyesebben. - Te vagy az, aki egy ilyen kis baszásból ekkora jelenetet rendez.

Ivén arca megfagyott a reakciómtól. Szemeiből tisztán ki lehetett olvasni a megbántottságot, s talán még némi csalódottságot is. 

A picsába..! 

Ingerült sóhajjal próbáltam meg legyűrni a belül felszínre törő furcsa érzést. Nem tudtam volna mihez hasonlítani. Csak azt éreztem, hogy szar volt így látnom őt. Mocskos, és átkozott mód szar. 

A rideg helyzet mindössze egy percig tartott. Ivén megköszörülte a torkát, majd alig láthatóan remegő kézzel végig simított a kiszabadult tincsein. 

- Bocsáss meg, hogy megzavartalak. Azt hiszem... megbirkózom vele magam is.

Szavai halálpontosan döftek belém. Egyszerre öntött el tőle a méreg és erősödött fel bennem az iménti kínos érzés. Szóra nyitottam az ajkaim, de csak egy néma tátogás kerekedett ki belőle. Erőlködtem, hogy valami értelmes dolgot bökjek ki, de a dolog totál kudarcba fulladt. Tehetetlenségem csak elmélyítette Ivén fájdalmas tekintetét. Egy apró bólintással tudomásul vette a dolgot, majd elindult vissza a gáztűzhely felé.

Francba az egésszel!

Mikor mellém ért a keze után kaptam. Ujjaim úgy fonódtak a vékonyka csuklóra, mintha sose akarnák elereszteni a gazdáját. Szikrázó zöld szemeit meghökkenve kapta az élő bilincsre, majd lassan rám pillantott. 

Nem tudtam mit mondhatnék. A szavak újonnan hagytak cserben. Ingerülten ciccegve a szemébe néztem, majd néhány másodperces szemezés után eleresztettem, s a konyhapulthoz léptem. Egy jól irányzott mozdulattal letéptem egy adag papírtörlőt, s ugyanezzel a lendülettel lekaptam vele az üvegen biggyeszkedő nyolclábút. Markomban az összegyűrt törlővel elmasíroztam a mosdóig, majd belehajítottam a WC-be és lehúztam. Ivén akkor ért mögém, mikor már a tartály elkezdte újra tölteni magát. Csak a vállam felett mertem rásandítani. 

- Gondoltam elküldöm egyet szörfözni - morogtam színtelen hangon.

A mondatot kedves, jól eső kuncogás követte. A hang hallatán végre vettem a bátorságot, s szembe fordultam a lánnyal.

- Köszönöm - mondta, s már lendült is felém. A hirtelen megmozdulásra még csak reagálni sem volt időm. Mire észbe kaptam, Ivén már a nyakamat átkarolva bújt hozzám. Letaglózva merevedtem le. Mindenre számítottam, csak erre nem.

Álmodom... vagy tényleg megtörténik ez velem?!

Félve pillantottam le a mellkasomhoz simuló, fekete hajzuhatagra. Ujjai, ahol a bőrömet érintették, bizsergő melegséget váltottak ki az adott felületen. Szorítása kissé erősödött, de közel sem volt kellemetlen.

Nem, Yuri! ...Ez most maga a hús-vér valóság.

Nagyot nyelve emeltem fel a fejem. Karjaim, a helyzet lehetetlenségétől, ernyedten lógtak testem mellett. Minden porcikám görcsös merevséggel viselte az egész képtelenséget.

Csinálj már valamit, te ökör!

A fejemen végig száguldó parancs önálló életre keltette tagjaimat. Hitetlenkedve bámultam, ahogy jobb kezemet puhán a fejére fektetem, míg a bal esetlen, de gyengéd mozdulattal öleli át Ivén vékony derekát.

Azt hittem nem lehet hová fokozni már a helyzetet. Tévedtem... Maga Ivén Salchman, a Feketehattyú, úgy olvadt az ölelést imitáló karjaimba, mintha mindig is ezt gyakorolta volna. A gyomrom bukfencezett, elmém pedig egyenes úton zuhant az őrület ködös állapotába.

A képtelen helyzetet Ivén telefonjának csörgése törte meg. A várttal ellentétben, nem kiszakadt a karjaimból, hanem mosolyogva felpillantott rám, majd óvatos mozdulattal kisiklott közülük. 

Én még javában a sokktól ledermedve ácsingóztam, mikor ő már a vonalat fogadva válaszolt.

- Svetlana! Szia! ... Oh, hát nem tudom. Talán, de mondom csak talán, holnap megejthetem dolgot. ... - Hangja oly természetességgel csengett, mintha mi sem történt volna.

