Tizenegy évvel később...

A taxim óramű pontossággal gördült be az Akadémia elé. Az épület ismerős szörnyeteg módjára magasodott fölém. A gyomorgörcs, mely a repülőre való felszállás óta kínzott, most teljességgel eluralkodott rajtam. Reflexszerűen kaptam a kezemmel sajgó testrészem felé. Ha az évek során nem öltek volna ki belőlem minden gyenge érzelmet, talán még néhány könny is a felszínre tört volna.

- Jól érzi magát, hölgyem? - rántott ki a bámészkodásból a sofőr.

Riadt tekintettel néztem a visszapillantó tükörbe. Nem tudom mióta figyelhetett, de arcán a kétség apró jelei ültek. Összeszedve minden, valaha belém nevelt méltóságomat egy kellemes mosollyal ajándékoztam meg.

- Természetesen, csak rég nem jártam itt.

Az elhangzottaknak csak a fele volt hazugság. Legalábbis ezzel nyugtattam magam.

A férfi bólintott, majd a mellette lévő kilincsre markolt.

- Hagyja csak! - szóltam rá, még mielőtt kiszállt volna. - Innen már boldogulok egyedül is.

- Ahogy óhajtja. - Az imént felfedezett kétség némi rosszallásba fordult át, de nem erősködött.

Hálásan bólintottam, majd a számlálóra pillantva kifizettem a fuvart és kiszálltam.

- További kellemes napot önnek! - búcsúzott el a lehúzott ablakon áthajolva, majd elhajtott. Kecses mozdulattal viszonoztam a gesztust.

Miután eltűnt a szökőkutat ölelő körforgalomból, magam is hátat fordítottam és reszketeg lábakkal átléptem múltam, kísértő küszöbét.

÷

- Ez rettenetesebb volt, mint az előző mutatványod! - A Madam rikácsolása úgy zengett végig a próbaterem felé vezető folyosón, mint egy Isteni csapás. A lendületes hangra még magam is megtorpantam, de fél másodperc után mosollyal az arcomon folytattattam az utamat.

Már megint kit kínoz ez a Földre szállt bestia..?! 

Hálát adtam az égnek, hogy reggel végül a lapos talpú balerinám mellett döntöttem. Eszem ágában sem volt megzavarni, vagy ami még rosszabb, magamra haragítani azt a sugárzó nőszemélyt.

Kisvártatva elértem a nagy tükörterem ajtaját. Az ajtófélfa mögött meghúzódva pillantottam be a helyiségbe. 

A teremben uralkodó, már-már vakító fényáradat félperces pislogásra kényszerített. Ám mikor kitisztult a kép, a legkisebb meglepetéssel sem szolgált számomra. Igaz, a parkettát azóta újra csiszolhatták és a lámpák neon csövei sem villogtak. Ám ezeket leszámítva minden ugyanolyan volt. Ugyanolyan, mint mikor itt hagytam mindent és Párizsba mentem.

Csalódott mosoly ült ki az arcomra. Nem tudom mit vártam... Talán új tükröket vagy új elrendezést. De egy biztos, nem ezt.

- Ennél még a megboldogult nagyanyám is szebb ollót lejt! - mennydörögte a Madam.

Tényleg nem változott semmit... Pedig azt hinné az ember, hogy a kora előrehaladtával talán egy kissé megenyhül. Bolond ábránd...

Az ajtótokba kapaszkodva óvakodtam kijjebb rögtönzött rejtekhelyemről. Szégyen vagy sem, a mai napig tartottam a karakán viperától.

Elmélázva néztem végig újra a helyiségen. Ezúttal már azonban nagyobb alapossággal. A tekintetem egy szőke, karcsú alkatú, fiatal fiún akadt meg. Ahogy hátra fogta frufruját az arcán uralkodó érzelmek fedetlenül mutatták magukat a külvilágnak. Zihálva kapaszkodott a tükrök előtt húzódó hengerkorlátba. Térdei alig észrevehetően meg-megremegtek.

- Ennyi? - köpte egykori mesterem szemérmetlenül megalázva a fiút. - Yakov elmondásai alapján azt reméltem több van benned. Úgy tűnik ismét tévedett...

A név hallatán az ütő is megállt bennem. Ám a pillanatnyi szívmegállást a fiú dühtől, és csalódottságtól eltorzult vonásai semmisé tették. 

