- Ivén! - törte meg édesanyám, már-már csilingelő kiáltása a Városliget esti csöndjét. A nevem hallatán kissé ügyetlenkedve ugyan, de lefékeztem, s  visszapillantottam rá a vállam felett.

- Ideje indulnunk. Későre jár - mondta szelíden. Ám a kijelentésből tisztán kicsengett határozottsága. Elszomorodva néztem le a fehér, arany mintákkal díszített korcsolyáimra és az alattuk elterülő jégre. Nem akartam haza menni. Túlságosan is jól éreztem magam távol a mindennapok valóságától. Még ha csak egy kis időre, de elszakadhattam annak szürkeségétől. Azonban az arcomat csipkedő, egyre hűvösebb decemberi szél határozottan ellenem tette le a voksát.

- Csak még egy kört - válaszoltam könyörgő szemekkel. - Ígérem, ez lesz az utolsó!

Anyám tétovázva nézett az órájára, majd vissza rám. A siker reményében, a kezeimet is összekulcsoltam csak hogy lássa, mennyire komolyan gondolom a dolgot. Újból a csuklója felé sandított, végül nagyot sóhajtott és egy beletörődő mosoly jelent meg az arcán.

- Rendben. - Kezét azonban figyelmeztetően emelte fel. - De tényleg ez az utolsó!

Az engedékeny válasz hallatán, majd kiugrottam a bőrömből örömömben. Hevesen bólintottam, majd egy nagyobb lendületet véve megindultam a pálya túlpartja felé. Rajtam kívül, talán tíz ember lézengett még a jégen. 

Korcsolyám éle suhogva karistolta a tükörsima felületet. Élveztem. Élveztem, hogy a magam, kissé szeleburdi tempójában kedvemre szelhetem a fehér felszínt. A szabadság kellemesen bizsergető érzése járta át a testem. Az arcomon eluralkodó teli vigyorral tártam szét a karjaimat, majd vettem be egy éles kanyart. A hirtelen lendülettől sálam rojtos végei hánykolódva lebegtek utánam. Nem bírtam magammal. Nevetve néztem a vékony, kötött csíkokat, majd elrugaszkodtam. Fordultam egyszer, kétszer, s a harmadik után földet értem. Igaz, kicsit ki kellett támasztanom magam az egyik kezemmel, de végtére is nem estem el. Egy ismerős és szeretetteljes taps kúszott el hozzám a friss téli levegőben. Anyám lelkes és büszke örömének hangja volt ez.

- Szeretlek, anyu! - kiáltottam teli torokból , áthidalva ezzel a köztünk lévő távolságot.

- Én is téged, Kincsem - felelte, majd mintha engem szorítana magához, átkarolta saját felsőtestét. Ezt látva önkéntelenül is megálltam. Hirtelen megpillantottam rajta valamit. Valamit, amit csak ritka és kivételes alkalmakkor nyílt lehetőségem látni. A gondtalanság és a mély szeretetet félreismerhetetlen képe ült ki vonásaira. Arcát nézve újabb mosolyra húzódtak ajkaim, s elindultam vissza, feléje. Azonban utam hamar véget ért. Jobbról egy váratlan lendület csapódott belém, s úgy söpört el, hogy még meglepődni se volt időm. Fájdalmas puffanással terültem el a hideg, kemény felszínen. És ha ez még nem volt elég... A lábaimról ledöntő hév hozója is, velem együtt zuhant a földre. Mivel az ütközés pillanatában lábaink összegabalyodtak, így ő, bucskázva hasalt el rajtam.

- Ivén! - hallottam anyám kétségbeesett sikkantását. 

Nem tudtam neki felelni. Egyszerűen képtelen voltam. Az esés erejétől minden levegő kiszorult a tüdőmből, a fájdalom pedig éles szikrákat vetve járta át a testem. Mozdulni se tudtam tőle. A rajtam heverő alak azonban ficeregve megmoccant. Esetlenül, s lassan a tenyereire támaszkodott, megszabadítva ezzel engem a saját súlyától. 

A sokktól, riadt tekintettel néztem fel rá. Egy szokatlanul bájos arcú, hosszú és ezüstös hajú fiú magasodott fölém. Bőre hófehér volt, akárcsak az enyém.  Szemeit nem láttam, mert még mindig összeszorította őket a zuhanás okozta fájdalmaktól.