De hisz nem is történt! Ne baromkodj már, Yuri..!

Bárgyú mozdulattal szántottam végig szőke tincseimen. Bár nem láttam Iven arcát, biztosra vettem, hogy ő már réges-rég túllendült az egész „ölelgetős-köszönömös” dolgon.  

- Okés, köszi! ... - hallottam meg újból szelíd válaszát. - Persze, itt van. ... Jól van, átadom neki. ... Rendben, akkor holnap, de csak talán, oké? ...  Jó,jó, na! Hello!

Miután bontotta a hívást, már nem jött vissza. Magamra hagyott a zavartságommal, amit nem tudtam hová tenni. Térdeim erőtlenül bicsaklottak meg. Szabályosan meg kellett támaszkodnom, hogy ne essek össze.

Mi a büdös franc van velem?! 

Még mindig magamon éreztem a bőre jellegzetes, levendula illatát. Fejem émelyítő súllyal csuklott előre. Riadt tekintettel támasztottam a homlokom a hideg falnak. A félsz, hogy nem vagyok ura saját testemnek, viharként söpört végig rajtam.

Mi történik velem? ... Mért visel meg ennyire, hogy megölelt egy nő? ... Nem csak egy nő..! Hanem ő!

Szemeimet összeszorítva ráztam meg a fejem. Szőke hajam ide-oda lobogva kísérelték meg kisöpörni belőlem az alig néhány perces emlék minden furcsa érzelmi foszlányát.   

- Hamarosan kész a vacsi. - Ivén hangjára úgy ugrottam meg, mintha egy másik dimenzióba csöppentem volna. - Ha gondolod, addig menj el zuhanyozni.

Kivalló ötlet! 

Válasz nélkül csörtettem végig a folyosón. Szemem sarkából még láttam, ahogy felém kapja a tekintetét mikor elhaladtam a konyhaajtó előtt, de figyelmen kívül hagytam.

Igen... Egy jó forró és kiadós zuhanyra van most szükségem! 

A szobámba érve kiástam egy váltás gatyát és egy tiszta pulóvert, majd a törölközőmet felmarkolva elviharzottam a fürdőbe. Az ajtót olyan lendülettel vágtam magamra, hogy a csapódásra még én is összerezzentem. Egy ideig néztem a fehérre mázolt fát, majd félperc ácsorgás után bemásztam a zuhanyfülkébe. 

÷

A fürdőajtó csattanása fokozta a csörtetés okozta meglepettségemet. Elkerekedett szemekkel bámultam ki ismét a folyosóra. Újabb zajongás azonban nem következett be. 

Biztos Yakov megint felhúzta valami idétlen SMS-sel.

A vállamat megrántva felhúztam a kikészített hőálló kesztyűket, majd a tepsit felmarkolva betettem sülni a műgonddal elkészített melegszendvics jelölteket. Beállítottam a sütési időt, majd kezeimet egymáshoz paskolva kisétáltam a kis helyiségből. A folyosón állva még eszembe jutott, hogy bekopogok Yuri-hoz, de a folyó víz hangjára elvetettem a dolgot. 

Második gondolatom a nappaliba vezényelt, hogy végre vegyem a fáradtságot és felnézzek a virtuális közösségi élet lapjaira. Amint aktiváltam a WiFi-t a telefonomon, ijesztő ütemben rohamoztak meg a különböző hangjelzések: üzenetek, értesítések és e-mail-ek tömkelege.

Ajvé! ... Remek... Látod, látod Ivén?! Ez van akkor, ha ignorálod a virtuális életet a mindennapokból. Hiába fogadod meg minden este, hogy holnaptól kezdve másként lesz, az a holnap sosem jön el. Belőled is, kifejezetten jó halál lenne! ... No, mindegy. Vegyünk mindent szépen sorjába...

A gondolatnak eleget téve, a Messenger-rel kezdtem. Négy különböző embertől is jött üzenetem. Svetlana ikonját kapásból lehúztam, mert a téma ugyanaz volt, mint a telefonbeszélgetésünk tárgya. A második Sara-tól érkezett. Egy régebbi Szabad programom zenéjének címére kérdezett rá .

Majd később megnézem... Majd csak nem életbevágó a dolog.

Az utolsó kettőre azonban nem voltam felkészülve. Az egyik Viktor-tól, míg a másik Esteban-tól jött.

Egyik jobb, mint a másik...! 