- Elfáradtam... - suttogta elfojtott hangon.

A Madam karba font kezekkel meredt rá. Egy teljes percig néma megvetéssel vizslatta, majd hátat fordított neki.

- Felesleges a drága időmet rád pazarolnom.

A merev kijelentés még az én, megedzett szívemet is kissé megsebezte. A fiúra pillantva, ez a váratlan fájdalom csak felerősödött. 

Nem bírtam magam tovább türtőztetni. Elengedtem a rögtönzött mankómat, majd kihúzva magamat átléptem a küszöböt.

- Már megbocsásson, de nem ártana, ha néha eszébe jutna, hogy embereket tanít, nem pedig egyszerű, s élethű gépeket.

Mire a mondat végére értem, minden határozottságom szertefoszlott. Azonnal bevillant a pillanat, amikor utoljára ellent mondtam ennek a nőnek. Kellemes emlék helyett, csak szorongás kúszott végig a tarkómon.

Ahogy arra számítottam, Madam Lilia a maga megkövült, mégis kecses tartásával fordult felém. Szemei még ilyen távolságból is metszőek voltak. Ha képes lett volna rá, millió villámot szórt volna rám velük.

Ezzel ellenben a fiú arcán döbbenet jelent meg. A mondat, és annak hatására a Madamból kiváltott reakciótól tejességgel lefagyott. Úgy kapkodta szemeit a korosodó nő és köztem, mint aki az Apokalipszis előjelét élné meg. Talán nem is járt olyan messze az igazságtól...
Madam Lilia tekintete papír vékonyságúra szűkült.

- A tékozló lány hazatért... - Hangjába egy csepp gyengédség sem szorult.

Némán nyeltem egy nagyot, majd közelebb mentem hozzájuk.

-Igen, visszajöttem - válaszoltam, miközben azon kínlódtam, hogy látszatra megőrizzem a határozottságomat.

A Madam szája sarka gunyoros mosolyra görbült, majd szemeit lehunyva újból a hátát mutatta felém.

- Kíváncsi vagyok mily okból tisztelsz meg minket a jelenléteddel... Feketehattyú!

A megszólítás vasmarokként zúzta porrá bensőmet. Már a napját sem tudom, mikor hallottam utoljára ezt a rám aggatott nevet. De a fájdalmat, amit okozott nehéz volt lepleznem. 

A fiú úgy kapta felém a fejét, mint akit láncon rángatnának. Hitetlenkedés ült zöldeskék szemeiben.

Olyan hirtelen késztetéssel tört rám a menekülési vágy, mint már oly régóta soha. 

Nem... Ezúttal nem fogsz megtörni...ma még nem!

Dühösen préseltem egymásnak vérvörös ajkaimat, majd egy mély levegő után megindultam feléjük. Jó másfél méterre álltam csak meg. Elég közel ahhoz, hogy komolyan lehessen venni, de kellő távolságra a megmaradt erőm épségben tartásához. 

- Ezek szerint eltekint a mindig is megkövetelt, művészi üdvözlésétől?

A kérdést ördögi kacaj követte. Torkom elszorult a kísérteties hangra.

- Kivételesen - felelte kisvártatva, majd félre biccentett fejjel újból a fiúra nézett. Követtem a példáját, eltekintve az arrogáns kisugárzástól.

A fiú még mindig kissé megvolt szeppenve, de természete valódi mivolta kezdett visszatérni tekintetébe. 

- Bemutatom Yakov újabb, haszontalan jégkaristolóját - szólalt meg ismét a maga színtelen, cigarettán edzett hangján.

Rosszallóan fordultam felé felsőtestemmel.

- Attól még hogy gyerek, nem biztos, hogy haszontalan is - reagáltam le a szívélyes megjegyzést.

A fiú arcán váratlanul, erős pír kíséretében villant fel a harag.

- Nem vagyok már gyerek! - rikoltotta.

A sértettsége is meglepett, de a goromba közbe szólása annál inkább. Elkerekedett szemekkel meredtem rá. Kutattam, gondolván a Madam stílusa és a fáradtság lehet a kirohanás oka. Ám bárhogy igyekeztem, nem találtam semmi efféle tartalmat a dühödt ábrázat mögött. A Madam Lilia újabb nevetésére szakítottam el róla a tekintetem.