Tartva az esetleges, eddig még nem érzékelt sérülésektől óvatosan könyököltem fel. Ám ezzel a megmozdulásommal ismét közelebb kerültünk egymáshoz a kelleténél. Meleg, párás leheletem szinte az arcát súrolta. 

Néhány röpke másodpercig még így maradtunk. Végül kétkedve nyitotta fel pilláit. Olyan érzésem támadt, mintha félne valamitől. Valami elkerülhetetlentől, amit az összeütközésünkkel okozott. De ennek a valaminek nyomát sem érzékeltem. 

Ahogy a szemembe nézett, azonnal elvesztem. A téli éjszakák egét bevilágító holdfényére emlékeztetett. Jégkék tekintetében félsz csillogott. A látvány egyik pillanatról a másikra, teljesen elvarázsolt. Nem tudom pontosan mennyi ideig meredtünk így egymásra, de a képtelen helyzetet anyám, térdelve felénk kúszó alakja törte meg.

- Kincsem, jól érzed magad? - kérdezte aggodalmasan. - Fáj valamid?

A fiú megrázta a fejét, majd kissé kipirult arccal ellökte magát tőlem, és hátrébb csúszott.

- Sajnálom, véletlen volt! - szabadkozott hirtelen. - Csak olyan hirtelen álltál meg... És épp akkor fordultam vissza menet irányba. Ha akartalak volna, se tudtalak volna kikerülni... Bocsánatot kérek!

Szótlanul meredtem rá. Anyám ugyan távolról beszélt hozzám, de egy hang se jutott el belőle a fülemig. Óvatos mozdulattal ültem fel, miközben végig az ezüst hajú fiút néztem. Nem tudtam levenni róla a tekintetem. De talán nem is akartam... Teste alig láthatóan reszketett. Talán az ütközés okozta ijedtségtől, talán a bűntudattól vagy tán egészen más okból. Szemei azonban kitartóan engem figyeltek.

- Ivén! -Anyám újabb, nyugtalanságtól elcsukló kiáltása végre célt ért. - Mondj már valamit, kérlek!

Kezemet a tarkómhoz emelve kissé előre dőltem, majd felé fordultam.

- Jól vagyok, anya... Minden rendben! - Arca egy cseppet sem enyhült. Úgy tűnt egy szavamat sem hiszi el. - Csak egy kicsit keményebb a jég, mint emlékeztem - folytattam, majd visszasandítottam a fiúra.

- Ez nem vicces... - lehelte anyu kissé megkönnyebbülve, miközben továbbra is kitartóan araszolt felénk.

- Виктор! - Egy újabb hang szelte át a rideg, decemberi levegőt. Ebben azonban nyoma sem volt gyengédségnek. - Я рекомендую вам прийти вниз линию в одной части! (*)

A recsegő hangvételtől önkéntelenül is összerezzentem. Ám a fiút egy cseppet sem rázta meg. Arcán reménytelen mosoly bontakozott ki, majd maga mögé pillantott.

- Легко, Яков, я в порядке. Ничего против. (**) - hangzott a számomra érthetetlen válasz. Homlok ráncolva figyeltem, ahogy halk, karistoló hangot hallatva guggolásba kényszerítette alsó tagjait.

Egy ideig türelmesen vártam, majd mivel kisvártatva sem fordult vissza, követtem a tekintetét. Egy, a pálya szélén rostokoló mogorva emberen állapodtak meg szemeim. Reflexszerű fintor futott végig az arcomon a férfitól, így inkább visszatértem gázolómhoz. Ám ahogy ránéztem, mint aki megérezte, újfent találkozott a tekintetünk. Arcán kétkedő, de kedves félmosoly díszelgett.

- Még egyszer, bocsánat - mondta csendesen, s közelebb siklott hozzám.

- Uhm - legyintettem esetlenül. Anyu ekkor ért végre mellém, őt azonban csak a szemem sarkából láttam. Túlságosan lekötött a különleges szempár.

- Виктор, получить себе! Мы не должны играть! (***) - recsegett az újabb kiáltás.

A fiú nagyot sóhajtott, majd végig simított a bal kezemen egy szabadkozó mosoly keretében.

- Most mennem kell. Ég veled! - búcsúzott el, s egy szempillantás alatt felegyenesedett. A hirtelen mozdulattól derékig érő tincsei előre omlottak, s vállait lengedezve ölelték körbe. Jobbját felemelve egy végsőt intett, majd hátat fordított nekünk. Pille könnyedséggel siklott keresztül a pálya jegén, mígnem elérte a korláton támaszkodó férfit. Elképedve néztem utána. Bár anyám ismételten hozzám beszélt, egy árva mukkot sem értettem belőle...