Elkínzott ábrázattal vacilláltam, hogy melyiket nyissam meg előbb. Akármelyikük felé közelített az ujjam, a hidegrázás tiltakozás módjára futott végig rajtam.

Végül Esteban nyert. Az üzenet a következő volt:
"Szia... Még mindig nem értem, hogy mért hagytál itt csak úgy szó nélkül! Láttam a nyilatkozatodat... Már vagy kismilliószor hívtalak...és semmi! Mért nem veszed fel a telefont? Tettem ezért valamit? Haragszol rám? Mindegy... Hívj fel, amint időd lesz. Vagy válaszolj itt, nekem édes mindegy! Hiányzol..!"

Fintorogva néztem a képernyőre. 

Milyen díjnyertes alakítás... Hajszál híján még hihető is.

Szememet forgatva húztam félre ex-vőlegényem chat-fejét. 

Már csak Viktor maradt...

Még a mondat végére sem értem gondolatban, mikor a Messenger automatikusan felugrasztotta, s megnyitotta az ominózus üzenetet. Fél szemmel sandítottam csak a kijelzőre. Bár ne tettem volna...:
"Az országszerte leadott nyilatkozatod óta gondolkodtam, hogy felkeresselek e. Most jutottam el erre a pontra... Nem tudom mi a célod ezzel az egész parádéval, de nem is érdekel! Csak arra kérlek, hogy hagyd ki ebből Yakov-ékat! Főként a fiatal Plisetsky-t! Nem hiányzik neki egy lelkitörés a versenyszezon előtt. Remélem tudomásul veszed és eleget teszel a kérésnek..!"

Dühödten markolászatam a vékonyka készüléket. 

Viktor..! Te... arcátlan...beképzelt...hólyag!

Telefonom olyan ívben repült át a nappali keresztmetszetét követve, hogy ha céloztam volna, se sikerült volna ilyen jól a dobás. Hangos csörömpöléssel csattant a falnak, majd landolt a fenyőparkettán. A hirtelen zajra Potya keservesen nyávogott fel, majd szaladt ki a szobából. 

Nem vagy te nekem már senkim, hogy beleszólj az én életembe!

Az idegességtől reszketve ugrottam fel a kanapéról. A kezdeti lendületet fenntartva végig masíroztam a házon, s befaroltam a konyhába. Soha életembe nem rántottam még ki olyan erővel tepsit a sütőből, mint akkor. A kész szendvicsek ezt, kínjukba azzal hálálták meg, hogy néhányuk a kőre vetette magát. Ettől pedig csak még feljebb ment bennem a pumpa.

÷ 

(Viktor Nikiforov szemszöge)

Tetetett unalommal pillantottam rá a mobilomra. Az igazság azonban az, hogy belül üvölteni tudtam volna a feszültségtől. 

Három és egynegyed óra telt el azóta, hogy írtam neki... És semmi! ... Alig öt perce láttad, de nem válaszolt rá. ... Mégis, kinek képzeli magát ez nő?! 

Mióta elküldtem Ivén-nek az üzenetet, olyan voltam, mint egy időzített bomba. A küldés gomb megnyomása óta, azon kattogott az agyam, hogy vajon mit fog reagálni a dologra.

Talán túl harsányra sikeredett... De, végül is..mit várt? Csak őszinte voltam vele!

Hangosan fújtatva süllyesztettem vissza a készüléket a zsebembe.

- Viktor, minden rendben? - Yuuri kérdése távolról érkezett, de ahhoz még elég hangos volt, hogy visszahozzon a valóságba.

- Persze! - füllentettem egy kedélyes mosollyal. - El akarod még egyszer próbálni a Szabad programod?

A kérdés kissé meglepte, de a pillanatnyi lefagyás után megrázta a fejét.

- Nem - mondta, s a pálya széléhez siklott -, azt hiszem mára ennyi elég volt.

- Ahogy gondolod - hagytam rá, majd hátat fordítva neki elindultam a kijárat felé. 

- Biztos, hogy minden okés? - kiabált utánam. Hangja őszinte aggodalomról árulkodott. 

Eszem ágában sem volt neki erről magyarázkodni, de ez a kérdezősködés kezdett megingatni ebben. 

- Hogyne! - kíséreltem meg újból lerázni. - Csak elfáradtam.

- Értem - felelte kissé csalódottan.

- Gyere, menjünk haza! - fordultam vissza félig, s felé nyújtottam a kezem. 