- Makacs és nagyképű... Megmondtam, hogy haszontalan. 

Dühkitörés ide, szenvtelenség oda... senki sem érdemelte meg, hogy ilyen lekezelően beszéljenek róla. Pláne úgy, mintha ott se lenne.

- Szerintem bőven elég lesz neki ennyi mára - kezdtem óvatosan. - Különben is, beszélnem kell magával Madam Lilia!

A kontyos nő bal szemöldökét felhúzva sandított rám. 

- Kíváncsian várom, hogy mivel tudsz ma még megörvendeztetni. - Az újabb rám irányuló gúnyost megjegyzést elengedtem a fülem mellett. Látva hogy nem érte el a célját, egy színpadiasat sóhajtott. - Rendben, várj meg az irodámnál. Fél perc és megyek. 

Mereven bólintottam, majd az útmutatásnak eleget téve kivonultam a teremből. Ahogy lépdeltem, éreztem a hátamba fúródó tekinteteket, de leküzdöttem a nem kívánatos hidegrázást.

- Te pedig... Holnap reggel hatra itt leszel és már bemelegítve vársz! Világos? - A távolság ellenére még így is tisztán hallottam a hárpia parancsolgatását.

Szegénykém... Mit vétett, hogy az ő kezei alá került?!

A gurulós bőrönd fogantyúját megmarkolva még utoljára visszapillantottam kettejükre, majd komótos léptekkel elindultam a folyosó végi iroda felé. Ahogy ballagtam lelki szemeim előtt csak a szőke fiú arca lebegett. 

Hiába telt el három év... Még mindig ugyanolyan kínnal jár, ha ráeszmél valaki ki is vagyok valójában...

÷

Fél óra... Ennyi időt töltöttem el négyszemközt Madam Lilia-val. Nekem még is örökkévalóságnak tűnt. Mikor végre engedélyt kaptam a távozásra, méltóságom utolsó morzsáiba kapaszkodva léptem ki a nyomasztó helyiségből. Ám ahogy az ajtó bezárult mögöttem, vállaim megzuhantak és erőltetett légzőgyakorlatba kezdtem. Nem akartam sírni. Itt nem!

"- Ugye tisztában vagy azzal a kézen fekvő ténnyel, hogy a balett csodás világa örökre bezárta ellőtted a kapuit?" .... "Te voltál az, akibe a legtöbb energiámat fektettem Tanya óta. Mire mentem vele? Hisz mindent, csak úgy eldobtál magadtól! .... "Mit képzeltél? Hogy ha visszatérsz tárt karokkal foglak visszafogadni?" ..... "Elárultál engem egyik napról a másikra... És most nézz magadra! Mi lett belőled?" ..... "Neked aztán van bőr a képeden, hogy egy ilyen kéréssel még képes vagy elém hozakodni! ..... "Szégyentelen!"

A Madam szavai visszhangot verve cikáztak a fejembe. Hiába próbáltam megszabadulni tőlük, a száműzésüket figyelmen kívül hagyva uralkodtak elmém felett. Iszonyatosan fájt, de annyi tartás még maradt bennem, hogy ne mutassam ki.  

Kifejezéstelen arccal suhantam végig az épületen. A főbejárat helyett, az öltözők utáni hátsó kijáraton való távozás mellett döntöttem. Nem éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy újból átvágjak múltam egyik legsötétebb színhelyén. 

Egy lendületes kanyarral lefordultam a kíváncsi szemek elől elrejtett mellékfolyosóra, majd tempómat megszaporázva haladtam tovább. Nőiesnek kicsit sem mondható csörtetésem közepette, furcsa, ám kissé ismerős hangokra lettem figyelmes az egyik résnyire hagyott ajtó mögül.

Lábaim automatikusan húzták be a kéziféket, s a falnak simultam. 

- Tudom... Igyekszem! ... De... A francba is, elegem van ebből az egészből! ... Te ezt nem értheted... Jah, később beszélünk... Szia! - Mindössze ennyit hallottam a beszélgetésből, ami gyanítom, hogy telefonon zajlott, mert a vonal bontása után a készülék az egyik szekrényhez vágva landolt.

Egy pillanatra feléledt bennem a bűntudat apró szikrája, ám az utána következő elfojtott, nyöszörgő hangok szerte foszlatták. 

Sír... Megtört a nyakába szakított nyomástól...