*~*

Valamivel több, mint egy évvel később...

Könnyek szöktek a szemembe. A bőröndöm fogantyúját markolászva ácsorogtam Moszkva egyik legforgalmasabb repülőterének bejárata előtt. Ennek ellenére, egyedül voltam. Átkozott mód egyedül. Hideg volt, s kegyetlenül fáztam. Nem volt mellettem senki. Senki, aki átöleljen és azt mondja: "Minden rendben lesz... Minden, a legnagyobb rendben!" Dühösen szipogva pislogtam ki a nedves fátyolréteget. A nyakamban lógó lehelet vékonyka gyűrűhöz kaptam, s szorosan rámarkolva simítottam a mellkasomhoz.

- Valóra váltom az álmunkat, ígérem neked! - nyöszörögtem rekedtesen.

Egy matt-fekete Audi gördült be elém a padka előtt húzódó taxi parkolóba. Rezzenéstelen arccal figyeltem, ahogy egy beesett arcú, csontos alkatú nő kiszáll belőle. Az enyémhez hasonló, ébenfekete haját szoros kontyba kötötte. A vérfagyasztó hatást szigorú, metsző tekintete koronázta meg. A harmat gyenge, kora tavaszi fuvallat kedvére játszott térdéig érő, sötétbarna szövetkabátjával.

Mikor rám nézett, egy pillanat erejéig az undorhoz legközelebb álló grimasz jelent meg arcán. De amilyen gyorsan felbukkant, úgy el is tűnt. Zsebre rakta kesztyűs kezeit, majd elindult felém. Magassarkú csizmái magabiztos kopogással kísérték. Közvetlenül egy lépéssel állt meg előttem.

- Té vágy Ivén? - kérdezte kimért, színtelen hangon.

- Én... - leheltem kissé bátortalanul, s még erősebben szorítottam a láncomon függő, szokatlan medált.

- Há kérdezlek, téljes mondáttál felelj, megértetted? - recsegte ellentmondást nem tűrően.

- Megértettem - feleltem, majd mikor láttam, hogy még mindig vár tőlem valamire, folytattam. - Igen, én vagyok Salchman Ivén.

A válasz hallatán önelégült, vékony mosoly jelent meg apró száján, majd bólintott és elindult vissza a kocsi felé.

- Mától kézdve, vélem fogsz lákni. Ázt fogod csinálni, ámít mondok és úgy áhogy mondom.

Mivel nem követtem azonnal, megtorpant és félvállról visszatekintett.

- Dé felőlem itt is márádhatsz...

- Megyek már, asszonyom! - kiáltottam kétségbeesetten, majd a bőröndömet ismét magamhoz ragadva utána eredtem.

- Áz én megszólításom Madam Lilia! - sziszegte, akár egy vérszomjas vipera.

- Igen is, Madam Lilia! - mondtam, s melléje érve megkövült arcára pillantottam.

- Nágyon helyes! - Mosolya inkább emlékeztette vicsorra, mint arra, aminek szánta.

Az autóból kiszállt a sofőr. Meghajolva előttem bemutatkozott, majd a csomagomat átvéve, berakta őket az azokat megillető helyre. Még vetettem egy utolsó pillantást a Seremetyjevói repülőtér épülete felé, majd beletörődve az elkerülhetetlenbe, becsusszantam az új életem felé fuvarozó jármű baloldali, hátsó ülésére.

*~*

Két és fél hónappal később...

Halkan zihálva ereszkedtem le a terem fényesre lakozott parkettájára. A kimerültségtől és az erős megerőltetéstől sajgó lábaim, még magam alá húzva is reszkettek. 

Napkelte óta ki sem mozdultam a helységből, pedig már fél tizenegy is elmúlt. Újra meg újra Pas-szokat gyakoroltam mióta csak átléptem a küszöböt. Ha a variációk végére értem, előröl kellett kezdenem. A Madam úgy hajtott, mintha nem is emberből lennék. Most is mindössze egy váratlan vendég érkeztének köszönhettem a rögtönzött pihenőt. Ha ő nem jött volna, Madam Lilia még most is engem gyötörne.Alig néhány hete kerültem a kezei alá, de nekem ez éveknek tűnt. Ám hiába az együtt töltött hosszú napok, még mindig magányos voltam. Az egyedüllét érzése egy percre sem szűnt meg, de mér csak enyhülést sem mutatott. A nehéz szláv nyelvből még mindig csak keveset értettem, és ezen, az állandó estékbe nyúló próbák sem segítettek.