Nem kellett kétszer mondanom. A megmozdulást látva arca felderült, majd miután utcai cipőre váltott, hátára dobta a táskáját és utánam loholt. Kifelé menet az épületből végig beszélt hozzám, de a tudatomig egy szó sem jutott el belőle. Nem akartam megsérteni, ezért néha hümmögéssel vagy bólintással lepleztem a figyelmetlenségemet. Az elterelés remekül bevált. Igaz kicsit furdalt a dolog miatt a lelkiismeret, de egyszerűen képtelen lettem volna ráösszpontosítani. Egyetlen gondolat ingázott a fejembe oda-vissza, s ennek tárgya nem volt más, mint maga a Feketehattyú. Magamba temetkezve baktattam a lelkesen csacsogó Yuuri mellett. 

Mire készülsz, Ivén? ... Mi lesz a következő lépésed?

÷

(Yuri Plisetsky szemszöge)

A vacsora szokatlanul csöndben telt. Sőt, szabályosan ordított az asztalt, és a kettőnket körülvevő némaság. Ivén végig leszegett fejjel evett. Jobban mondva, épp hogy nyammogott. Mindössze egy fél szelet kenyeret küzdött le az öt perces vergődése során. Rossz volt nézni, ahogy kínlódik, de nem mertem hozzá szólni. Az egyetlen kézenfekvő magyarázat amit a viselkedésére találtam, hogy megbánta azt az alig egy órával ezelőtti dolgot. Azt, hogy minden különösebb ok nélkül oda lépett hozzám, és megölelt.

Dühös voltam. Kimondhatatlanul dühös. Csak magamat tudtam okolni a kínos helyzet miatt.

Miután feladta az étellel folytatott reménytelen küzdelmet, szó nélkül felállt, s távozott a konyhából. Értetlenül meredtem utána. De mindhiába. Kisvártatva még hallottam, ahogy bezárkózik a fürdőbe, és ennyi. A csobogó víz minden más bentről kiszűrődő hangot elnyomott.

Ahogy megettem a második szelet utolsó falatját, lerámoltam az asztalt, majd elmosogattam. Reméltem, hogy talán ezzel kissé sikerül enyhítenem az elmérgesedett állapotot. Amint végeztem leoltottam a villanyt a kis helyiségbe, majd elindultam a saját szobám felé. A fürdő ajtó előtt még egy pillanatra megtorpantam, de végül a tarkómat vakarászva tovább ballagtam.

Potya már az ágyon fekve várt. A szokásos összegömbölyödött formájában szundikált. Csak behúztam magam mögött az ajtót, ugyanis gyűlölöm ha be van csukva.

A fotelhoz sétáltam, letettem a felsőtestemet fedő pulcsit, s végig hasaltam az ágyon. Felmarkoltam az éjjeliszekrényen heverő mobilomat, majd megnyitottam a galériát. Elsőként egy videó kúszott be elém. Csatlakoztattam a fülhallgatót, s elindítottam. Ivén Rövid programja volt. Már jó párszor láttam, de még mindig képes volt magával ragadni. Tökéletes volt a zene, a koreográfia és persze az előadó is. 

Sóhajtva léptem ki a lejátszóból mikor véget ért a felvétel. A zenék közt kezdtem böngészni. Sia egyik számára esett a választás: The greatest. A hátamra fordultam, s lehunytam a szemem.

Öt másodperc nem telet bele, s újból előtört belőlem az emlék. A kép, ahogy átkarolja a nyakam, s a mellkasomhoz simul. Végtelen felvételként játszódott le újra és újra a lelki szemeim előtt. Zuhanyzás közben még küzdöttem ellene, de mostanra már feladtam.

Olyan érzések kerítettek hatalmukba, amelyeket eddig még sosem éreztem. Meleg, szinte már perzselő érzések. Nem értettem őket, s azt sem hogy mért törnek föl bennem. Ám a tényt, hogy jobban éreztem tőlük magamat, egy pillanatra sem homályosították. Az egyetlen dolog, mely képes volt belerondítani, az a vacsoránál tapasztalt elhidegültség volt. Arcom önkéntelen húzódott gyötrelmes vonásokba.

Sajnálom, Ivén! ... Bár jóvá tudnám tenni valahogy...

 A melankóliámból egy puha érintés rántott ki.

- Potya, ne most! - nyögtem, ki sem nyitva a szemem. A mondandómat azonban nem a macskám elégedetlen körmei követték a bőrömön, hanem hogy a bal fülemből eltűnt a fülhallgató. Szemhéjaim meglepetten pattantak fel. 

Ivén, felül pólót, alul pedig egy csipke franciát viselő alakjával találtam szemben magam. 

Mi a büdös franc?!