Elszomorodva szorítottam jobbomat a mellkasomhoz. Semmi sem ébresztett bennem nagyobb kínt,  mint az őszinte elkeseredés hangja. 

Tétovázva ácsorogtam a hideg falnak vetett háttal. Nagyon is mélyen élt bennem az emlék, hogy milyen volt egyedül végig vinni és túlélni ugyanezt a helyzetet. Mit meg nem adtam volna azért, ha valaki ott lett volna mellettem, és a kezemet fogva csak annyit mondott volna: "Minden rendben lesz!"

Viktor!  

A név, akár egy váratlan hullám, úgy söpört végig rajtam. 

Ez hiányzott még...  

A szemeimet összeszorítva ráztam meg a fejem, hogy eltüntessem a bevillant emléket. Elszántságom azonban túllépett saját hatáskörén. Mielőtt még észbe kaphattam volna, már be is fordultam a hüppögő hangoktól zajos öltözőbe.

Legnagyobb pechemre a tudomány itt meg is állt. Földbe gyökerezve néztem a padon ücsörgő, haját markolászó fiúra. Kilétem alig másfél másodpercig maradt titokban. Úgy kapta fel rám a fejét, mint akire fegyvert fogtak. 

Igazam volt... Varázslatos szépségű szemei vérben úsztak az elmorzsolt könnyektől. Ez a látvány pedig csak még inkább kikészített. Szóhoz azonban még mindig nem jutottam a saját meggondolatlanságomtól, így nem tettem mást, csak bámultam rá.

- Mit akarsz itt? - törte meg néhány perc múlva a csendet, goromba tagadásba temetkezve. Kezét felemelve fekete garbójának ujjával letörölte az arcán csillogó nedves csíkokat, majd térdére támaszkodva szemezett velem tovább.

Nem tudtam mit feleljek. Szívem szerint felrántottam volna ültéből és olyan erősen szorítottam volna magamhoz, hogy levegőt is alig kapott volna. De ez minden lett volna csak nem koromhoz méltó és helyénvaló. Ezért inkább a padló kövek repedésére kaptam a tekintetem, ezzel is időt nyerve magamnak.

- Jól vagy? - Ennél kézen fekvőbb és idétlenebb kérdés nem jutott hirtelen az eszembe. 

Igaz csak a szemem sarkából láttam, de a fiú arcán esetlen, értetlen fintor jelent meg. Beletelt néhány másodpercébe, még újra moderálni tudta magát. De ez az idő nekem épp elég volt ahhoz, hogy összeszedjem a gondolataimat.

- Ne vedd magadra Madam Lilia szurkálódásait. Mindig is ilyen volt. Valójában ... - De nem tudtam befejezni a mondatot. 

- Mi közöd hozzá, hogy mit kezdek annak a banyának a szavaival? - rivallt rám. - Törődj inkább a magad dolgával!

Meghökkenve pillantottam vissza rá. Arcát úgy emésztette fel a düh vörös színe, mint a teremben zajlott párbeszéd során. Megrökönyödve tettem csípőre a kezeimet.

- Már megbocsáss - kezdtem kissé erősebb hangnemben, mint szándékoztam -, de nem hiszem hogy bármivel is rászolgáltam volna erre a kiabálásra. Én csak aggódtam érted...

- Nem is ismersz - szúrta közbe, majd egy lendületes mozdulattal kihúzta a szőke tincseit fenntartó hajgumit. Frufruja már-már védő fátyol módjára omlott az arcába. 

Ahogy néztem őt egy pillanatra lefagytam, de minek után tekintete még szemrehányóbbá vált, újból rátaláltam a hangomra.

- Na, ide figyelj! Én nem az az ember vagyok, aki eltűri ezt a hepciás magatartást. Nem fogok veled vitatkozni, mert nagyon is tisztában vagyok vele, hogy milyen nehéz elviselni Madam Lilia szeszélyeit. De ez nem egyenlő azzal, hogy bármit elnézek miatta. 

A litánia megtette a hatását. Fedő nagyságú szemeket meresztve lesett vissza rám. Igaz nem ez volt az elsődleges célom, de legalább a felesleges, szájaló hisztériát sikerült elfojtanom. 

Az újonnan ránk ereszkedő csendet eszem ágában sem volt nekem megtörni. Igaz kevesebb, mint egy karnyújtásnyira állt tőlem, nem nyúltam felé. Azt akartam, hogy ő nyisson végre én felém. Bár az eddigi konokságát elnézve nem sok esélyt láttam rá. 