Reszketeg, ám alig hallható sóhaj szakadt fel belőlem. Átkaroltam a felsőtestem, s előre biccentve lehunytam a szemem. A fáradtság nyomasztóan álmos kényszerével nehezedett rám. Erős küzdelmet kellett folytatnom az ébrenlétért.

Problémámat azonban a hirtelen megnyikorduló padló egy szempillantás alatt megoldotta. Ijedten kaptam fel a fejem és meredtem a hang irányába.

- Я сожалею - emelte fel a kezét szabadkozva a zajt okozó fiú. - Я не хотел тебя пугать! (****)

Mellkasom még mindig gyors ütemben emelkedett és süllyedt, de a kezdeti rémültség azonnal szertefoszlott. Mikor találkozott a pillantásunk, a felismerés villám módjára száguldott végig a tudatomon. Nem hittem a szememnek... Mivel nem értettem mit mondott, így azt se tudtam mit feleljek. A tekintetemet azonban nem vettem le róla. 

Ám kitartó némaságom kissé elbizonytalanította. Már épp inteni akart, s ezzel karöltve kihátrálni a teremből, mikor önkéntelenül is szóra nyitottam a számat. 

- Több mint egy éve, decemberben... Összeütköztél egy lánnyal a Városligeti műjégpályán...

Szavaimra hitetlenkedés suhant át a porcelán szépségű arcán. Látva a reakcióját, végleg bizonyossá vált a sejtésem.

- Te voltál az a lány! - bukott ki belőle elkerekedett szemekkel. Nem feleltem, csak kurtán bólintottam. 

- A vonásaid ismerősek voltak... Nem is beszélve a levélzöld szempárról.

Az utolsó mondata őszintén meglepett. Álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha találkozom még vele. Azt meg pláne nem, hogy még emlékezne is rám...

Pár másodpercig némán meredtünk egymásra. Én a térdeimet felhúzva, ő pedig az ajtófélfának vetett háttal. Titkon azonban hálás voltam ezért a csendért. Jól esett. Jól esett, hogy úgy mélázhatok el rajta, ahogy kedvem tartja. Hiába telt el azóta szűk másfél év... Ugyanolyan hibátlan és valószerűtlennek hatott. Haja még mindig hosszú volt, de ezúttal laza lófarokba kötötte. Testén pedig szürke melegítő szettet viselt.

- Hogy kerültél Lilia keze alá? - rántott vissza a valóságba egy kézenfekvő kérdéssel.

A folyadék hiány okozta szomjúságtól már rég kiszáradt a torkom, így két, kissé erőltetett köszörülés után tudtam csak felelni.

- Így hozta a sors.

A kitérő választ hallva csak mosolyogva bólintott, de nem firtatta. Figyelmessége kétségkívül jól esett. Újabb néma csend ereszkedett közénk. Még sem éreztem kínosnak a helyzetet. Fejemet a falat fedő tükörnek döntöttem, s úgy hunytam le a szememet. Fáradt szuszogásom és az ő, már-már dallamos lélegzete mellett, csak a lámpák neoncsöveinek zúgása hallatszott. 

Lelki szemeim előtt automatikus képként villant be egy napokkal korábban látott plakát. Szemhéjaim rögvest felpattantak a felismerésre.

- Te vagy az a kivételes műkorcsolyázó csodagyerek! - A kijelentés úgy szaladt ki a számom, mint egy megkésett válasz a vizsga kérdésre. Ám mire a mondat végére értem, már szégyenkezve is kaptam a kezemet ajkaim elé.

Legnagyobb meglepetésemre, a várt, rideg reakció helyett, csak egy kedves kuncogás szakadt ki belőle. Némi értetlenséggel meredtem rá, ő pedig a fejét rázva lépett mellém.

- Szabad? - kérdezte, de még mielőtt bólintottam volna, már le is csúszott mellém törökülésbe. Válla az enyémet súrolta, amitől jólesően végig futott a hideg a gerincemen. Hangot azonban nem adtam a közelsége okozta tetszésemnek.