Elkerekedett szemekkel meredtem a finoman szólva is alul öltözött fiatal nőre.

- Bocs... Nem akartalak megijeszteni - mondta halkan, de kissé bűnbánóan.

 - Nem ijesztettél meg - feleltem, majd lehető legnagyobb diszkrécióval nyeltem egy nagyot.

Karba fonta kezeit, s a padlót kezdte bámulni. 

- Valami baj van? - kérdeztem, miközben esetlenül feltápászkodtam. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne a meztelen, vékony lábait bámuljam.

- Leülhetek? - kérdezett vissza kitérve a válaszadás elől. Csak bólintottam. A még kissé nedves tincseit egy oldalra söpörve megfordult, majd törökülésbe leült mellém. Combjaink egymást súrolták, ez pedig csak még inkább kikészített. 

Hosszú percekig ültünk egymás mellett némán. Ő nem akarta megtörni a csöndet, nekem pedig fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék. Tanácstalanul néztem magam elé.

Mígnem egy váratlan mozdulattal felsőtestével felém fordult.

- Szerinted - kezdte a paplant szuggerálva -, én rossz ember vagyok? 

Értetlen ábrázattal néztem rá a kérdés hallatán.

- Tessék? 

- Olyan ember vagyok, aki csak tönkretesz másokat? Olyan, akit bármerre sodor az élet, csak rombol? 

A kezdeti értetlenségem kezdett elhatalmasodni rajtam.

- Ez most hogy jön ide? - löktem el magam, hogy megkíséreljem felvenni vele a szemkontaktust. Mindhiába...

- Az nem lényeg - fordította el a fejét az ellenkező irányba. - Csak válaszolj nekem.

- Elég nehéz úgy válaszolni valamire, ha a kérdés lényegét sem értem - mondtam egy reménytelen sóhaj kíséretében. 

Ivén nem felelt. Csak ült mellettem, ezúttal már a padló rongyszőnyegeit bámulva. Ismét nem tudtam mi tévő legyek. Soha sem értettem  az emberi lélekhez, pláne nem a nőihez... Kínlódva emeltem fel a kezem és vakartam meg a tarkómat.

- Esetleg... Akarsz ma este itt aludni? - Ahogy kimondtam, már meg is bántam.

Ez igen, Yuri! ... Ezek után egy perverz tinédzseren kívül semmit nem fog benned látni. ... Garulálok, balfaszkám! 

A kérdés nem csak engem lepett meg. Ivén olyan arccal nézett rám, mintha valami földönkívüli életformáról adtam volna hírt.

Már épp kezdtem volna visszakozni, mikor vonásai egy pillanat alatt ellágyultak.

- Nem akarlak zavarni...

- Nem zavarsz! - vágtam a szavába a kelleténél kissé nagyobb lendülettel. - Felőlem maradhatsz. Bőven elég nagy ez az ágy kettőnknek is. Na meg, alhatok a padlón is.

Ivén szemeiben ellentmondást nem tűrő láng lobbant.

- Az kéne még! - morogta kedvesen. 

- Akkor ezt kitárgyaltuk - nyugtáztam a fejemet ingatva. Miután rábólintott, leraktam Potya-t az ágyról, majd bebújtam a paplan alá. Az ágy bal felére kúsztam, majd a szabadon maradt felület felé böktem. - Így megfelel?

- Megtennéd, hogy elfordulsz? - kérdezte halvány pírral az arcán. 

A kérésnek eleget téve a jobb oldalamra fordultam. Ám hiába néztem az ellenkező irányba, a szemem sarkából még így is jól láttam ahogy összeköti a haját, s a mozdulat során kivillan lapos hasa, karcsú dereka. Az ajkamba kellett harapnom, hogy leplezzem a látvány okozta reakciómat. Ezt követően, egy kecses mozdulattal becsusszant mellém a takaró alá, s némi kényelmes helyezkedés után, szinte azonnal álomba zuhant.

Egy teljes órán keresztül meg se mertem mozdulni. Csak bámultam a szemközti falat, s azon járt az eszem, hogy mi a franc történik velem. A vádló hang azonban az idő múlásával elhalkult, én pedig felbátorodtam. Óvatosan ficeregve visszafordultam a baloldalamra, majd némi rezzenéstelen várakozást követően kezemmel felé nyúltam. 

Csak tudnám, hogy miért viselkedek ilyen furcsán, ha te a közelembe vagy..?!

Szelíden kisöpörtem egy tincset az arcából, majd félórás bámészkodás után engem is elnyomott az álom.