A némaságba burkolódzó másodpercek hosszú percekké nőtték ki magukat. Már lassan azon gondolkodtam, hogy egy beletörődő bólintással elbúcsúzom tőle és kihátrálok, amikor végre megszakította a fagyos szemkontaktust.

- Tényleg te vagy a Feketehattyú? - kérdezte kissé bátortalanul. 

Most rajtam volt a sor, hogy kiakadjon a váratlan kérdések mérőm. Mindenre számítottam csak erre nem. A torkomat köszörülve próbáltam húzni az időt, és valami épkézláb választ összekaparni. Ám hála a jó égnek, ezúttal sokkalta türelmesebbnek bizonyult.

- Igen - böktem ki végül. Nem láttam értelmét a felesleges körítésnek.

A válasz hallatán feje kissé előre billent, de a várt epés megjegyzés elmaradt.

- Sokat hallottam már rólad... - mondta, mintha csak a holnapi időjárást közölte volna. - Még mindig felemelgetik olykor a történetedet.

Remek... Bár, mire számítottam?! Három év hosszú idő... De ahhoz nem eléggé, hogy elcsituljanak teljesen a kedélyek..! 

- Értem. - Ez volt minden, amit mondani tudtam a dologra. 

Szája sarkában egy pillanat erejéig kaján mosoly görbült fel, de azonnal el is tűnt. 

- Hogy hívnak? - kérdeztem megelőzve az újabb kínos szótlanságot.

A padról felnyalábolta pulóverét, majd miután magára öltötte, egy hanyag mozdulattal a fejébe húzta annak kapucniját.

- Yuri - felelte, majd némi hallgatás után folytatta. - Yuri Plisetsky.

- Örvendek, Yuri! - nyújtottam felé a jobb kezem. - Az én nevem Ivén. De gondolom már az anyakönyvezett nevemet is hallottad már. 

Yuri kétkedve méregette a kezem, majd némi matekolást követően elfogadta azt. 

- Valami olyasmi - tette hozzá közben félre billentett fejjel, és sunyin rám mosolygott. 

A hivatalos gesztus után úgy távolodott el tőlem, mintha legalább életveszélyes kórokozók hordozója lennék. Ezt azonban nem tettem neki szóvá, egyszerűen csak elengedtem magam mellett. 

- Itt laksz a második emeleten? - kérdeztem, bár sejtettem a választ.

- Jah - bólintott vállait megvonva. - De pont jól jött ez a kis bunker. Máshol nem igen lehetnék. 

A folytatás ugyan meglepett, de képes voltam lenyelni a további kérdezősködés késztetését. Szemei azonban közel sem árulkodtak őszinte rajongásról a hely iránt. Karba fontam a kezeimet, majd úgy vettem jobban szemügyre, a már most szemérmetlenül elbűvölő szőkeséget. Töprengve vándorolt végig a pillantásom alakján és a padon heverő hátizsákján.

Végül is...mért ne? Ennél jobban már úgy sem tehetem tönkre a hírnevemet.

Fülem mögé tűrtem egy, a reggel feltekert kontyomból kiszabadult tincset, majd mély levegőt vettem. 

- Ne gondolj semmiféle mögöttes tartalmat a dologba... - kezdtem kissé elnyújtva a dolgot. - De mit szólnál ahhoz, ha nálam töltenéd az éjszakát? 

- Nálad? - bukott ki belőle sajtos tallér méretű szemekkel.

- Nálam! - bólintottam némileg több határozottsággal, mint az előbb. - A fenti lakrész ágya már akkor is elviselhetetlenül ki volt feküdve, mikor én itt "raboskodtam" - formáltam idézőjeleket az ujjaimból. - Én személy szerint, sosem tudtam egy értékelhetőt aludni benne. És ahogy hallottam a vipera rikácsolását, rád férne egy kiadós és pihentető alvás. 

Yuri arcán még mindig tisztán tükröződött, hogy nem igazán hisz a fülének.

- Szóval, mit mondasz? - kérdeztem némi bátorítással a hangomban.

Fényes és puha hajáról lecsusszant az idétlen kapucni, így újból lehetőségem nyílt arcának teljes mivoltát látni. Nem beszélve hamvasszőke, vállig érő tincseiről.