- Igen, én vagyok az oroszországi jégen sikló szenzáció - felelte végül rám sandítva, majd felém fordította a fejét. - De azt hiszem illenék hivatalosan is  bemutatkoznom... Viktor Nikiforov. Tizenhat esztendős jégkorcsolyázó, aki alig egy hete nyerte meg élete első Grand Prix-ét. - A jobbját felém nyújtva mosolygott rám. Egy kicsit méregettem, majd követtem a példáját. 

- Salchman Ivén... Vagy ahogy itt szokás, Ivén Salchman. Tizenegy éves balett táncosnő növendék - feleltem a kezét késéggel elfogadva. Ám kézfogás helyett, ujjaimat puhán közre fogva kezet csókolt.

- Örvendek! - spékelte meg a dolgot egy hivatalos megjegyzéssel.

- Úgy szintén... - hebegtem a meglepettségtől, mire mosolya szinte vigyorrá szélesedett.

- A második emeleti szobában laksz, igaz? - kérdezte a legnagyobb természetességgel. Az udvarias megmozduláson még nem igazán tudtam magam túl tenni, így csak bólintottam.

- Remek, akkor minden bizonnyal még találkozni fogunk... Ugye?

A visszakérdezés lendülete újabb meglepetéssel szolgált.

- Gondolom... - mormoltam, miközben a bal lábfejemet kezdtem masszírozni.

- Pompás! Ezek szerint egy csodás kapcsolatnak nézünk elébe - lelkendezett őszinte örömmel az arcán.

- Egy csodás minek? - meredtem rá sajtostallér méretű szemekkel. A reakciómat hallva és látva elnevette magát, majd legyintett.

- Jaj nem úgy értettem... Igaz, hogy a korod ellenére magasságokban jársz, szinte az én korosztályomat súrolod, de azért álljon meg a menet.

Őszintén szólva kezdtem elveszíteni a fonalat. Mutató ujjaimat egymás felé fordítva hadonásztam kettőt magam előtt. Ezen azonban csak még jobbat derült.

- Oh, várj, újra fogalmazom, hogy te is értsd - lihegte, a szeméből a nevetés könnyeit törölgetve. - Mit szólnál egy őszinte és mély barátsághoz?

- Olyasmire gondolsz, hogy: nincsenek titkaink egymás előtt és akár hajnal háromig üzeneteket küldözgetünk egymásnak, de ha baj van egy kérdés nélkül ott termünk a másiknál?

- Pontosan! - bólintott mosolyogva. - Na, mit mondasz?- 

Szemei őszinte érdeklődéssel csüngtek rajtam. Ha nem a próbateremben ücsörögtem volna, a kandi kamerát kezdtem volna keresni. De ott voltam. Ott voltam, oldalamon a világ jelenleg leghíresebb férfi korcsolyázó csillagával, aki most ajánlotta fel nekem a barátságát és annak minden velejáróját.

Majd fél percig néztem vele némán farkasszemet, ami kissé megtörte a lelkesedését, de ennek ellenére egészen kitartónak bizonyult.

- Rendben - egyeztem bele az alsó ajkamba harapva.

- Отлично! (*****) - mondta egy megkönnyebbült sóhaj keretében. - Már kezdtem azt hinni, hogy őrültnek nézel... 

Az aggodalmát hallva nem bírtam megállni, felnevettem. Ő pedig az arcomat nézve újabb szelíd vigyorral ajándékozott meg.

- Nos... Lássuk csak - kezdte, miután újból levegőhöz jutottam. - Akkor kezdem én... És mondjuk, mondjuk... Elmesélem, hogy mért beszélek ilyen jól magyarul...

A lelkesedéstől színes szövegelése, olyan melegséggel töltött el, amit már nagyon rég nem éreztem. Melegséggel, ami annak a gondolatnak engedett némi teret, hogy talán mégsem leszek örökre egyedül kell szembe néznem ezzel a hatalmas és idegen országgal, és az itt rám váró összes megpróbáltatással.

Viktor csak beszélt, és beszélt. Én pedig csak mosolyogva hallgattam. Olykor-olykor közbe szóltam. Néha pedig együtt nevettünk fel. Olybá tűnt megtört a jég... S hosszú hónapok óta először, boldog voltam.

Szerzői megjegyzés, feloldás:
(*)=Viktor! Ajánlom, hogy egy darabban gyere le a pályáról!
(**)=Nyugalom, Yakov, jól vagyok. Semmi bajom.
(***)= Viktor, kapd magad! Nem érünk rá játszadozni!
(****)=Ne haragudj. Nem akartalak megijeszteni!
(*****)=Tökéletes!