- Most komolyan felajánlottad, hogy menjek haza veled, és aludjak nálad? - kontrázott vissza bizonytalanul kétkedve.

- Ha nem akarsz nem muszáj. Semmi sem kötelező. Csak egy ötlet volt...

- Oké! - vágta rá félbe szakítva ezzel az értelmetlennek bizonyuló magyarázkodásomat.

Önkéntelen mosolyra húzódott a szám, melyet kisvártatva egy tova tűnő pillanat erejéig ő is viszonzott.

- Akkor induljunk - szóltam szelíden, majd kiengedve magam előtt az ajtón, elhagytuk az omladozó festésű szobát.

Némán ballagtunk egymás mellett. Válla olykor az enyémnek ütődött, de ez egy kicsit sem zavart. Az viszont rejtély volt számomra, hogy ő mitől lett hirtelen ennyire közvetlen. Néha, mikor úgy jött ki a lépés rásandítottam. Csak mert hogy tisztázzuk, a korkülönbség ellenére is  magasabb volt nálam. Bár azt az apró tényt még épp nem derítettem ki, hogy az a néhány év mennyi is pontosan. 

Nyugodt mosollyal az arcomon hagytam magam mögött az Akadémia épületét. Igaz Yuri továbbra sem szólt hozzám, engem egy cseppet sem zavart, hogy csak a bőröndöm monoton zötyögése kísér minket.

÷

Szorosan magam köré csavart törülközőben léptem ki a fürdőszobából. Igaz, az alig félperce leengedett, derekamat verdeső fekete tincseim szemérmesen elfedték a vállamat. Ám ezen kívül csak a rövidke bolyhos anyag takarta a testemet.

 Merész megmozdulásomat abban a tudatban kíséreltem meg, hogy Yuri már egy órája nyugovóra tért. Az a tény azonban, hogy a vendégszobám közvetlenül a fürdő mellett foglalt helyet, settenkedésre késztetett. Puha, már-már macska léptekkel osontam végig a lakás szűkös folyosóján. A sötét helyiség előtt azonban megtorpantam. Az ajtó résnyire nyitva maradt, így gond nélkül bepillanthattam rajta. 

Ahogy arra számítottam, ott feküdt a kisméretű franciaágy kellős közepén. Első ránézésre, valamely megmagyarázhatatlan okból, az ütő is megállt bennem. Teljességgel rabul ejtett. Ajkai hajszálvékonyan elnyíltak, lehunyt szemeit pedig békés titokként fedte el hosszú frufruja. 

Lábaim önállósítva magukat indultak meg az alvó fiú felé. Az ágy, ajtóhoz közelebbi sarkánál végül megtorpantam és szorosan karba fontam a kezeimet. A lehető legnagyobb természetességgel figyeltem, ahogy mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed, míg tagjai ernyedten hevertek mellette. Ám ennek ellenére is varázsereje volt.

Nem csodálom, hogy Yakov kiszúrt magának... Egy igazi makulátlan Herceg vagy...

Egy néma sóhajt megengedve magamnak, végig simítottam libabőrös karjaimon, majd a paplan után nyúltam. Óvatos mozdulattal, ügyelve arra hogy még véletlenül se ébresszem fel, betakartam törékeny testét, és egy érintetlen csókot leheltem hófehér orcájára. Ezt követően három lépéssel már vissza is hátráltam a szobaajtajáig. Mielőtt még végleg magára hagytam volna, vettettem rá egy utolsó pillantást.

Szép álmokat, Kisherceg...! Holnap találkozunk..

A gondolatot tett követte: visszahúztam az ajtót, majd elballagtam a saját szobámba, hogy magam is nyugovóra térjek.

Szerzői megjegyzés feloldás:
Most kérdezhetitek: Miért ugrottam ekkorát az időben? Ivént mért hívják Feketehattyúnak? Mi történt vele és Viktorral?
Egyet ígérhetek: minden ki fog derülni a maga idejébe! ;)

Bár ebben a fejezetben nem találkozhattatok orosz megjegyzésekkel, ettől függetlenül gondolom evidens, hogy Yuri nem csacsog magyarul. (Egy szóval saját könnyebbségünk érdekében nem jelöltem külön őket).

Ui.: Ahogy időm engedi, hozom a következő részt! :)